Gyere velem Albionba!

Száz írás Angliáról, műfajuk miniesszé, nagy részük a BBC adásaiban hangzott el, néhány megjelent közülük itthoni napilapban, hetilapban. Örülhet, aki kezébe veszi. Mintha egyszerre olvasna történelemkönyvet, „szerelmes földrajzot”, egy etnológus írásait hagyományokról, szokásokról és egy kitűnő útikönyvet, amilyet csak író tud megírni.
Miről szól a könyv? Történelemről, életmódról, tájról, a miniszterelnök lakásáról, a teázás hagyományáról, a pubokról, Churchill vidéki házáról (múzeumáról) és arról, hogy miért látnak az angolok több kísértetet, mint más országok lakói.
A szigetországról szól, amely megvalósította az ipari forradalmat, megalapított egy világbirodalmat, néhány száz évvel később – más országokhoz hasonlóan – elveszítette birodalmát, a huszadik században pedig megnyert két világháborút. Olyan országról szól, amelyiknek sok mindenről van és sok mindenről nincs történelmi tapasztalata. Nem tudja, milyen egy forradalom, milyen, amikor a tömeg elkergeti az uralkodót, alkotmánya szilárd, még ma is nagy a bizalom a rendőrség, az egyház, a parlament és a köztisztviselők iránt. Az angol rendőrt tisztelet övezi. Nincsenek rendőrviccek, mert a rendőr nem buta, és nem feltétlenül büntetni, hanem segíteni is akar. A gyanúsítottat „Sire”-nek szólítja.
Anglia erősen vegyes fajú ország – tudjuk meg a könyvből –, s ebből az következik, hogy ott a színes bőrűek védelme: közösségi feladat. Minden önkormányzat mellett működnek fizetett alkalmazottak, akik kizárólag a faji harmónia megteremtésével foglalkoznak. A hatvanmilliós országban jelenleg a legkedveltebb tévébemondó-műsorvezető Sir Trevor McDonald. Keresztneve walesi, vezetékneve skót, ő maga pedig ősz hajú, csokoládészínű trinidadi néger.
Aki Sárközi Mátyás könyvének akár csak az első tíz történetét elolvassa, arra gondol: Anglia minden, ami nem mi. Gazdagság, tolerancia, több száz éves demokrácia. Az „udvari főzenész” intézménye 1621 óta létezik… A Munkásosztály Életkörülményeit Javító Társaság első elnöke nem más volt, mint Albert herceg, Viktória királynő férje, aki Dickens Angliájában bérházakat tervezett a munkásoknak. Halála után – az ő emlékére – építtette a királynő az amfiteátrum formájú Albert Hallt, ám olyan óriásira sikerült, hogy sokáig nem tudták, mire használják. Először monstre találkozók, politikai gyűlések színhelye volt – rossz akusztikája miatt hangversenyeket nem rendezhettek benne –, de száz évvel később, 1970-ben rájöttek: ha a kupola alá „repülő csészealjakat”, óriási hangelnyelőket függesztenek fel, megjavul az akusztika! Azóta London második legkeresettebb hangversenyterme, a hétezer ülőhely mellett kétezer állójegy is kapható – kedvezményes áron. Szóval, a „hodályt” mégis hasznosították.
(Miért az Albert Hall példája maradt meg a fejemben a sok közül? Talán mert Budapesten nemsokára átadják a Duna-parton elkészült Művészetek Palotáját, s már sejthetjük, mi következik utána. Egy – soha nem volt – szitokáradat, véget nem érő kavalkád.)
Tanulságként jegyezhetjük meg Margaret Tatcher példáját is. A Vaslady, írja a szerző, erős kézzel nyúlt mindenhez, amin változtatni akart. Itt rend lesz és jómód – mondta –, nem sztrájk, nem hangoskodás! És privatizált. A munkanélkülieket arra biztatta, kérjenek kedvező hitelű kölcsönt az államtól, legyenek vállalkozók. Alapítsanak különféle vállalatokat, a tanácsadó irodákban megmondják, hogyan kell, és kezdőtőkét is kapnak hozzá. A „tanácsi” lakókat – mert Angliában is van ilyen – arra biztatta, vásárolják meg a kiutalt családi házat (!), hiszen azt örökölhetik a gyerekeik. A munkanélküliekből, a gépek mellett dolgozó, betanított munkásokból jobb módú emberek lettek az ő miniszterelnöksége alatt, London külső kerületeiből százezrek költöztek át gazdagabb helyekre. Nem lehetne nálunk is? Valahogy így? – gondolkodik el az olvasó.
Sárközi Mátyás tizenkilenc éves koráig Magyarországon élt, 1957-ben ment el, már majdnem felnőttként szembesült az új világgal. A királyok országával, az arrafelé közismert mondással: „A gyarmatbirodalom olyan óriási volt, hogy sose szűnt meg felette sütni a nap.” Szembesült azzal, hogy a szigetországban három nemzeti labdarúgó-válogatott van, hogy a derbi az epsomi lóverseny alapítójáról, Derby 12. grófjáról kapta a nevét; hogy Angliában a munkásoknak is vannak klubjaik, többnyire van bennük kártyaszoba, biliárd és társalgó. A National Gallery vagy a British Museum mellett a nyilvánosházak is szóba kerülnek – 1959 óta nincsenek „utcalányok”, mert utcán nem, csak a házukban ajánlhatják fel szolgálataikat –, és az is, hogy London hat múzeumába ingyenes a belépés, s ahányszor az állam ezt megpróbálja megszüntetni, óriási a közfelháborodás. Agatha Christie sem maradhat ki természetesen, egymilliárd kötetét adták el Angliában, 63 nyelvre lefordították, s a szerző temetőkről is ír, oly vonzóan, hogy akár azonnal elindulnánk megnézni egy temetést Bloomsberryben.
Nehéz abbahagyni. Aki ilyen bőkezűen, szórakoztatóan lát el bennünket történetekkel, szeret bennünket is és azokat is, akikről beszél. Könyve nemcsak szellemes, szórakoztató, hanem tanulságos is. Eszünkbe juttatja, hogy ideje volna nálunk is felkészíteni az embereket a társadalom újfajta rétegeződésére vagy például arra, hogy a jótékonysági szervezetekben lehetőleg önkéntesek dolgozzanak, és a bevételeknek csak igen kis százaléka menjen el a szervezet fenntartására.
Sárközi Mátyás mindenkiről beszél, csak magáról nem. Szerényen két dolgot említ meg: hogy élete első télikabátját Angliában kapta 1957-ben egy jótékonysági szervezettől, azután azt mondja – egy nemrég történt eseménnyel kapcsolatban –, hogy „mi, hampsteadi lokálpatrióták”.
Ezzel figyelmesen tudtunkra adja, hogy negyven év után ő legalább annyira londoni, mint budapesti. És azt is, mi az ára annak, ha valaki otthon akarja érezni magát valahol: az otthonról többet kell tudnia az ottaniaknál is.
Tanulságként pedig azt üzeni minden közép-európainak: Anglia milliók új hazája, de nemzeti karaktere ennek ellenére kevéssé változik.
(Sárközi Mátyás: Albion köd nélkül. Jelenkor Kiadó, Pécs, 2004. Ára: 2500 forint)