Berlin fiatal építészete minden tekintetben arra való, hogy a mai építészet legújabb lehetőségeit, általános érvényű érveit bemutassuk a példáján. A fal lebontásától kezdődően ön felügyeli a német főváros rohamos fejlődését. Mi a stratégiája?
– Ezerkilencszázkilencvenegy óta dolgozom főépítészként. Egy aránylag radikális és nagyon konzervatív programot hajtottam végre. Az én stratégiám a következő: az európai város alapjait, esetünkben Berlinét kell kialakítanunk. Helyre kell hoznunk a tereket és az utcákat, majd az építészeknek elő kell írnunk, hogy az épületeikkel az utcáknak és tereknek arculatot kölcsönözzenek. Kritikai rekonstrukcionizmusnak hívjuk ezt a stratégiát: tehát nem az építészetet rekonstruáljuk, hanem a várost egészen az alapjaitól. Amikor városépítészetről beszélünk, a vita legtöbbször mint művészeti ágról folyik, sajnos. De az épülő Berlin aránylag egységes képet mutat: a város nem művészeti gyűjtemény, nem múzeumi kiállítás, ezért kénytelenek vagyunk megszorításokat tenni az építészekkel szemben. És ez igencsak népszerűtlen közöttük. A festőnek nem mondhatjuk meg, hogy ezt és ezt most pirosra fesd, viszont az építészekkel igenis meg lehet ezt tenni. Az építészet ugyanis nem szabad művészet.
– Mekkora hatalma van? Meg tud akadályozni tervezett beruházásokat?
– Igen, de nem azért vagyunk, hogy terveket akadályozzunk, hanem azért, hogy ilyeneket készítsünk, hogy megadjuk az engedélyeket, hogy segítsünk. Mindig nyitottak vagyunk. Teljes mentalitásváltozás történt a korábbi porosz hivatalhoz képest, amely csak megszorító intézkedésekre volt képes. Mi azért vagyunk, hogy a magánbefektetőkön segítsünk, nélkülük Berlin szegényebb volna. Terveinkről aztán a szenátus, a parlament dönt. Amennyiben ezeket a terveket elutasítják, természetesen engedély sem születik. Tudja, a berlini főépítész státusa egészen különleges: Berlin külön tartomány és város egyszerre. Nem úgy működik, mint teszem azt München; polgármesterünk státusa a miniszterelnökéhez hasonló, van egy városfejlesztési miniszterünk és van egy építészeti várostitkárunk, jelen esetben én magam. A főépítész munkáját a mindenkori politikai vezetés felügyeli. Nem mindenki tartja be a törvényeket. De nem az építészekkel nehéz dűlőre jutni, a beruházókkal vannak nagyobb gondjaink. Berlin aránylag szegény város, ezért amikor egy nagyobb cég, mondjuk a Mercedes azt mondja, hogy három emelettel többet akar, akkor a főnökük felhívja a polgármestert, közli vele, hogy ők igazán fontosak, és ha nem kapják meg az engedélyt, elköltöznek Frankfurtba vagy Münchenbe. Ilyen esetben bizony meg kell fontolnunk, hogy mit tehetünk. Ez kompromisszumokat igényel.
– Mennyire sikeres a városépítészet és a lakosság közötti kommunikáció, mennyire nyilvánosak az ügyek?
– Rendkívüli módon nyilvánosak. A munkám ötven százalékát a kommunikációra fordítom. Fontos a párbeszéd, mindent megvitatunk, építészeti beszélgetéseket rendezünk, városi fórumokat tartunk, mindennap tele vannak az újságok a különböző tervekkel. Persze Berlin nincs kész. Nem kész város, mint Budapest, Róma vagy Milánó. Berlinben mindig van egy új projekt, amit meg lehet vitatni, és meglehetősen sok újságunk van, amelyek ezt a párbeszédet támogatják.
– A Nobel-díja összegét a drezdai Frauenkirche újjáépítésére áldozó Günter Blobel azt írta a Spiegel Specialban: Drezda a második lerombolását a világháború után kommunista időszakban élte meg, mert az akkori vezetés a még épségben maradt városrészeket sem kímélve építette fel a szocialista nagyvárost a maga túldimenzionált tereivel.
– Az igazi rombolás, ahogy Blobel is mondja, valóban 1950 és 1989 között történt. Az NDK-érában az egész berlini belvárost is lerombolták. Az egész gótikus várost, ami a XIII. század óta kialakult.
– Nem a második világháborúban pusztult el az óváros?
– Dehogy. Ha ott jár, gondoljon arra, hogy az egészet a hetvenes években tervezték. Semmi sem emlékeztet az egykori óvárosra. Csak a Mutterkirche gótikus épülete áll magányosan. Radikálisabb rombolás történt ott, mint Drezdában. A középkori Berlin közepén most tévétorony áll.
