Most öt éve annak, hogy az ausztrál– román Aurul bányavállalat nagybányai derítőtározójának gátja átszakadt, és a nehézfémeket és ciánt tartalmazó bányászati melléktermék bekerült a magyarországi folyókba. Lezsák Sándor vezetésével az MDF-ből kizárt és kilépett nemzeti fórumos parlamenti képviselők felkeresték az Aurul-jogutód Transgold SA vezetőit, akik beszámoltak arról, milyen intézkedéseket tettek az elmúlt időszakban azért, hogy többé ne fordulhasson elő hasonló tragédia.
Nagybánya 150 ezer lakosú város. Szívesen gyönyörködünk a hegygerincekben, a költőket is megihlető tájakban. E hegyek gyomrába martak bele az aranyért, hatalmas völgybe csorog le a rozsdás csöveken a mérgező bányászati melléktermék súlyos terhével, a ciánvegyületekkel és nehézfémszármazékokkal. Ausztrálok és románok fektettek be az Aurulba, illetve a Transgoldba. Mondják: nagy gyakorlatuk van a bányászatban…
Heves esőzések voltak 2000. január 30-án ebben a térségben. Este tíz órakor a ciános technológiával működő aranybánya derítőjének gátszakadása következtében százezer köbméternyi cianiddal szennyezett víz ömlött a Lápos-patakon keresztül a Szamosba, majd onnan a Tiszába. A mérgekkel terhelt ár levonult a Tiszán, nyomában mindenhol néma halál járt. A folyó szinte teljes halállománya megsemmisült. A halászok és az idegenforgalomból élők egyik napról a másikra elvesztették egyetlen kenyérkereseti lehetőségüket. A szörnyű esemény mélyen megrázta az embereket, a Tisza partján élők a pusztítás láttán csak maguk elé meredve mondogatták: meghalt a Tisza, meghalt a Szamos.
A ciánszennyeződés következtében legalább 1240 tonna hal pusztult el a folyókban. A Tisza-tavat vízügyi bravúrral, a kiskörei duzzasztómű segítségével részben sikerült megmenteni a mérgezéstől, s ennek köszönhető, hogy az élővilág nem halt ki teljesen. A vízben oldott cianid szerencsére hamar levonult, nem rakódott le.
A baleset látszólag véletlenül, a nagy esőzések miatt következett be. De az, ami a tragikus esemény mögött áll, nem a véletlen műve. A romániai cég olyan eljárással dolgozott, amelyet a világ fejlettebb országaiban már nemigen alkalmaznak. A laza technológiai fegyelem jeleként senki nem foglalkozott a mérgező melléktermékekkel, ezek kibocsátása és következménye másodlagos szempont volt a profittermelés mellett. A környezetvédelmi ellenőrzések pénz hiányában vagy meg sem történtek, vagy ha voltak is – amint a helyzetet jól ismerőktől megtudtuk –, kenőpénzzel el lehetett kerülni a bírságolást, megszerezni a szükséges jóváhagyást. Az aranybánya ciánnal szennyezett vizének zárt rendszerben lett volna a helye, ezzel szemben minden előírást felrúgva a derítőtóba került a mérgezett víz. Onnan meg a Tiszába, mégpedig olyan koncentrációban, amely az egészségügyi határértéknek több százszorosa volt. A folyó egységes ökológiai rendszert képez, amelyben a különböző élőhelyeken található élőlények hatással vannak egymásra. E rendszer egyetlen tagjának megbolygatása is súlyos következményekkel járhat, ehhez képest szinte az egészet megszüntette a gyilkos ár.
Önkéntesek 2000. február közepén például egyetlen óra alatt 23 halfaj tetemét halászták ki a kisebb mértékű mérgezés sújtotta Tisza-tóból. A védett halak: a leánykoncér, a széles durbincs, a balkáni csík, illetve a vadon élő állatok védelméről szóló berni egyezményben kiemelten is szereplő sujtásos küsz, selymes durbincs, magyar bucó és német bucó gyönyörű példányai mind elpusztultak. Talán sose lesznek pontos adatok arról, hány madár (gém, kárókatona, kócsag), emlős, hal pusztult el a ciántól.
