A múltfeltárás színjátéka

Vannak a mai magyar újságírásnak olyan jeles képviselői, akik bármely eseménysorozatból kiindulva képesek egy rövidke eszmefuttatási bravúrt követően eljutni egy kiszemelt témához. A viccbeli Mórickának, akinek mindig mindenről ugyanaz jut az eszébe, még akár egy jóízű kacajjal is díjazzuk ezt a képességét. Van azonban a magyar közéletnek egy szűk, könnyen körülhatárolható része, amelynek monomán hajlamai ellentétes érzelmeket váltanak ki olvasóközönségük értelmesebb részéből. Ez a maroknyi csapat, amely hírnevét a globális és hazai igényeket egyaránt kielégítő műfaj űzésének, a hivatásos rettegésnek köszönheti, minden megnyilatkozás és jelenség elemzéséből képes a szélsőjobboldali veszély víziójáig eljutni. Onnan pedig már csak egy apró dobbantás, és a terebélyesedő antiszemitizmus rémképénél találja magát. Néha ehhez még képzelőerőre sincs szükség: szánkba adják, nehogy félreértsük az összefüggéseket.
E műfaj mestere Bächer Iván, aki az ügynöktörvénnyel kapcsolatos váratlan MSZP-s törvényjavaslatról cikkez a szocialista napilap pénteki számában. Az írót ismerő olvasó már a címből (Pont a múltra) is gyaníthatná, hogy egy magára valamit is adó liberális újságíró nem ír csak úgy a „múltról”, főképp nem a szocialista múltról anélkül, hogy írása ne egy másik, távolabbi múlthoz nyúljon vissza. Amelynek lényege természetesen a fasizmus, a feltámadó jobboldali veszély és a minden népréteget átitató antiszemitizmus. Így aztán Bächer Iván pár soros bevezető elmélkedése a szocialisták farizeus önvizsgálatáról a magyarság bűntudatának felkorbácsolásába torkollik. A kommunista ügynöknyilvánossággal kapcsolatos törvénytervezetről tartott rövid eszmefuttatása után máris áttér a magyar jobboldal múltban gyökerező, „néha ordas” eszméire, amelynek Nagymagyarország és a Szentkorona (sic!) éppen annyira részét képezi, mint a „kódolt és/vagy megtűrt antiszemitizmus” és a „vezérkultusz”. Szerinte „egybehangzó tapasztalás, hogy a honi bölcsészkarok történelem szakjain elsöprő a jobb- és a szélsőjobboldali ifjak aránya – már amennyire megkülönböztethető a kettő minálunk”. Kiderül az is, hogy „a jobboldali fiatalok titokzatos, mohával lepett sámánköveket tanulmányoznak, jurtát építenek, szittyakürtöt fújnak, náci tábornokok és fajvédő publicisták munkáiban mélyednek el”.
A napi rendszerességgel ismételgetett kollektív antiszemitizmus vádja, a szélsőjobboldal felemlegetése értelmetlen – sőt ízléstelen – egy olyan kérdés kapcsán, amely tizenöt éves késéssel kívánja rendezni a hazai közélet tisztaságát, a volt kommunista ügynököktől való megtisztítását. Annak a rendszernek az ügynökeitől, amely negyven év alatt egy nemzedéket tett tönkre nemcsak szellemileg és lelkileg, de gyakran fizikailag és egzisztenciálisan is. Annak a rendszernek, amelynek 100 millió áldozata van világszerte. Bächer megnyilatkozása okán elgondolkodhatunk azon, mi lett volna, ha Németországban a második világháborút követően a náci bűnök tisztázásakor Karl Liebknecht és Rosa Luxemburg gaztettein kesergett volna a sajtó, és a kommunista veszély terjedéséről cikkeztek volna nap mint nap. Ráadásul egy olyan újság hasábjain, amely az egykori náci diktatúra monopolhelyzetű szócsövének, a Völkischer Beobachternek az évfolyamszámát tünteti fel fejlécén. Okkal gondoltuk volna, hogy ez egy abszurd, erkölcsi normáktól messze elrugaszkodott sajtó, amely gátolja az erkölcsi megtisztulást, a múlttal való szembenézést. A rendszerváltozás utáni valóságos Magyarország az abszurditás hasonló fokán áll, mint a felvázolt virtuális posztfasiszta Németország, természetesen a megfelelő behelyettesítések elvégzését követően.
