Első hallásra is meghökkentő mondat; a rendszerváltás óta eltelt másfél évtized alatt Magyarországon talán senki sem fogalmazott meg még csak hasonlót sem. Korábban persze igen. A Magyar Szocialista Munkáspárt propagandaosztálya által 1972-ben kiadott Valláskritikai tanfolyam című tankönyv például csaknem teljes terjedelmében az állampolgárok vallásokhoz, egyházakhoz fűződő viszonyát boncolgatja, arra a kérdésre keresve a választ, hogyan gyorsítható fel az egyházak túlságosan hosszúra nyúló agóniája. Merthogy az istenhit közeli vége – a marxizmus prófétáinak tanítása alapján – nem volt kétséges. A szocializmus alapjainak lerakásával megszűnt a vallásosság társadalmi alapja, s így logikusnak látszott, hogy a felépítménynek is össze kell omlania. Úgy tűnik, még harminc év elteltével is a hithez, vallásokhoz, egyházakhoz fűződő viszonyt kell a „demokratikus” viták részévé tennünk.
Képzeljük csak el, mi történne ezzel az országgal, ha a mostani demokratikus viták helyett váratlanul antidemokratikus és titkos viták robbannának ki a hithez, vallásokhoz, egyházakhoz fűződő viszonyunkról. Ámbár, ha jól belegondolunk, a vita vagy egyenrangú partnerek eszmecseréje egymás meggyőzésére, vagy nem vita. Függetlenül attól, milyen jelzőt biggyesztünk elé. És vajon ma azt mondhatjuk, Magyarországon vita zajlik, egyenrangú partnerek között? Megkérdezte egyáltalán a Magyar Bálint vezette Oktatási Minisztérium az egyházakat, mit szólnak megszorító intézkedéseihez?
A miniszterelnök tehát vagy félreértette azt a baloldali médiavitát, amely a 2004. decemberi – némi botrányt kavaró – vatikáni látogatását követően bontakozott ki, vagy „országértékelő” beszédében mást akart mondani, mint ami a szövegből kiderül, és rosszul, de legalábbis pontatlanul fogalmazott. Sajnos a rejtvény megfejtésében a szövegkörnyezet sem ad eligazítást, hiszen a „hithez fűződő viszonyt” taglaló szövegrész előtt ezt hallottuk: „nem igaz, hogy a verseny és a szolidaritás kizárja egymást, a magántulajdon rossz, a köztulajdon meg jó. Nem igaz, hogy a Trianon utáni nemzet lelki megnyugvásához csak a közjogi út vezet.”
Harc a Vatikánnal
Nagy-nagy jóindulattal például gondolhatnánk, hogy azt akarta mondani: nem a polgárok hitét kell viták tárgyává tenni, hanem csak az őket képviselő kormányzat hithez, vallásokhoz, egyházakhoz fűződő viszonyát. Viszont sem a megelőző, sem a következő mondatoknak nem a kormányzat a logikai vagy grammatikai alanya. Mindenesetre különös, hogy milyen hitviszony jutott Gyurcsány Ferenc eszébe a negyven év kommunista diktatúra után az állam és egyház szétválasztásának gondolatát ismét zászlajára tűző liberális–szocialista kormányzat tevékenysége kapcsán. Milyen viszonya van a szekuláris államnak a hithez? Medgyessy Péter Cselekedni most és mindenkiért! című kormányprogramjában még azt olvastuk, „a kormány tiszteletben tartja a lelkiismereti szabadságot, az emberek hitbéli meggyőződését. Megkülönböztetés nélkül biztosítja a hitélet szabad gyakorlásának törvényi feltételeit és a jogszabályokban előírt módon hozzájárul ennek anyagi feltételeihez.” Ezt a szövegrészt változtatás nélkül vette át Gyurcsány Lendületben az ország című kormányprogramja is. Itt még szó sem volt arról, hogy a hithez fűződő viszonyunkat demokratikus viták tárgyává kellene tenni.
