Szerdán Joaquín Almunia, a gazdasági és monetáris ügyekért felelős uniós biztos ismét a legnagyobbként említette a magyar költségvetési hiányt az új tagállamokkal való összehasonlításban. Az Európai Bizottság azt tanácsolta az EU pénzügyminiszteri tanácsának, hogy Magyarországnak új ajánlásokat adjon túlzott államháztartási hiánya csökkentésére. A kormányváltás óta egyre gyakrabban marasztalják el hazánkat vezető uniós politikusok, s tekintélyes külföldi elemzők is igen kritikusan fogalmaznak. Mi a véleménye erről?
– A tragikus államháztartási adatok csak a betegség tünetei, maga a kór ennél súlyosabb, amit német nyelven szellemesen Reformstaunak, azaz bedugult reformoknak neveznek. Nálunk most üt viszsza, hogy az elmúlt években elsinkófálták az államháztartás reformjait. Éppen ezért a betegséget már nem lehet tüneti jelleggel, kisebb-nagyobb kiadáscsökkentésekkel kezelni. A gyógyuláshoz ennél több kell. Alapvetően át kell alakítani az államháztartást, az adórendszert, az államigazgatást, a településgazdálkodást, az önkormányzatok finanszírozását. Ám ezen a téren 2002 óta gyakorlatilag semmi nem történt. A „reformdugó” hátterében ugyanis ott van az „eredendő bűn”, hiszen akkor borult fel az államháztartás egyensúlya, amikor a jelenlegi kormányerők 2002-ben száznapos programokkal elkezdték beváltani irreális ígéreteiket. Talán nem érezték valóban megérdemeltnek a választási eredményt, és úgy gondolták, a megalapozatlan ígéretek betartásával igazolhatják magukat. A helyzet igazi erkölcstelensége, hogy utána – inflációval, államadóssággal, államháztartási hiánynyal, leértékelődő nemzeti valutával – rögtön hozzákezdtek a megnagyobbodott kiadási terhek szétterítéséhez. Így az, amit 2002-ben az embereknek adtak, mára szertefoszlott, nyakunkon maradt viszont az állam egyre nagyobb adóssága.
– S ezzel párosulnak az elmaradt reformok, miközben közeleg az unió új költségvetési ciklusa…
– A 2007-től 2013-ig tartó uniós költségvetési időszakban Magyarország mintegy 15 ezer milliárd forintnyi támogatáshoz juthat. Ezt a hatalmas összeget azonban nem a kormány kapja ajándékba, hanem a magyar vállalkozók és önkormányzatok kapják kiegészítő segítségként arra, hogy fejlesztési terveiket megvalósítsák. Ám ma, amikor az önkormányzatok elbocsátják az alkalmazottaikat, például a tanárokat, s már az utolsó vagyontárgyaikat adják el, amikor a vállalkozásokat agyonnyomják a kíméletlen adóterhek, akkor nagyon is kérdéses, hogy miként juthatnánk ezekhez a pénzekhez? Az uniós források lehívásához ugyanis legalább ötvenszázalékos önrészt kell letenni. Nem is értem, miként képzeli Hiller István a Sikeres Magyarországért programot, amelyben arra kér minden települést, ugyan tervezze már meg, mit is szeretne fejleszteni. Ha az önkormányzatoknak napi gondjaik vannak, akkor hogyan tervezzenek több száz milliós fejlesztéseket hét évre előre? Előbb tehát olyan szisztémát kell kialakítani, hogy az önkormányzatoknak is legyenek saját forrásaik, amivel pályázni tudnak, és csökkenteni kell a vállalkozások adóterheit is, hogy maradjon pénzük fejlesztési pályázatokra. Enélkül akár márványba is véshetjük aranybetűkkel a pártelnökök találkozóján született hármas jelszót – versenyképesség, igazságosság, biztonság –, a magyar gazdaság képtelen lesz felszívni az uniós támogatásokat. Ráadásul meglehetősen hosszú ez a hét esztendő, ezért ki kellene használni arra is, hogy végre valóban megoldjunk egy nagy problémát, mondjuk az egészségügy vagy az oktatásügy átalakítását. Magyarán: önkormányzati, regionális és államháztartási reform nélkül, az adó- és az elosztórendszer átalakítása nélkül nem tudunk előrelépni. Bármilyen színű kormány kerül hatalomra 2006-ban, nem halogathatja tovább ezeket a lépéseket, mert ez az egyetlen esély arra, hogy helyreálljon az ország gazdasága.
– A Széchenyi-terv annak idején kitűnő receptnek bizonyult arra, hogy helyzetbe hozzon vállalkozásokat, önkormányzatokat. Mára ezt a projektet is elsorvasztották.