Sértő, ha a magyar történelem egyik legsötétebb korszakának, a kommunizmus bűneinek kapcsán egy Bächer Ivánnak újfent az antiszemitizmus jut az eszébe. Az már nemcsak tapintatlanság, de egyenesen pofátlanság, ha valaki azt a pillanatot használja ki a magyarság leantiszemitázására, amikor az saját tragédiájának, történelmének máig felderítetlen, sötét korszaka feltárására mutat megkésett késztetést és igényt. Nem újdonság, mégis mindig meglep, hogy élnek közöttünk olyanok, akik az ezeréves határok, a Szent Korona iránti érzelmeket antiszemitizmussal és vezérkultusszal társítják. Az önjelölt altruizmus lenyűgöző ellentmondása, ha valakit lázba hoz egy népcsoport elleni erőszak, de nem éri el ingerküszöbét egy másik közösség – jelesül a saját nemzete – ellen elkövetett történelmi igazságtalanság és atrocitás.
Természetesen nem az a baj Bächerrel, hogy kételkedik a szocialisták őszinteségében jogelőd pártjuk és saját múltjuk feltárása kapcsán. Már harmadik éve folyik a látványintézkedések és a mellébeszélés sajátos ötvözetéből gondosan megformált látszatkormányzás. Ha gazdaság-, bel- és külpolitikájában silány, akkor miért éppen egy erkölcsi kérdés tisztázásában állna a helyzet magaslatán? A Gyurcsány-kormány színre lépése óta olyan érzése lehet a magyar választópolgárnak, hogy még az ókori Róma panem et circenses társadalompolitikájához képest is visszalépés történt. Olyannyira, hogy mára már a minden tekintetben csökkenő életszínvonalat még tünetileg és átmenetileg sem kívánja kezelni a kormányzat, helyette viszont minden napra jut egy kis cirkusz, egy miniszterlátogatás, egy győzelmi jelentéseket beharangozó sajtótájékoztató, egy látványos happening, amit a szervilis baloldali sajtó meg- és átrág, majd tálal az önálló gondolkodásról leszoktatott, természetes reflexeiben meggyengült lakosságnak. Bármi legyen is a kimenetele ennek a legújabb szocialista commedia dell’arténak, tanácsos a kedves közönségnek – a meglepetések elkerülése végett – jó előre felkészülnie a rögtönzött színdarab sejthető fordulataira. Józanságát és lélekjelenlétét megőrizve nézze végig az előadást, tudva, hogy minden elhangzott szó, minden jelenet mögött egy hazug és bűnös rendszer rétegekben ránk száradt, ötvenéves mocska húzódik meg, amire a színjáték végére még egy réteg rakódik. A múlt tisztázására ugyanis őszinteségre, önkritikára és legfőképpen alázatra lesz szükség, amelynek jelenleg híján vagyunk. Miképp az olyan sajtónak és médiának is, amely képes a Bächer-szindrómán felülemelkedve, sunyiskodás és maszatolás nélkül kierőszakolni, hogy a mindenkori kormány erkölcsi és elvi mértékkel mérve is méltó legyen az ország és a nemzet egészének a képviseletére, ügyeinek intézésére. Ha egyszer eluralkodik egy nemzeten az az érzés – márpedig Magyarországon ma ez egy elterjedt nézet –, hogy a vezetői a tisztesség, a becsület és az erkölcsi norma minimumát alulról sem súrolják, akkor az a vég, az állampolgári nihilizmus, az össztársadalmi züllés kezdete. A színdarab közben jusson eszünkbe Goethe intelme: A múltnál nincsen kényesebb dolog; / Mint tüzes vashoz, nyúlj félve hozzá: / Másképp tudomásodra hozná, / Mily forró a saját korod.
Illúzióink pedig ne legyenek. Aki valamennyire ismeri a szocialista párt stratégáit, az tudhatja: okosabbak ők annál, mintsem hogy hozzányúljanak a tüzes vashoz. Helyette inkább elvállalják saját múltjuk felett a döntőbíró, médiájukon keresztül pedig a kritikus szerepét. Meg aztán forró ez a mi, saját korunk is… Kezdődhet az előadás.