Ma már tudjuk a miniszterelnöktől, a kormányprogram, a választási ígéretek sok tekintetben nem tarthatók. De a vallásszabadságot érintő folyamatok nem most kezdődtek, hanem a választási templommegfigyelő brigádok fellépésével. A 2002-es kormányváltás után a „jogszabályokban előírt módon” történő támogatási rendszert kísérelték meg átalakítani, illetve lebontani. A népszámlálási adatok figyelmen kívül hagyása, az egészségügyi salátatörvény egyházi kórházakat és szociális intézményeket hátrányosan érintő részei, az egyházi iskolák normatívájával kapcsolatos számszaki bűvészkedések mind-mind ennek a folyamatnak voltak részei. Amikor pedig kiderült, hogy sem a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia, sem a hazánkban akkreditált apostoli nuncius nem nézi tétlenül a Szentszékkel kötött nemzetközi szerződés több ponton történő megsértését, először, mint elterelő hadművelet, az ismert vatikáni látogatás következett a magyar katolikus egyház elleni mulatságos szemrehányással. Majd az egyház-politikai tanácsadó testület – a kisebbik kormányzó párt régóta hangoztatott és ezúttal is következetesen képviselt hangos véleménye mellett – a vatikáni szerződés egyoldalú felülvizsgálatát, magyarán felbontását javasolta. „A vatikáni szerződés sem kőbe vésett törvény, felül lehet bírálni, újra lehet tárgyalni, és mindkét fél számára elfogadható módon meg kell változtatni” – javasolta Gábor György, a Miniszterelnöki Hivatal egyház-politikai tanácsadója. De pillanatnyilag miért is nem fogadható el mindkét fél számára? Most itt tartunk tehát.
Az évértékelő beszéd – mint azt a Népszabadságban Aczél Endre kissé más tekintetben, de szintén megállapította – valóban „határkőnek is tekinthető”. A jelek szerint kettős front nyílt meg: egyik oldalon a vallásszabadság elvi megkérdőjelezését olvashatjuk ki az üzenetből a „hithez, valláshoz, egyházakhoz fűződő viszony” demokratikus viták tárgyává tételével; a másik oldalon viszont a kormányváltás óta régi lendülettel zajlik a vallásszabadság financiális eszközökkel történő gyakorlati ellehetetlenítése.
Ugyanakkor joggal tételezhetjük fel azt is, hogy amikor a miniszterelnök a „hit demokratikus viták tárgyává tételéről” beszélt, félreértette az egyházak közéleti állásfoglalását nehezményező megállapításai után kibontakozott páratlan intenzitású baloldali sajtópolémiát. A jelenség megértéséhez, amely messze túlmutat az egyház és állam konkrét viszonyán, s amely végső soron magáról a demokráciáról alkotott eltérő baloldali elgondolások eddig még soha meg nem történt ütköztetése volt, kicsit vissza kell ugrani az időben tavaly decemberig.
A miniszterelnök azzal a vélhetően egyház-politikai és külpolitikai szakértőivel egyeztetett elgondolásával utazott 2004. december 18-án a Vatikánba, hogy számon kérje a Szentszéken a szocializmus hazai gyakorlatán csiszolódott egyházképe és a mai valóság közötti distanciát. „Nem szerencsés, ha az egyházak közéleti szerepvállalásával kapcsolatban sokakban ott van az aggodalom, ha az egyházak vagy képviselőik a Megváltóhoz elvezető út keresése helyett a nagyon is földi politika hatalmi dolgaiban próbálják híveiket eligazítani” – válaszolt december 20-án a parlamentben az őt ért bírálatokra. Az egyszerűbb szellemi képességű baloldali sajtólevelezők és rádióbetelefonálók meg is értették a miniszterelnök üzenetét; a kórus azonnal rákezdett az 1950 óta oly ismerős szólamra: a papok ne politizáljanak, az egyház maradjon a templomokban, és törődjön a mennyországgal meg a pokollal. Foglalkozzanak csak naiv meséik világával. S hogy ez nem csupán elszigetelt vélemény, hanem az ország többségének határozott kívánsága, azt is tüstént demonstrálták egy jól időzített közvélemény-kutatással, amelyet a Medián december elején a MEH megbízásából végzett.
Csakhogy a liberális eszmékért lelkesedő kormányfő nem vette figyelembe, hogy a véleményszabadság korlátozása még a helyesnek tartott cél érdekében sem különösebben elfogadható. Gábor György sietve ki is fejtette 2005. január 5-én a Magyar Hírlapban: „Az egyház politizálhat. Aki ezt tagadja, nem ismeri az egyház történetét és tanításait. Mindig is politizált, de az nem megengedhető, ha csatlakozik valamelyik párthoz.” Azzal persze az olvasók adósa maradt a tanácsadó, hogy az egyházak történetéből miért következik az, hogy ma is politizálhatnak.
