Mindez természetesen magától értetődő történelmi tény lenne, és szót sem érdemelne, ha néhány úgynevezett független értelmiségi és MSZP-s politikusok nem követelték volna a napokban a Fidesz fővárosi frakcióvezetőjének lemondását. Kupper András ugyanis tiltakozott február 13. Budapest felszabadulásaként ünneplése ellen. Az igen visszafogott – szinte csak kérő – közleményben a polgári párt politikusa azért nehezményezte a felszabadulásként való beállítást, mert sokak érzékenységét, több százezer magyar áldozat emlékét sértheti ez az egyoldalúan hozsannázó, állampárti reminiszcenciákat keltő hozzáállás.
Nem véletlen természetesen, hogy a pártállami hamis történelemszemléletet a jelek szerint gondosan megőrző hazai pszeudobaloldallal szemben még a szovjet történetírás is – nem beszélve a jelenlegi oroszról – ódzkodott attól, hogy felszabadításként emlegesse akár a magyar főváros, akár az ország okkupációját. Nem csupán mérvadó történelmi tanulmányokból, hanem forrásértékű szépirodalmi alkotásokból is világossá vált, hogy a szovjet csapatok leigázandó, majd leigázott országnak tekintették Magyarországot. A nők százezreinek – tragikus egészségügyi és lelki, egzisztenciális következményekkel járó – tömeges megerőszakolása, a „malenkij robotra” elhurcolt százezrek mind-mind olyan szégyenfoltjai voltak a Kádár-rendszerben felszabadulásként becézett történéseknek, amelyet a volt Szovjetunió utódállamai sem szívesen vállaltak föl. Polcz Alaine nagyszerű könyve, az önéletrajzi elemekkel átszőtt Asszony a fronton önkínzó részletességgel számol be mindarról a civilizációt megcsúfoló megaláztatásról, amelyet a lakosságnak s főként a nőknek korra való tekintet nélkül el kellett viselniük. Aki pedig szembeszállt, úgy járt, mint a boldoggá avatott Apor Vilmos győri püspök, akit lelőttek, mert nem volt hajlandó a védelmét kérő asszonyokat, lányokat kiadni a szovjet katonáknak.
Mindehhez vegyük hozzá azt a tényt, hogy a támadó alakulatokat köztörvényes bűnözőkkel is feltöltötték, és a nem eléggé harcias katonákat az NKVD-sek legéppuskázták. Így aztán nem csodálkozhatunk, hogy a Szovjetunió utódállamai sem büszkélkednek történelemkönyveik lapjain azzal az ellenséget és saját katonát egyaránt nem kímélő akciósorozattal, amit a hazai kormánypártok még mindig felszabadulásként láttatnának. Ez a saját egységeikkel szemben is kíméletlen harcmodor nyilvánult meg abban, hogy például a parlamenter Steinmetz kapitányt szovjet aknavetőtűz ölte meg. Mára az is ismeretes, hogy nemcsak a megszállt területek lakóinak nagy része végezte a Gulagokon, de a „felszabadító” hadsereg számtalan tisztje, egyszerű katonája is, mivel a megbízhatatlanság stigmáját sütötték rájuk, amiért a rothadó kapitalizmus társadalmával érintkeztek.
Nemcsak a mérvadó hazai és külföldi történészek kerülik el messze a felszabadítás kifejezést Magyarország megszállásával kapcsolatban, hanem azok a szerzők is, akik bajosan vádolhatók holmi jobboldali elfogultsággal. Ungváry Krisztián történész a napokban úgy nyilatkozott, hogy a felszabadulás szó azért nagyon szerencsétlen, mert maga a folyamat születési hibás. A szovjet hadsereg ugyanis a saját lakosságát sem tudta felszabadítani, hiszen a felszabadulás szó azt sugallja, hogy ott a szabadság lehetősége teremtődik meg. Ahol viszont a szovjet hadsereg megjelent, ott a sztálinizmus lehetősége teremtődött meg és nem a szabadságé. A történész a tévéinterjúban kifejtette, Budapest igazából nem felszabadult, hanem megszabadult a német megszállástól és a nyilasuralomtól. Mert felszabadulni az ország csak a rendszerváltozás idején szabadult fel.
Ungváry Krisztián is utalt rá, hogy bár volt, aki felszabadulásként élte át, s volt, aki megszabadulásnak vagy megszállásnak, ám az elfoglalt város polgárainak nagyrészt osztozniuk kellett a közös sorsban. Mint ahogy az egész főváros úgy nézett ki, hogy még az orosz katonák is azt mondták: rosszabb ez, mint Sztálingrád.
A meghódítottak, leigázottak státusát majdnem mindenkinek viselnie kellett. Igaz ugyan, hogy a német megszállás alatt felállított gettók lakossága felszabadult a náci és nyilasuralom alól, ám az is közismert tény, hogy cseberből vederbe kerültek a zsidó származású magyarok is. A megszálló szovjet csapatok válogatás nélkül hurcolták el „malenkij robotra” és becstelenítették meg a leigázott ország lakosságát. Hogy mennyire nem számított még a politikai hovatartozás sem, arra jellemző adalék a budafoki Andra János törvényszerű esete. Mint bujkáló kommunista, a felszabadítók üdvözlésére jött elő rejtekéből, ám azok meglátván a testes embert, „burzsuj” felkiáltással pillanatok alatt agyonlőtték. A kommunista rendszer mint mártírról utcát nevezett el róla, ám halálának valódi okát csak a helyiek rebesgették. Sokkal közismertebb Raoul Wallenbergnek, az üldözött magyar zsidók tömegeit megmentő svéd diplomatának a kálváriája. Csak annyi biztosat lehet tudni róla, hogy az orosz belügyi hatóságok elhurcolták, s feltehetőleg elpusztították valahol, valamikor a Szovjetunióban.
Árulkodó lehet, hogy a tizennyolc, Kupper András leváltását követelő értelmiségi túlnyomó része egyáltalán nem független, hanem az MSZP egyes tagozataiban tölt be vezető pozíciókat. A Fidesz politikusa csak arra kérte többek közt Hiller István MSZP-elnököt, Demszky Gábor főpolgármestert, hogy ne sértsék sokak érzékenységét, az áldozatok emlékét a szovjet megszállás felszabadulásként való ünneplésével. Gy. Németh Erzsébet fővárosi MSZP-frakcióvezető szerint viszont Kupper Andrásnak meg kellene fontolnia a lemondást.
Gyurcsány Ferenc kormányfő mindenesetre már letette a garast a kérdésben, amikor azt mondta, nem lehet abban vita, hogy felszabadítás történt hatvan éve Magyarországon. (Ne feledjük: az európai uniós trenddel szemben Gyurcsány a vörös csillag újbóli engedélyezését követelő kezdeményezés egyik jegyzője volt.) Most Putyin orosz elnöknek is meglepetést tudott szerezni azzal, hogy megköszönte a hatvan évvel ezelőtti szovjet felszabadítást, hiszen még a szovjet történetírók is megszállásként határozzák meg a magyarországi harcokat.
origo.hu
Az egyik legsikeresebb szavazás a Voks 2025 – itt vannak a pontos számok
