Fordulat az orosz–amerikai viszonyban?

„Az orosz vezetésnek vissza kell térnie a demokrácia és törvényesség iránti elkötelezettség útjára ahhoz, hogy az ország európai nemzetként fejlődjön” – jelentette ki európai körútjának alaphangját megadó brüsszeli programadó beszédében George W. Bush amerikai elnök, megjegyezve, hogy a Nyugat és Oroszország párbeszédének középpontjába a demokratikus reformok alakulását kell állítani. Mindez a várható mosolyok ellenére egyfajta fordulatot, az atmoszféra változását sejteti a két elnök mai, pozsonyi találkozója előtt az orosz–amerikai kapcsolatokban.

Már George Bush beiktatási beszédéből, s különösen Condoleezza Rice külügyminiszter nyilatkozásaiból lehetett érzékelni, hogy az amerikai adminisztráció az orosz kapcsolatok felülvizsgálatára készül, mégpedig a demokratikus és szabadságjogok világméretű megvédelmezésének meghirdetett kampánya jegyében. Aligha befolyásolja kedvezően az egyébként is aszimmetrikus partneri viszonyt ezenkívül, hogy az Egyesült Államok egyre másra bizonyítja a gyakorlatban Moszkvának, hogy eltökélt szándéka a demokratikus folyamatok forradalmak útján való befolyásolása Oroszország érdekszférájában. Robert Zoellick új amerikai külügyminiszter-helyettes épp Bush elindulása előtt nyilatkozta, hogy az Egyesült Államok folytatja pénzforrások kiutalását a volt szovjet köztársaságok demokratikus fejlesztésére a Nemzeti Demokráciaalap révén. Zoellick elismerte, hogy a szomszédokkal folytatott munka célja maga Oroszország demokratizálása.
Nem volt túlságosan barátságos a látogatás előtt James Woolsey, a CIA volt igazgatója sem, aki a Freedom House igazgatótanácsának elnökeként komoly szerepet játszott a „narancsszínű forradalom” szervezésében. Mint fogalmazott, az orosz hatóságok intézkedései máris egyre jobban emlékeztetnek Mussolininek az 1920-as, 30-as években tett lépéseire. Woolsey a tekintélyuralmi rendszer felé való veszedelmes közeledés világos tüneteit látta az oroszországi kormányzóválasztások eltörlésében, az olajperekben, a média állami ellenőrzésében és a civil társadalom más elemeivel szembeni támadásokban. John McCain republikánus párti és Joseph Lieberman demokrata párti befolyásos szenátorok pedig minap hasonló szellemben kezdeményezték egy olyan szenátusi határozat elfogadását, hogy Oroszországot zárják ki a G8 országok csoportjából addig, amíg a hatalom nem szünteti be támadásait a demokrácia és politikai jogok ellen.
A nyomásgyakorlás másik eszközének tűnik az orosz atomlétesítmények ellenőrzés alá vonására irányuló kísérlet, a stratégiai együttműködés ellenőrzési pontjainak javasolt létrehozása révén. Ez utóbbiak feladata a fokozott nukleáris veszélyt képező objektumok biztonságának közös felügyelete lenne. Jay Rockefeller, a szenátus hírszerzési bizottságának rangidős, demokrata párti tagja egyenesen azt vetette fel, vajon Oroszország vagy Észak-Korea jelenti-e a nagyobb veszélyt a nukleáris fegyverek elterjedésében. Mint érvelt, az orosz nukleáris hasadóanyag fele szőrén-szálán eltűnt, és egyesült államokbeli támadásokra készülő terroristák kezébe is kerülhetett.
Bush mosolya Pozsonyban tehát nem lehet túl őszinte, hiszen az elnök aligha hagyhatja figyelmen kívül az amerikai közvélemény Putyin számára határozottan hátrányos változását. Ez utóbbiért még a parlamenti képviselőknél is többet tett a sajtó, amely egy ideje határozott nyomás alatt tartja Putyin Oroszországát. Nem lehet nem észrevenni, hogy a társadalom véleménye nyugaton önálló tényezővé vált a nemzetközi politikában, s mindezt jó előkészítés után előszeretettel használják ki egyes országok a geopolitikai játszmákban is. Most éppen Oroszország ellen. Ezt érzékelve, minap Szergej Lavrov orosz külügyminiszter külön cikkben reagált a nyugati sajtó támadásaira. Mint írta, disszonánsnak érzi azokat a hangokat, amelyek a partnerség helyett viszszafogottságra intik Washingtont Moszkvával szemben, s Oroszországból ellenséget igyekeznek formálni. „A hidegháborúnak azonban már vége!” – figyelmeztetett Lavrov, megjegyezve azt is, normális körülmények között egy szuverén államnak az alkotmányos kereteken belüli, a hatalom megerősítését és az ország területi egységét célzó belpolitikai intézkedései aligha szolgálhatnak a nemzetközi kapcsolatokban a feszültség éleződésnek okaként. Még keményebben fogalmazott Szergej Ivanov védelmi miniszter, aki Condoleezza Rice a sajtóban szokásoshoz hasonló felvetéseire úgy reagált: a demokrácia nem krumpli, hogy egyik helyről csak úgy a másikra lehessen átültetni. Mint mondta, Oroszországnak ugyan elege van a nyugati demokrácialeckékből, de kész megvitatni bármilyen nyitott kérdést akár Pozsonyban is. Konsztantyin Koszacsev, a duma külügyi bizottságának elnöke racionálisan közelített a kérdéshez, mikor a nyugatitól alapvetően eltérő kiinduló helyzetre figyelmeztetett. Az Oroszország előtt álló megoldandó problémák, mint a korrupció, a bűnözés, a szegénység, az ország területi egységének és irányíthatóságának biztosítása még jó ideig olyan megoldásokra kényszerítenek, amelyek alapvetően különböznek azoktól, amelyeket ideális körülmények között, mondjuk Liechtensteinben vagy akár a fiatal kelet-közép-európai demokráciákban foganatosítanának. A határozottság hiánya adott esetben magát az államiságot veszélyeztetheti, s ez olyan lépéseket kényszerít ki, amelyeket nem mindig ért meg a nyugati közvélemény. Megfigyelők e vita kapcsán egyébként megjegyzik, a Nyugaton elfogadott angolszász demokráciamodell Oroszországban – mint ezt a kilencvenes évek is igazolták – teljes káoszhoz vezetne. Ahogy elindulása előtt Putyin fogalmazott, a demokrácia elveit és intézményeit hozzá kell igazítani az orosz realitásokhoz, Moszkva ugyanakkor ellenzi, hogy a problémakört eszközként használják külpolitikai célok elérésére, s nem hagyja a demokratizálást illető kritikát hazája manipulálására felhasználni.
Mindezekből is látszik, hogy demokráciafelfogás kérdésében nem fognak közös nevezőre jutni a felek Pozsonyban sem, s sokkal inkább érdemes lenne fókuszálni az érdek- és szemléletbeli különbségekből fakadóan felgyülemlett egyéb kérdésekre. S hogy csak a legfrissebben felmerülteket említsük, a posztszovjet térségen kívül ott van a Szíriához, valamint az Iránhoz kapcsolódó problémakör.