Iraki zsákutca

Tucatnyi halottat követelő robbantások Bagdadban, brutálisan meggyilkolt síita rendőrök, elesett amerikai katonák Moszulban, a nedzsefi rendőrfőnök kivégzett fiai – az elmúlt huszonnégy órában érkezett hírekre kevesen kapják fel a fejüket. A világ megtanult együtt élni a borzalmakkal, és ez a tény alaposan megnehezíti annak megállapítását, hol tart éppen a háború után politikai újjáépítés.
Alighanem ott tart, ahol másfél évvel ezelőtt, azaz sehol. Tévedtek mindazok, akik a választások kiírásától, a különböző pártok megméretésétől várták a hőn áhított iraki demokrácia kibontakozását. Egyelőre csak papírra vetett elképzelésnek tűnik, hogy síiták, szunniták, kurdok belátható időn belül békében éljenek együtt az ősi Mezopotámia földjén. Senki sem állíthatja, hogy a szaddámi birodalom romjain egy ország jött létre. Magánbirodalmak és nyelvi-vallási entitások épülgetnek, mindenki a saját szerencséjét kovácsolja, s ebbe ideig-óráig az is belefér, hogy részt vegyenek a formálódó bagdadi törvényhozásban. A közös kormányzás nem fejezi ki az ország valós viszonyait, hiszen ahol a tízéves gyerekek is kalasnyikovval járkálnak az utcán, ott nem a parlamentben szoktak venni elégtételt venni a sérelmekért.
Valójában annak sincs különösebb jelentősége, hogy törékeny síita többség vezeti új utakra Irakot. Az ország többségét kitevő Ali-követők sajátos teokráciában élnek, ami ebben az esetben azt jelenti, hogy az imámok utasításainak megfelelően adják le voksaikat. Ez nem demokratikus eljárás, mint ahogyan az sem mindennapos, hogy egy egész népcsoport, a szunniták milliói bojkottálják a választást. A kurdok demokráciafelfogását megint csak nem szerencsés példaként felhozni, hiszen ők már jó ideje saját közigazgatás alatt élnek, a központi kormányzatban való szerepük inkább nagyhatalmi hatásra, mint az iraki realitások alapján körvonalazódik.
Ilyen körülmények között joggal vetődik fel: amerikai érdek-e kenyértörésre vinni a dolgot Iránnal, a térség meghatározó államával? Szaddám Huszein idején nyilvánvalón nem lett volna a válasz, hiszen Washington mindig is kényesen ügyelt arra, hogy Irak és Irán ne erősödjön meg egymás ellenében. Mára megváltozott a helyzet, hiszen az egységes Irak a múlté, a jelenlegi széttagolt ország semmilyen tekintetben nem ellenfele keleti szomszédjának. Nagysága, katonai ereje, egy esetleges hadjárat elhúzódása miatt Irán azonban kényes terep. Jóval védtelenebb – de egyúttal jelentéktelenebb is – Szíria, amelyet Bush elnök határozottan felszólított a libanoni kivonulásra, amely üzenet az adott helyzetben több egyszerű retorikai fordulatnál. Valójában az iraki helyzet nagymértékben befolyásolja Irán és Szíria sorsát, hiszen a kaotikus politikai helyzet ismeretében felettébb veszélyes hadműveletekbe kezdeni, újabb katonai erőt lekötni. Ebben bízhat a világ, de tudni kell, hogy ez alighanem csak tűzszünet.