A könyvárus ajándéka

L a p s z é l j e g y z e t e k

Kevés haszon, sok munka és jelentős anyagi kockázat jellemezte Pest könyvkereskedőinek életét az ezerhétszázas évek vége felé. Túlságosan kicsi volt a piac, túl csekély a kereslet ahhoz, hogy az eladott könyvek hasznából biztonságosan el lehessen tartani néhány vállalkozást. Ennek ellenére többen is próbálkoztak könyvárusítással. Eleinte – kézenfekvő módon – a könyvkötők foglalkoztak a könyvkereskedelemmel. Olcsón megvették a kötetlen íveket, bekötötték, és a kész könyvet némi haszonnal továbbadták – már ha tudták. A XVIII. század első felében még kevesen vettek Pest-Budán olvasnivalót. Akinek könyvre volt szüksége, gyakran keresett vagy kerestetett magának Pozsonyban, Bécsben, Nagyszombatban, esetleg még távolabbi városokban is.
A török alól felszabadult Pest-Budán csak 1748-ban nyílt önálló könyvkereskedés, a kölni származású Gellert Maus vállalata. Ő volt az első, aki nem könyvkötőként kezdte el ezt a pályát. Igaz, később részleges pályamódosítást kellett végrehajtania, és halotti anyakönyvében már a Maus név mellett is ez állt: könyvkötő. Mivel rosszul ment a bolt, 1770-ben bajor kollégájának, Johann Michael Weingandnak adta el könyvkereskedői jogát. Weingand Johann Georg Köpff-fel társulva számottevő változást hozott a hazai könyvpiac életében. Egész kis cégbirodalmat építettek ki: 1778-ban boltot nyitottak Budán, 1784-ben pedig Kassán is. Könyvjegyzékeket jelentettek meg újdonságaikról, és Európa távoli vidékeiről is meghozattak egy-egy érdeklődésre számot tartó új munkát.
Ez a fellendülés, ha nem tartott is hosszú ideig, jótékony hatással volt a hazai könyvpiac egészére nézve. Időközben nőttek a vásárlói igények is, a konkurenciaharc pedig rászorította a kereskedőket a szélesebb választékkal járó kockázatvállalásra. Persze az árusok megélhetése még a kereslet élénkülése mellett sem volt egyszerű, ezért a könyvkereskedők úgy segítettek magukon, ahogy tudtak. A Weingand–Köpff vállalat felét felvásároló Ignaz Strohmayer például azt a helyzeti előnyét tőkésítette, hogy könyvkereskedése révén kapcsolatba került kora írástudó rétegének színe-javával. A sok „veszedelmes” gondolkodó könyvesboltban lefolytatott eszmecseréire a rendőrség is kíváncsi volt, bizonyára honorálták is a besúgó könyvkereskedő jelentéseit. Mindenesetre ez a kis mellékes jövedelem nem tudta megmenteni Strohmayert a teljes csődtől.
Mások ennél egyszerűbb, tisztességes módon igyekeztek növelni bevételüket: vásárokba jártak, ahol a ponyvára kitett portékájuk olykor könnyebben vevőre talált. Ehhez azonban változtatni kellett a városi kínálaton. Az olcsó imakönyvek, vásári históriás füzetek voltak kelendőbbek, ezek a kiadványok segítették a mellékjövedelem előteremtését. Csak hát az utazás költséges és kockázatos volt abban az időben, nem csoda, hogy annyi rövid életű, csődbe jutott könyvkereskedés volt a század vége felé.
Valószínűleg Antonius Heck könyvkereskedése is rövid ideig fennmaradt, talán kevésbé jelentős vállalkozás lehetett a hetvenes évek elején. Egy könyvbejegyzés tudósít a hajdani könyvárus és vásározó ajándékozó kedvéről: 1771. február 5-én Blahó Vince egri gvárdiánnak, illetve rendházának ajándékozta a neves ír ferences történész, Lucas Wadding (1588–1657) Annales Minorum című munkáját, illetve, amit biztosan tudunk, annak ötödik kötetét. A distinkció ezúttal csöppet sem mellékes, hiszen ha a teljes Annales Minorumot, mind a hét kötetét odaajándékozta a jámbor kereskedő, ez akár csődbe is dönthette.
De egyetlen kötet is nagylelkűségének bizonyítéka volt. Ráadásul az ajándékba adott ötödik kötet a könyv első kiadásából származik, amely teljes terjedelmében 1625 és 1648 között, vagyis még a szerző életében jelent meg. Claude du Four lyoni műhelyében készült. Blahó Vince, a rend historikus vénával megáldott hitszónoka bizonyára értékelte is Heck bőkezűségét. Blahó maga is készített történeti munkákat, és kiterjedt levelezést folytatott kora hazai tudományosságának csaknem valamennyi képviselőjével, felekezeti korlátok nélkül. Nem rajta múlott, hogy nyomtatásban csak néhány szentbeszéde jelent meg.
Nagy lehetett Blahó öröme Antonius Heck bőkezű figyelmessége láttán. Ha fizetni nem tudott is a könyvért – legalább rendtársaival együtt értékelte, használta és amíg lehetett, megőrizte a távoli szerzetes monumentális alkotását.