A nyelv csapdái

Először szólt önmagáról L’Analphabète (Az analfabéta) című kis kötetében az 1956 óta Svájcban élő, franciául író Kristóf Ágota, akit A nagy füzet, majd a Trilógia című regényciklus tett világhírűvé. Az „analfabéta” tizenhárom rövid önéletrajzi írását szenzációként fogadták Svájcban. Januárban C’est égale (Mindegy) című, Párizsban kiadott novelláskötetét üdvözölte nagy lelkesedéssel a francia sajtó.
Kristóf Ágota évtizedek óta franciául ír, noha anyanyelve magyar. Regényeit több mint harminc nyelvre fordították le, színdarabjait szerte a világon játsszák ma is. Nem jószántából változtatott hazát és nyelvet. Előbb az otthonát veszítette el, amikor 1956-ban egy négy hónapos csecsemővel a karján elment Magyarországról. Majd francia Svájcba érkezése után az anyanyelvét. A párizsi Irodalmi Újságban ugyan sok verse megjelent magyarul, de a francia nyelvű közegben a szó szoros értelmében analfabétának érezte magát. Az óragyár automata gépsora mellett nem volt szükség szóra, betűre. Francia íróként lett világhírű, amikor megjelent önéletrajzinak indult kisregénye, A nagy füzet. De a történet „félrement”, ahogy mondta, fikció lett belőle, szenvedéssűrítmény – egy háború dúlta kelet-közép-európai kisvárosban, a határszélen élő ikerpár iszonyatos megpróbáltatásairól. Kristóf Ágota azután két karcsú kötetben megírta a folytatást, azaz a történet újabb variációit (A bizonyíték, A harmadik hazugság). Évek múlva, amikor a három folytatás már mint Trilógia is közismert volt, a Tegnap című regényt. Francia íróként viszont az anyanyelvén lett „analfabéta”. Nem mintha valaha elfelejthetné azt a nyelvet, amelyet születése óta beszél, de írni már csak franciául tud. Minderről Az analfabéta tizenhárom rövidke írásában szól először.
Ezek a mininovellák németül már megjelentek Svájcban. Egy svájci olasz kiadó felfigyelt rájuk Bernben. Megkérdezte a szerzőt, nincsenek-e kiadatlan novellái, hogy azokkal együtt tehesse közzé a kis terjedelmű önéletrajzi írásokat. Voltak, de Kristóf Ágota szerzői jogainak birtokosa a párizsi Seuil. A svájci kiadónak tehát onnan kellett engedélyt kérnie. A Seuil ragaszkodott a novellák kiadásához (ebből lett a C’est égal című kötet), az önéletrajzi írásokat (L’Analphabete) pedig átengedte a svájciaknak, azóta azok franciául és olaszul is olvashatók.
Legutóbb nagy cikk jelent meg róla a francia Le Monde-ban és az olasz Reppubblicában. Kritikusai Kristóf Ágota fekete humorát, mértéktartását, tömörségét, stílusának egyszerűségét dicsérik. Az erőt, amellyel már az első mondatokkal képes érzékeltetni az emigránssors melankóliáját, fájdalmát.
Korábban voltak, akik azt sugallták, hogy az „egykönyves” szerző végletekig lecsupaszított stílusával valójában az idegen nyelv csapdáit kerülgeti. De ez ma már föl sem merül. Aki olvassa és érti az írásait, pontosan tudja, hogy egyszerűsége megharcolt egyszerűség, tudatosan végiggondolt „filozófia” eredménye. Ő maga mondta el, hogy A nagy füzet megírásakor olyan stílust keresett, amely jól kifejezi a gyerekek gondolatvilágát. Tizenegy éves fia iskolai újságban megjelent riportját olvasva döbbent rá, hogyan írnak a tizenévesek. Ez volt a példa.
A hirtelen rászakadt siker őt lepte meg a legjobban, de egy pillanatra sem zökkentette ki hétköznapjaiból. Számára a siker csak annyit jelent, hogy nem kell újra gyárban dolgoznia. Hogy meg tud élni az írásból. A nyilvános szereplést soha nem szerette, egyáltalán nem „nyilatkozó” típus. Riasztja a világ, teljes visszavonultságban él Neuchâtelben.
Francia nyelvterületen, sőt Japánban is úgy ünneplik, ahogy a sztárokat szokás. Amikor e sorok írója a nyolcvanas években párizsi kiadókban azt kérdezte megbízható ízlésű lektor kollégáitól, mit javasolnak magyar fordításra, habozás nélkül A nagy füzet mellett voksoltak. A könyv megjelent magyarul, de itthon szinte teljesen visszhangtalan maradt.
– Nemcsak dicsértek, jó néhány botrány is volt Svájcban A nagy füzet körül – mondja lapunknak Kristóf Ágota. – A szülők követelésére több iskolában eltiltották a gyerekeket a könyvtől. De akkor a tanárok elvitték őket színházba, és megnézették velük a regény dramatizált változatát. A kritikusok mellém álltak. Gunyoros cikkekben megírták: hiába dobják ki A nagy füzetet az iskolákból, visszajön a színházban.
A Magyar Nemzetben többször bemutattuk Kristóf Ágotát: a kilencvenes évek elején, amikor a Francia Intézet meghívására először járt „hivatalosan” Budapesten (Lélekedzés. 1992. október 16.). Legutóbb pedig akkor, amikor a flamand De Onderneming társulat előadta a Trafóban két kisregényének színpadi változatát, azt az adaptációt, amelyet Ágota a legjobban szeret (Színpadon A nagy füzet és A bizonyíték. 2002. január 4.).
Három gyermeke közül a legidősebb, aki még Magyarországon született, fontos posztot tölt be Neuchâtelben. A kanton kulturális életének fő szervezője, hozzá tartoznak a színházak, mozik, könyvtárak, kiállítások. Ő már abszolút otthonosan mozog befogadó hazájában. Ágota viszont változatlanul úgy gondolja, előbb-utóbb Magyarországon is író lett volna belőle – legföljebb nem volna olyan sikeres. De hogy itthon meg tudna-e élni az írásból, az alighanem költői kérdés.
(Kristóf Ágota kisregényei magyarul a Magvető gondozásában jelentek meg: A nagy füzet 1989-ben, a Trilógia 1996-ban, a Tegnap 2000-ben)