A hit mibenlétét nem is a jeles vallástörténész és egyház-politikai tanácsadó közelítette meg leginkább a baloldali médiavitában, hanem Révész Sándor, aki Jogot, de semmi hatalmat című, a Népszabadság január 11-én megjelent számában megállapította: „Az egyház illetékességi köre tehát a világ egésze. A hívő ember szemében a teremtett világ minden elemének és vonatkozásának köze van Istenhez…” Ez valóban így van, valószínűleg minden hívő számára vállalható. Mint ahogyan jogos az egyházak elnépszerűtlenedése miatt érzett gyurcsányi álaggodalom bírálata is: „… egy világi kormány feje ne aggódjék a katolikus egyház miatt, ne legyen véleménye arról, hogy az egyház jól szolgálja-e vagy sem hívei lelki békéjét, hogy miről kell és miről nem kell szólni a templomokban. Semmi köze hozzá.”
Feleselő cikkek
Bezzeg Eörsi István pontosan tudta, hogyan kell megvédeni Gyurcsányt! Nem azzal érvelt, hogy amikor a miniszterelnök a legújabb kori magyar demokrácia történetében példátlan módon az egyház belső működésével kapcsolatban nyilvánított véleményt a beavatkozás szándékával, akkor ezzel csak az önsorsrontó katolikusokat akarta megvédeni, hanem azzal, hogy e véleménynyilvánítás csupán tárgyalási stratégia volt: „olyan érvet keresett, amellyel naiv reményei szerint elgondolkodtathatja tárgyalópartnerét”. És ami ennél is fontosabb: a magyar közvéleményt. Igazán tetszetős érv lenne, ha nem hangzott volna el néhány napon belül többször is ugyanez az argumentáció, és nem követte volna például e mostani évértékelő torzszülemény. Mindezt nem lehet tárgyalás stratégiai lépésének tekinteni. A cikk számtalan mulatságos vonása mellett a köztiszteletben álló vérbeli demokrata alábbi sorokban kibontakozó „szabadságfogalma” a leginkább elgondolkodtató: a miniszterelnöknek „csak ahhoz nincs joga, hogy betiltsa vagy más módon tegye lehetetlenné az egyházak nyílt és intenzív politizálását”. A határsértést akkor értjük meg leginkább, ha elképzeljük, hogy Eörsi István nem az egyházakra vonatkozó kormányzati lépésekről írta volna mindezt, hanem mondjuk művészeteket érintőről. Majd következtek az egyházakat, leginkább a katolikus egyházat érő szokásos vádak: hazafiatlan, a Habsburg-hatalom kiszolgálója, antiszemita stb. stb.
Révész óvatos, rövid és a liberális tekintélynek kijáró nagy tisztelettel megfogalmazott válasza a Népszabadság ugyanezen számában jelent meg: „Eörsi István szerint a kormányfő nem is aggódott az egyházért, csak úgy tett. Tehát nemcsak beleszól abba, amiben illetéktelen, de képmutató is. Lehet. Az viszont biztos, hogy Gyurcsány szavait Eörsi rosszul érti, a kormányfő »az egyházak nyílt politizálásáról« beszél, és többek között azzal érvel, hogy az emberek »döntő többsége elutasítja az egyházak nyílt politizálását« (Magyar Narancs, január 6.). Tehát nem a mikéntjét, hanem a tényét. A mikéntet többes számban nem is lehet, mert ahány egyház, annyi miként. Eörsi példái nemcsak rendetlenek, de hamisak is. Egyetlen jelentős magyarországi egyházi vezető sem fogadta el a nürnbergi törvények szemléletét, egyikük sem szavazta meg az azokon alapuló III. zsidótörvényt, Serédi 1944-ben sűrűn föllépett a zsidóüldözések ellen, és mással se foglalkozott, mint hogy legalább a kikeresztelkedetteket megmentse a deportálástól.”
