(jó-e adósnak lenni…)

Én nem tudom, miért, de mindig idegenkedtem attól, hogy adósságom legyen. Ennek az idegenkedésnek semmi köze nem volt holmi üzleti filozófiához, bár mindig tudtam, hogy a különböző kölcsönökre az adós fizet rá, sohasem az uzsorás. Ezzel nem kívánom azt állítani, hogy kivétel nélkül mindenki uzsorás, aki pénzt helyez ki kamatra, zálogot szed vagy kedvező részletfizetést ajánl. Továbbá tisztában vagyok azzal, hogy a pénz mozgatja a világot, s nem- egyszer nagyon gazdag cégek és emberek vesznek fel tetemes bankkölcsönöket beruházásukra, s a haszon egy részét, amit a pénz fial, maguk teszik zsebre.
Azt is tényként kezelem, hogy vannak olyan helyzetek, amikor egy ember, vagy egy cég vagy egy ország rákényszerül, hogy kölcsönöket vegyen fel. Ez a cselekmény azonban bennem mindig negatív érzéseket ébreszt, az eladósodás végén nem látom a happy endet. Olvastam az Anyeginben, hogy „Dolgámi zsil jivo atyec, daval tri bála jizsigodno, i promotálszja nakanyec”. Lehet, hogy pontatlanul idéztem, de a csodálatos rímmel (atyec-nakanyec) végződő sorok magyarul azt jelentik, hogy Anyegin apukája úgymond adósságokból élt, évente három bált adott, és végül tönkrement. Puskin némi iróniával állítja elénk ezt a típust, a XIX. századi orosz tücsöktermészetű dzsentrit, de ha jobban belegondolunk, a mi atyáink, a szocialisták is a Kádár-korszaktól mind mostanáig az adósságokból való élést és az évi három bált a legcsekélyebb irónia nélkül gyakorolják. Így én, aki mint fentebb kifejtettem, idegenkedem a kölcsönöktől, úgy érzem, hogy a helyzet halálosan beteg és komoly.
Döbbenetes adatok jutnak napvilágra a magyar adósságterhek növekedéséről: e téren a Medgyessy–Gyurcsány-kormány a világ legelső vonalába tornázta fel hazánkat, s nekik ehhez a sikerhez a szintén szoci ihletettségű Fazekas Róberttel ellentétben még vizeletmintát sem kellett produkálniuk. Mint tudjuk, Gyurcsány személyes meggazdagodásán nincs szemölcs, csak a lábán volt, de azt is leküzdötte néhány maratonnal, úgy, mint a Fideszt. Ám mégis azt kell hinnünk, hogy a magyar államháztartás veszedelmesen burjánzó szőcsingjét csak tovább növelte. (A nyájas olvasó eligazítása végett: a szőcsing vagy szőcsin a szemölcs népies elnevezése, tájszó.) Meg kell jegyeznem, hogy népünk Pártunk eme tevékenységét nem nézi rossz szemmel, különösen akkor nem, ha a szocialisták nagy elődeik példáját követve a külföldi kölcsönök egy részéből a „rászorulókat” támogatják, holmi választói viszonzás reményében. A rászorulók fogalma egyébként is szép baloldali, haladó szólelemény, s benne én nem találok semmi kivetnivalót, mivel biztos vagyok abban, hogy amíg a szocialisták regnálnak Magyarországon, mindig lesznek rászorulók.
Ennek ellenére őszinte aggodalommal tölt el, hogy a Gyurcsány– Medgyessy-kormány alatt az adósságszemölcs szép nagy rákos daganattá fejlődött, s immár nem csupán hazánk hitelképesség-minősítését, hanem gazdasági létét veszélyezteti. Míg a „rászorulók” részletre vásárolt tévéiken a szemölcsös Gyurcsány sikersztoriját nézik (s már-már Isauráéval azonosítják), én azon kesergek, hogy mikor lesz ennek vége. Milyen alapon vesznek fel kölcsönöket az én kontómra ezek az általam ismeretlen fickók, miért kíséri végig életemet az a lidércfény, amit ezek a hordószónokok szociális érzékenységnek neveznek, s ami nem egyéb, mint hatásvadászat. Hány, de hány bált adtak évenként a Kádár-korszak ideje alatt, s hányat adunk még ezután összekoldult kölcsönökből, míg végül minden tönkremegy.
Nem ideológiáról van itt szó, hanem az úgynevezett véres valóságról, a makacs tényekről, amelyek nemcsak a mi, hanem az utánunk következő nemzedékek életére is kihatnak. Nem a szemölcsös Gyurcsány megalomániás produkcióival kellene foglalkoznia a „független és szabad” magyar sajtónak, hanem ezzel az egyre fenyegetőbb helyzettel. A kádári időkben már többször a tönk szélére jutott az ország. Eddig sikerült megúsznunk. Csak a jólét reménye szállt el.
Hogyha ez így megy tovább, mi lesz, én nem tudom…