(hogyan gazdagodjunk meg…)

Én nem tudom, hogyan jönnek létre a nagy vagyonok, amelyek családokat és nemzedékeket emelnek ki a szürke tömegből. A pénz pénzt fial, tartja a mondás, és természetesen az elefántnak nagyobb a fia, mint az egérnek. Azt sem tudom, hol az a küszöb, amelyet átlépve az embert már nem gyötri a mindennapi anyagi gond, s a nagypolgári életvitelére annyit költ, amennyit akar, vagyongyarapító tevékenysége pedig igazából csak kedvtelésnek számít.
Magyarországon 1948–49-ben felszámolták a kapitalizmust, egyetlen nagytőkés maradt, az állam, amelyet ismeretlen okból népnek neveztek. Ám létrejöttek különböző szervezetek, amelyek az állami vagyon bizonyos részét örökségként nyerték el, s ráadásul részesültek az úgynevezett GDP-ből, amit dolgozó népünk évről évre létrehozott. Természetesen a párt, a KISZ, a nő- és béketanács, a Hazafias Népfront vagyona nem volt mobilizálható tulajdon, ezek közül a szervezetek közül számosan a rendszerváltozás bekövetkeztével hivatalos örökös nélkül maradtak, sőt sok esetben magának az örökségnek a felmérése sem történt meg, mivel a jogutódlás is füstbe ment.
Így történt aztán, hogy a 90-es évek közepén vásároltam – kéz alatt tizenötezer forintért – egy pingpongasztalt, anélkül, hogy az eladó személye ismert lett volna előttem. Ez a Stiga típusú sporteszköz, amikor birtokomba került, túl volt karrierje csúcspontján, mondhatni már-már agonizált. Pattogzott róla a festék, s egyszer csak az egyik csuszavonalnál oldalt kis fémtábla tűnt elő, amelyen ez állt: „Megyei KISZ-bizottság.” Az év őszén, midőn már halálára készült a pingpongasztal – álmomban –, elmesélte nekem kalandos életútját.
„A 80-as évek elején több társammal együtt a svédországi Malmőben behajóztak, és átszállítottak az NDK-ba. Amikor ládám címzéséből kiderült, hogy számomra a célállomás Magyarország, büszkeség fogott el, mert akkortájt még eleven élt a Jónyer–Klampár– Gergely pingponglegenda, és minden asztal álma az volt, hogy egyszer ezek a zsenik rajta pörgetnek. De hozzám nem volt kegyes a sors, klasszisom ellenére egy balatoni KISZ-üdülőbe kerültem, ahol hájas pancserek ütögetését kellett elviselnem, most is beleborsódzik a hátam. Itt ért a rendszerváltozás. Két jelentéktelen társammal együtt levittek az alagsorba, mert a KISZ állítólag feloszlott, és az üdülő szüneteltette működését. Ám néha a megyei KISZ hajdani vezetőségének egyes tagjai merő megszokásból hölgyvendégeket hoztak a luxusnyaralóba, és egyikük, nevezzük Y-nak, aki jelenleg bent van a száz leggazdagabb magyar között, észrevette, hogy parlagon heverek. Géza bácsi volt munkásőr, a munkásmozgalom régi harcosa volt akkoriban az állami tulajdonná avanzsált üdülő csődgondoka. Jelképes évi egy forint bérleti díjért lízingbe adott engem a fent nevezett ifjúnak egy keddi napon, majd szerdán, miután híre ment, hogy az állam az üdülőt privatizálja, Géza bácsi viszontbérbe vett engem, havi százezer forintért, s az első részlet egy tizedéért a tulajdonjogról is lemondott. Gépelési hiba következtében a szerződésről lemaradt a pingpongasztal kifejezés, s mivel alul az üdülő pecsétje szerepelt, érvényessé vált (mi az hogy?!) az egész épületre vonatkozó tranzakció. Y-nak, aki most a száz leggazdagabb között van, volt egy hajdani KISZ-bizottsági titkár barátja, az ÁPV Rt.-nél, vagy hogy is hívják, így sikerült a szerződést – egy olvashatatlan kisbetűs kiegészítéssel – az ország összes KISZ-es, béketanácsos és népfrontos pingpongasztalára kiterjeszteni. Géza bácsi végkielégítéssel nyugdíjba ment, átíratkozott az MSZP-be (most miniszteri tanácsos). Immár tizenkétezer darab pingpongasztalról volt szó, amit az állam visszalízingelt, és a lízingdíjból Y megvásárolt. Ezután teljesen jogszerűen hozzáláthatott a pingpongasztalok egyenkénti értékesítéséhez, bár hogy ne legyen gond, a tizenkétezerből tízezret azonnal bérbe vett egy üdültetési konzorcium, és mintegy ezer férőhelyes bungalósort alakított ki belőlük a Balaton-parton. Ezt Y lízingelte, majd viszontbérletbe adta, és a befolyt összegen megvásárolt három köszörűgyárat. A tizenkétezer pingpongasztalon százötvenmillió tiszta haszna volt, amit a Kajmán szigeteken…”
– Szédülök – mondtam az asztalnak.
– Szóval ez volt az első százötvenmillió, amit közismerten nehéz megszerezni. Én végül nálad leltem otthonra tizenötezerért – és ezzel a Stiga feldobta a talpát.
A következő pillanatban Y egyik cégétől megjelent a nyaralónkban egy elegáns úriember.
– Az asztal hulladékát megvásárolom kétezer forintért, és ötezerért el is szállítom, hogy önnek ne legyen útban. Kérem a háromezret.
Ekkor felébredtem álmomból. Hogy a háromezret kifizettem-e, én nem tudom…