Nos, a mai magyar baloldal talán legérdekesebb, történelmi jelentőségű polémiája, amelyet teljes terjedelmében lehetetlen idézni, lehetett az ihletője a hithez, a vallásokhoz, az egyházakhoz fűződő viszonyt demokratikus és nyilvános vitáknak kitevő miniszterelnöki gondolattorzónak. A gond csak az, hogy a jelek szerint valami félreértés történhetett. Talán a miniszterelnök, egyéb elfoglaltságai miatt, nem tudott elég időt szentelni az egymással feleselő cikkek tanulmányozására, és ezért nem értette meg pontosan, hogy miről is folyt a diskurzus. De az is lehet, hogy nagyon is megértette, csak – kissé zavarba ejtő módon – le akarta tenni a saját garasát is az asztalra. Vagy meg akarta fordítani párttársának, a magát többnyire határozottan „hívőként” azonosító Hegyi Gyulának a Népszava január 15-én megjelent mellékletében megfogalmazott gondolatát: „A demokratikus pártpolitikai versengés lényege a szabad vita, a vélemények és ellenvélemények ütköztetése. A szószék ezzel szemben a homília, a szentbeszéd helye, s aki az isteni tanítás magyarázatába pártpolitikai elemet visz, az egyrészt lealacsonyítja a keresztény hitvallást, másrészt visszaél azzal, hogy a hívek ott és akkor semmilyen formában sem vitatkozhatnak vele” – írta Hegyi Révészhez képest szintén eltorzítva, de legalábbis kissé együgyűen leegyszerűsítve a kérdést. Talán a miniszterelnök úgy gondolta, ha a hitgyakorlás színterén lehetetlen a vita, akkor egyszerűen a vita színterére kell átdobni a hit, a vallás, az egyház kérdéseit. Ez is lehet, de sajnos ennek sincs semmi értelme.
Bizonytalan békítés
Tehát egyszerű félreértés történhetett, akárcsak az egyházi ingatlanok ügyében. Itt azonban a nagy tiltakozást kiváltó ötletet még csak nem is hivatalos kormányzati forrásból szivárogtatták ki tesztelés céljából. Ugyanis, ha igazak a híresztelések, a kormányzat sajátos egyház-politikai „sokszínűsége” következtében a restitúciós ügyek intézése igazából már nem az államtitkárság feladata, hanem a Miniszterelnöki Hivatalé. A kormányzati hírportálról nem ez derül ki, hiszen az ott szereplő adatok szerint az államtitkárság egyházi kapcsolatok főosztályából, az egyházi tulajdonrendezési főosztályból és a címzetes államtitkárt feladatai ellátásában segítő, közvetlenül az irányítása alatt álló titkárságból áll. Viszont a kormányváltás óta eltelt négy hónap alatt nem sikerült az egyházügyi államtitkárság szerény honlapját a MEH megújított honlapjáról új helyére, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának honlapjára átcsoportosítani. Ez idő alatt az új postacímet leszámítva természetesen nem is frissítették az adatokat, legalábbis azokat a részeket nem, amelyek nem az ingatlanrendezéssel foglalkoznak. Talán azért, mert erre a kis időre már nem is érdemes.
Ki tudja, mit hoz a jövő. A kormányváltáskor a miniszterelnök nem nyilatkozott az egyházügyi államtitkár személyéről, és a bizonytalanság ideje kínosan hosszúra nyúlt. Végül Gulyás Kálmán maradhatott, de pozíciójának gyengeségére a kívülálló számtalan apró jelből következtethet. Mivel tevékenységének jelentős részét a nyilvánosság mellőzésével végzi, nem lehet tudni, hogy érdemben melyik egyház ellen irányuló restriktív kormányzati szándék kapcsán tudott eredményeket elérni. A híradások szerint a miniszterelnök egyházakat is érintő tárgyalásain nemigen van jelen, és február 12-én meglehetősen szokatlan, a színfalak mögött lejátszott közjátékról szerezhettek tudomást az eseményeket követők: kiderült, Gulyás Kálmán ismételten javaslatot tett a vatikáni–magyar vegyes bizottság összehívására. Ez már mintha a végjáték része volna.
Mint ismeretes, először Gyurcsány Ferenc vatikáni
origo.hu
Két mentő is érkezett helyszínre: gyerekek sérültek meg a balesetben