– Akad, aki szerint az utóbbi tizenöt-tizenhat évben nagyobb rombolás történt a volt keleti blokkban, mint korábban.
– Ez nem igaz. Legalábbis nem igaz Berlinre. Egyáltalán nem rombolunk. Nincs olyan tervünk, amelyben azt mondanánk, hogy valamit le kell bontani. Mármint politikai okok miatt bizonyosan nem.
– A keletnémet állampárti presztízsépületet, a Ballast der Republiknak csúfolt Palast der Republikot mégis lebontják.
– Ez az egyetlen épület, amit valóban lebontunk, mert a városmagban áll. A vártól, később a kastélytól indult az egész város fejlődésnek, és a Palast der Republikot mint egy falat építették oda, a belváros szempontjából ez szerkezeti probléma, ezért le kell bontani. Én személyesen ellene voltam, de a lebontás a német parlament döntése volt, nem a szenátusé, és a köztársaság palotája a szövetségé, nem a városé. A helyén új épületet fognak felhúzni.
– Magyarországon a közterek alakításakor mindig aktuálpolitikai koncepciók érvényesülnek.
– Ez ugyanígy van nálunk is. De megvan az az előnyünk, hogy Berlinben mi, szociáldemokraták voltunk mindig kormányon. Teljesen rossznak találom azt, amikor kormányváltáskor bizonyos helyeken gyökeres változtatásokat akarnak végrehajtani, hiszen egy jól megépített város kétezer évig is áll. A politika a fejekben zajlik, és nem a házépítésben. Ez volt a kommunisták hibája vagy a szociáldemokratáké az ötvenes, hatvanas években: azt gondolták, az a politika, ha én baloldali házakat építek, de tudjuk jól, hogy nincsenek balos házak, hanem csak jók vagy rosszak vannak, mint ahogy nincsenek balos festmények sem, csak jók és rosszak. Erről lehet vitatkozni.
– Szakvélemények szerint Kelet-Közép-Európa nagyvárosait meghatározza az a szemlélet, hogy az építészeti és urbanisztikai együttesekben – az élhetőség, közösségi események – helyett a szimbolikus, történelmi narratívákat helyezik előtérbe.
– Berlinben nem ismerjük ezt a problémát. A város kilencven százaléka elpusztult, az a szó, hogy történelmi, nálunk már nincs. A budapesti, római vagy milánói konfliktus ismeretlen Berlinben, ez egy teljesen új város. A belváros, ami más helyütt a legöregebb, nálunk a legmodernebb. A legöregebb városrész késő XIX. századi. Olyan régi épületekről álmodunk, amilyeneket Budapesten látni, persze nem ilyen állapotban.
– A budapesti főpolgármester kampányszlogenje az volt, hogy „világvárost építünk”. Hat éve járt utoljára itt, milyennek látja most a magyar világvárost?
– Semmit sem tudok Budapestről mondani. Szívesen mondanék valamit, nagyon sajnálom, de nincsenek benyomásaim. Világváros vagy van, vagy nincs, de építeni nem lehet.
– Annak ellenére, hogy világvárost építünk, mégiscsak mindent a pénzügyi szempontok döntenek el. Berlinben nagy nevek tervezhetnek, Pesten ez nem mindennapos.
– A nemzetközi porondon dolgozó építészek meghívása nem pénz kérdése, az építészek nagyon rugalmasak. Ez mentalitás kérdése, hogy nyitottak vagyunk-e a nemzetközi építészettel való párbeszédre.
– Mi a véleménye a belvárosi köztereket meghódító plazákról?
– Az európai városok híveként természetesen ellene vagyok a nyilvánosan ellenőrzött tereknek, a bevásárlóközpontoknak, de nem gondolkozom dogmatikusan, Budapest vagy Berlin elbír öt üzletközpontot.
– Azt mondják, Budapesten nem történt meg az építészeti csoda. Egyáltalán mit nevez a szakma csodának?
– Először is azt gondolom, Budapestnek nincs szüksége városépítészeti csodára. Az európai városok jó esetben a történelmi örökségükből élnek: a templomaikból, a kastélyaikból, a főiskoláikból.
– Az egyik hetilapnak adott interjújában Budapest főépítésze arról adott számot, hogy az állandó hátráltatás és a kellemetlen lobbik miatt néha bizony gyomorgörccsel megy munkába.
– Ha valóban gyomorpanaszai vannak, azt üzenem neki, ez velem is előfordul hébe-hóba, ilyenkor Talzitot szedek.
– Ön is görcsöl?
– Igen, amikor vörösbort iszom.
origo.hu
Két mentő is érkezett helyszínre: gyerekek sérültek meg a balesetben