Ausztrália környezetvédelmi minisztere a szenynyezést követően védelmébe vette az Aurul ausztrál tulajdonosát, az Esmeralda Exploration Ltd. társaságot, mondván, „tapasztalataim szerint az ausztrál bányavállalatok a tengerentúlon magas követelményeket kielégítve működnek”. Az Esmeralda elnökének Ausztráliában kiadott közleménye szerint „átmenetileg lezártuk a meddőhasznosítási létesítményt, miután a szélsőséges időjárási viszonyok miatt a zagytározó gátja túlcsordult, és cianid nyomai jelentek meg a közeli folyórendszerben. Nincs bizonyítékunk, amely alátámasztaná, hogy a cég nagybányai üzemétől 75 kilométerre, Magyarországon elpusztult halakról szóló jelentések e túlfolyásnak lennének tulajdoníthatók.” Fél év sem telt el, amikor 2000 júniusában újraindult a kitermelés a nagybányai Aurulban. Az Esmeralda Exploration Ltd. canberrai bejelentése szerint megerősítették a biztonsági intézkedéseket romániai vállalatuknál. Az ausztrál–román cég közölte, hogy a jövőbeni kiöntések megakadályozására módosította az üzem berendezéseit: megmagasította a derítő gátját, s megerősítette a gát falait.
A térségbe érkezett az Európai Unió Bizottsága által felállított nemzetközi munkacsoport is, amely 2000. december 15-én kelt jelentésében az Aurul cég egyértelmű felelősségét állapította meg. Szakértői közül többen figyelmeztettek rá: a fejlett országokban nem alkalmazzák a nitrogén-cianidot a nemesfémek úgynevezett zagyból történő kinyerésére. A Brüsszelben közzétett jelentésben egyértelműen az Aurul cég hanyagságát jelölték meg az ökológiai katasztrófa első számú okaként. Nem a rendkívüli időjárás, hanem a ciános szennyvizet körülzáró gát karbantartásának elmulasztása okozta a példátlan mértékű pusztítást, állapította meg a bizottság. A magyar állam éppen erre hivatkozva indított kártérítési pert az időközben átkeresztelt, ma már Transgold SA néven nyilvántartott nagybányai cég ellen. A Fővárosi Bíróságra beadott dokumentumok szerint hazánk 28,6 milliárd forintot és a kamatait követeli a vállalattól, valamint a kitermelés leállítását.
*
A társaság a román jog alkalmazását kérte a bíróságtól. A tárgyalások nagyon lassan haladnak, eddig még abban sem sikerült megállapodniuk a feleknek, hogy a román vagy a magyar jogrend szerint folyjék a per. A bíróság a magyar Igazságügyi Minisztérium közreműködésével részletes tájékoztatást kért a román kártérítési jog szabályairól. Jóllehet a román joganyag már a 2003. márciusi tárgyalásra megérkezett, a bíróság még nem tudott dönteni arról, hogy a magyar vagy a román jogot alkalmazza-e az ügyben.
A román ügyészség időközben, 2002. áprilisi döntésében felmentette az Aurult. A kolozsvári ügyészség két évig tartó nyomozás során – szemben az ennek ellenkezőjét megállapító uniós vizsgálattal – arra a következtetésre jutott: nem emberi mulasztás okozta a Tisza élővilágát megcsonkító 2000. januári ciánkatasztrófát. A döntéssel véget ért Romániában a büntetőjogi eljárás a nagybányai Aurul vállalattal szemben. (A határozat szakértők szerint nem befolyásolja a júniusban folytatódó ciánper kimenetelét.) A végzés szerint „előre nem látható esetről” van szó, ezért nem lehet személyi felelősségről beszélni. Romániában ezek után többé nem foglalkoznak az üggyel, az országban fellebbezni sem lehet a végzés ellen.