– A Széchenyi-terv a maga idején jó válasz volt arra a helyzetre, amit a tőkeerős multinacionális cégekre s az összeszerelő üzemekben dolgozó olcsó hazai munkaerőre épülő fejlesztési modell kifulladása idézett elő az ezredfordulón. Megpróbálta összekapcsolni ezeket a nagyvállalatokat a hazai kis- és közepes vállalatokkal, és hozzájárult néhány hazai erőforrás, például a termálvízkészlet piaci alapú mobilizálásához. Ám attól tartok, 2006-ban ez már nem lesz elegendő a vállalkozói és az önkormányzati energiák mozgósításához, ehhez egy olcsóbb államra is szükség van, amely nem veszi el a forrásokat a vállalkozóktól és az önkormányzatoktól. Nem mindegy azonban, hogy a reformok milyen értékek jegyében valósulnak meg – és ez már a 2006-os választás egyik nagy tétje! Polgári, azaz konzervatív-liberális alapelvek szerint a reformok legfontosabb célja a verseny erősítése, ezzel szemben a szocialista alapvetés szerint a javak – véleményük szerinti – igazságosabb elosztása. Hogy ez utóbbi hová vezet, azt ma már jól tudjuk, az adósság tetemes növekedéséhez, amit állítólag a nyugdíjak emelésére és az autópályák építésére fordítottak. Adóssághoz, amit egyszer majd vissza kell fizetni, na nem a jelenlegi kormánynak, hanem az itt élő tízmillió embernek. Azt hiszem, minden józanul gondolkodó ember számára a konzervatív-liberális álláspont adja a helyes sorrendet: előbb reformokkal a verseny erősítése, ezáltal a gazdasági növekedése, és csak ezután jöhet az ebből keletkezett pluszforrások elosztása.
– A szomszédaink az utóbbi egy-két évben sorra megelőztek bennünket. Ön mire vezeti ezt vissza?
– Sokféle oka van ennek, de talán a legfontosabb: nálunk úgy született újjá a piacgazdaság, hogy éppen a lelke, a valódi verseny hiányzik belőle. Ma sem a magyar gazdaság, sem a társadalom nem versenyalapú. A gazdaságban bármerre nézünk, vagy állami, vagy a privatizáció során teremtett magángazdasági monopóliumokba ütközünk. Ugyanígy a társadalomban sem vált elfogadottá a teljesítményelv. Nálunk, ha valaki sikeres, jobb esetben azt gondolják róla, hogy csak szerencséje volt, vagy jók voltak a kapcsolatai, rosszabb esetben azt, hogy nemtelen eszközöket használt. Ám a piacgazdasági átalakulás nem akkor ér véget, amikor a gazdaságban privatizációval túlsúlyba jut a magántulajdon, hanem akkor, amikor az ország egy nem versenyelvű társadalomból eljut a versenyre és teljesítményelvre épülő társadalomba. Amikor a társadalmi előrejutást a nyújtott teljesítmény igazolja, és az emberek jogosnak, legitimnek fogadják el, hogy aki nagyobb teljesítményt nyújt, az jobban is boldogul. A verseny elsődlegessége pedig nem kell hogy okvetlenül azt jelentse: aki lemarad, az kiszorul a társadalomból. Az államnak éppen az a dolga, hogy segítse a versenyben lemaradókat, és lehetőség szerint teremtsen egyenlő esélyeket – például a kis- és középvállalkozásoknak – a versenyben való elinduláshoz. Valójában nincs ebben semmi új, ezt hívják szociális – tehát nem szocialista – piacgazdaságnak, ami konzervatív-liberális kormányok alatt megteremtette többek között a hatvanas években a német gazdasági csoda alapjait. Európa sok országában a tanulási folyamat részének tartják, ha egy cég csődbe megy. Hiszen jól tudják, gyakran a harmadik-negyedik nekifutásra találja meg a vállalkozó a nyerő üzleti ötletet. Nálunk viszont teljes anyagi és erkölcsi csődöt jelent a tulajdonosnak, ha megbukik a cége. Leírják. Ezért is hiányzik annyira az innováció. Ellentétben az uniós szlogennel, Magyarországon nem tudásalapú gazdaságra, hanem tanulásra képes gazdaságra és társadalomra van szükség. Persze, a jelenlegi kormány e téren is csak szavakban versenypárti. Itt van például a kétszintű érettségi, amivel nem az a legnagyobb baj, hogy nincs kellően előkészítve, hanem az, hogy a verseny erősítése helyett lefelé nivellál. Ám, ha úgy jön ki egy generáció az iskolából, hogy a kevés is elég, akkor mire megyünk ebben az országban?
origo.hu
Az egyik legsikeresebb szavazás a Voks 2025 – itt vannak a pontos számok