És a kitermelés folytatódik. Óriási építményhez közeledünk a parlament nemzeti fórumos képviselőivel. A távolról működtetett vaskapu még zárva van, de látjuk, hogy a nagybányai Transgold cégközpontban nagy tartályok öveznek egy betonkolosszust. Bent farkcsóváló kutyák és egyenruhás őrök fürkésznek bennünket, majd az épületbe érve professzionális fogadtatásban van részünk. Csinos titkárságvezető aszszony nyújt kezet fogkrémreklámba illő mosollyal, és gépiesen mondogatja: örülök, hogy maga is eljött, örülök, hogy maga is eljött… Sorra kezez Lezsák Sándorral, Ékes Józseffel, Fülöp Istvánnal, Balogh Lászlóval, Csampa Zsolttal s Püski Andrással, akik mindnyájan a magyar parlament tagjai s a Tisza vonalán érintett térségek képviselői. Velünk van még Székelyhidi Ágoston író, korábbi parlamenti képviselő is. És jönnek az újságírók. A bent ülő transgoldos férfiak arcán felhő suhan át, majd vezetőjük azt mondja, ennyi újságíróra nem számítottak. Nincs elég hely, ez csak egy ideiglenes épület – mondja egyikük. Kizavarnak minket, de én, ha már leültem, ragaszkodom a székemhez, és átváltozom szakértővé. Bökdösöm Csampa Zsolt honatyát, hogy találjuk ki, milyen szakértő vagyok, s ne hagyja majd, hogy a „gevaert ekvivalens szindenzitométer” kérdéskörben a románok kérdezzenek tőlem… Ekkor még volt kedvünk nevetni is.
Ioan Hudrea, a Transgold Rt. igazgatótanácsának alelnöke a bemutatkozást követően román nyelven, szinkrontolmáccsal felvázolja, milyen biztonsági intézkedéseket tettek az elmúlt öt évben… Olyannyira elégedett a beszámolóval, hogy kisvártatva visszaengedi az irodába az újságírókat.
– Többet, mint amennyit a hó takar, nem tudunk önök elől eldugni… Kétezer január harmincadikán volt a baleset. Nem szeretnék mérleget vonni róla, de az nem katasztrófa, hanem műszaki baleset volt, s a szélsőséges meteorológiai viszonyok okozták – szögezi le az ő verziója szerinti lényeget mindjárt az elején. Hosszan ecseteli a sok hó, az esőzések, az olvadás, majd a felmelegedés egymásra s a környezetre gyakorolt hatását, majd közli, hogy ez az időszak egybeesett a létesítmény kezdeti időszakával, amikor éppen tervezték a gátemelést. Rátér arra, hogy most már ilyen baleset nem fordulhat elő, s a „kockázat a nulla felé közelít”, majd néhány perc elteltével felkéri Iuliu Chiorean vezérigazgatót, hogy tájékoztasson minket az elmúlt évek számos biztonsági intézkedéseiről. Chiorean rá is kezd, és óriási szakrajzok előtt mutogatva magyaráz. Néha átcsap bonyolult szakmai zsargonba, amelyet hallva meg kell kapaszkodnunk, de el is kápráztat bennünket. Részletesen beszél a különleges megfigyelési programról, az új vésztározóról, s arról, hogy a vízelvezető rendszerben évente kétszer mérik a csővastagságot is, és ha a falvastagság 3,5 milliméter alá megy, akkor kicserélik a vezetéket. Átformálták a zagytározó drénrendszerét, amely nátrium-bitaminszulfiddal működött, most pedig oxigénes vízzel. Repkednek a monitoringprogramokról szóló részletek is, amelyeket a román hatóságok határoztak meg, ráadásul a vészszempontok sokkal szigorúbbak, mint a figyelőszempontok. Hm! Emberek cirkálnak a csővezetékek mentén, akiknek rádiójuk is van. Előttem kezd összemosódni minden, s az utolsó gondolatmenetből már csak az marad meg, hogy nyolcszázezer tonna zagy, évente kétszer nyomáspróba 10 barig… s ez mindösszesen 4,5 millió dollárba került. Állítják azt is, hogy társaságuk ma már az európai uniós környezetvédelmi előírásoknak megfelelően dolgozik…
Ioan Hudrea alelnök visszaveszi a szót, s arról beszél, hogy a műszaki balesetet követő hisztériáért a média a felelős, a magyarországi média, mert felnagyította a történteket, hogy országunk minél több pénzhez jusson az EU-tól…
– Ráadásul a Greenpeace-szel is voltak problémáink, amelynek aktivistái propagandát folytattak a Transgold ellen, amikor Bécsben kikötözték magukat – mondja.
Ekkor már kilestem a fogadóterembe, hátha bejön egy kosár virgáccsal a titkárságvezető, hogy kiosszon minden újságírónak egyet-egyet. De Hudrea folytatja, mi több, egy kérdésre válaszolva megdöbbentő kijelentést tesz:
– A folyó élővilágát ért súlyos károkat voltaképpen a magyar fél hozzá nem értése, az ellenszer túladagolása okozta. Nekünk nincs felelősségünk a katasztrófa bekövetkezésében, szerintünk a Tisza élővilágát ért súlyos károkat nem a volt bányatársaság cianidja okozta, hanem ismétlem: a magyar fél hozzá nem értése, az ellenszer, a hidro-klorid nagymértékű túladagolása.
Állítását azzal támasztja alá, hogy Románia területén, a Szamos folyóban, amelyen át a Tiszába jutott a cián, egyetlenegy hal sem pusztult el. Újabb kérdésre válaszolva a Transgold vezetője közli: nem kívánnak áttérni a ciános bányászati technológiáról más, a környezetvédelmet szem előtt tartó eljárásra, és még legalább öt évig termelni szeretnének.
A magyar képviselők már tudhatják: a romániai cég vezetőinek álláspontja miatt jócskán elhúzódik majd a februárban kezdődő per, így a Tisza mentén élő károsultak egyhamar aligha kaphatják meg a követelt kártérítést. A Nemzeti Fórum országgyűlési csoport ezért azt fogja javasolni, hogy a magyar állam előlegezze meg a kártalanítási összeget az érintetteknek, amelyet majd érvényesítenek a per során a ciánszennyező Aurul bányatársaság jogutódjával, a Transgold vállalattal szemben – közölte Lezsák Sándor.
Kitámolyogtunk a Transgold irodaépületéből, de nem a sós mogyorótól és a kávétól zsongott a fejünk. Közben előálltak a Mitsubishik és Toyoták, s mikrobuszokkal szállítottak ki minket a derítőtavakhoz. Ritka eset, hogy újságírókat ide engednek. Most kivételt tettek. Igaz, hogy nincs takargatnivalójuk, de most szerencséjükre mindent eltakart a hó.
Jóval később Nagybányán egy kávézóban egy idősebb férfival elegyedtünk szóba.
– Hát persze hogy akkor nem volt döglött hal az itteni folyókban. Ugyanis nem volt élő se előtte, s azóta se – szögezte le kategorikusan.
De a hó eltakar mindent.
Álláspontok a ciánszennyezésről
Kelet-közép-európai Bankfigyelő Hálózat – Sajtóközlemény (2000. május 8.): A magyar környezetvédő szervezetek szerint a Dresdner Bank is felelős a Tiszán bekövetkezett ciánkatasztrófáért. A szervezetek véleménye szerint a Dresdner Bank pénzügyi felelősséggel tartozik azokért az általa finanszírozott beruházásokért, amelyeknek technológiájával és lehetséges hatásaival nincs tisztában. A banknak kezdeményeznie kell az üzem bezárását, szigorú szabályokat kell alkalmaznia a környezetet érintő beruházások során, és a környezetre potenciálisan veszélyes beruházásokat el kell távolítania a portfóliójából. A Dresdner Kleinwort Benson, a Dresdner Bank befektetési része 8,5 millió dollárt fektetett be a romániai Aurul cégbe. Ez a befektetés része volt egy 28,2 millió dolláros aranykinyerési projektnek a romániai Nagybányán. Ez a feldolgozóüzem okozta 2000 januárjában és februárjában a magyarországi és romániai, ökológiai katasztrófával járó ciánszennyezést.
*****
A washingtoni Mineral Policy Center (MPC) jelentése (2001. január 30.): Egy évvel azután, hogy a Duna vízgyűjtőjébe került körülbelül százezer köbméter ciánnal szennyezett mérgező bányahulladék négyszáz kilométer hosszan elpusztította a teljes vízi élővilágot, kevés változás tapasztalható a kormányzati felügyelet vagy a vállalati gyakorlat terén. Ilyen katasztrófa tehát bármikor megismétlődhet Románia, de akár az USA vagy egyéb országok területén is. A romániai hatóságoknak nem voltak megfelelő eszközeik, forrásaik a bánya megfelelő felügyeletének ellátására.
