Kapuzárás

Kezdetben voltak a grundok. A 30-as években Bozsik és Puskás, a 40-esben Albert és Mészöly, az 50-esben Bene és Varga Zoli, a 60-asban Nyilasi és Törőcsik cseperedett fel rajtuk. No meg kölykök ezrei, akik az országot uraló futballőrületben, egyéb időtöltési lehetőség híján, nyaranta reggeltől estig, iskola után – vagy éppen iskola helyett – addig kergették a labdát, amíg az szinte testrészükké vált. Ha ketten voltak, egyérintőztek, ha hárman, egykapuztak, ha négyen, tengóztak, kétérintőztek, öt fő részére még mindig adódott az egykapu, hattól felfelé pedig jöhetett az igazi foci!
Az ügyetlenebbek is beszálltak a játékba, mert különben nem vették volna őket fiúszámba, a tehetségesebbek pedig technikailag tökéletesen képzetté váltak, mire valamelyik egyesülethez kerültek. Hiszen ez volt az álmuk, illetve kevesebb is, több is annál, az elérhető céljuk.
A kiválasztási rendszer ugyanis spontán is tökéletesen működött.
Akit nem fedezett fel egyetlen klub sem, az felfedezett magának egy klubot. Hivatalos titulus, jutalék vagy bármilyen egyéb elismerés híján öregurak és „szakik” járták a kültelki pályákat, a beépítetlen belvárosi foghíjakat, és ha valakiben csak egy szikrányi talentum is pislákolt, már vitték is a csapatukhoz. Akit mégsem, az jelentkezett valamelyik tehetségkutató akción. A kisebb egyleteknél tucatszám, a nagyobbaknál százával ácsingóztak a gyerekek, és aki közülük mezt, csukát kapott, az úgy érezte: eljött élete lehetősége, meg kell ragadnia.
Mielőtt persze idealizálni kezdenénk az 50-es, 60-as éveket, szögezzük le: miközben a magyar labdarúgás virágzott, az ország hervadozott. Éppen ezzel adott a futballnak remek táptalajt. Mert az érvényesülés egyetlen útja a pályára, a szórakozni vágyás a lelátóra vonzotta a tömegeket, a diktatúra pedig nem sajnálta a sporttól a pénzt. A valódi vetélkedést, az igazi teljesítményt, a tiszta örömöt, bánatot, dühöt sikerült beszorítani 120-szor 60 méteres területekre és az azt övező lelátókra; a 93 ezer négyzetkilométer egyéb részein legalább teljes volt a látszatnyugalom. Mivel a mára öncéllá magasztosult pénz az úgynevezett szocializmusban még eszközként is irracionálisan funkcionált, a sporttelepekre, stadionokra sokáig senki nem tekintett úgy, mint nagy értékű és területű, alacsony hatásfokkal kihasznált ingatlanokra. Nem voltak azok egyebek, mint a dicsőséges magyar labdarúgás pillérei.
Egészen a 80-as évekig azok is maradtak. Ekkor azonban több frontról egyszerre jött a támadás. 1954-ben még elvesztett világbajnoki döntőt, de 1962-ben és ’66-ban is negyeddöntőt sirattunk, ám e „mélységek” hamarosan elérhetetlen magasságokká váltak. A magyar válogatott az 1970-es és a ’74-es vb-re ki se jutott, és bár a következő hármon jelen volt, az 1978 és ’86 közötti kilenc vb-mérkőzéséből mindössze kettőt nyert meg; egyszer-egyszer verte Salvadort és Kanadát. A példaképek eltünedezésével párhuzamosan megjelent a konkurencia, a korábbi évtizedekkel ellentétben már egyáltalán nem volt magától értetődő, hogy a szabadidő eltöltésének egyetlen „normális” módja a labdakergetés.
A magyar labdarúgás „vákuumhelyzetbe” került. Ott már nem tartott, mint 20-30 esztendeje, vagy akár az egyéb kitörési, érvényesülési lehetőséget még mindig alig kínáló keleti szomszédok napjainkban is; ott viszont még nem, ahol a sportágat a gyermekek és a szülők számára vonzóvá tevő Nyugat a maga füves, villanyvilágításos edzőpályáival, jól képzett és fizetett utánpótlásedzőivel, infrastruktúrájával. Az egyik vonzás megszűnt, a másik nem alakult ki – már nincs miért és még nincs miért focizni.
De ha lenne is, Budapesten egyre kevésbé van hol, hiszen a futballozni vágyó gyerekekkel együtt a pályák és az egyesületek is fogyadozni kezdtek. A rendszerváltás alapvetően átértékelte a pénz szerepét, ami a sporttelepek tömeges értékesítéséhez vezetett. Az egyik térfélen egy benzinkút, a másikon egy gyorsétkezde, esetleg „egész pályás” nagyáruház, ahol a nap huszonnégy órájában ezrek költhetik a pénzüket. Ez már valami. E józan számításba a fővárosi utánpótlásfutball félig-meddig belehalt, és vele együtt az országos is, hiszen Budapest mint vízfej a magyar labdarúgáson még jobban éktelenkedik, mint bármely egyéb területen. Mert valószínűleg nincs a fejlett világnak még egy olyan nemzete, amelynek száz labdarúgó-bajnoki címéből hét híján mindet a fővárosi klubok vitték volna el.
Ezért önmagában nem is az az adat a lehangoló, hogy az elmúlt tizenöt évben Magyarországon 123 labdarúgó-sporttelep szűnt meg; sokkal inkább az, hogy csak Budapesten 54. Ezen ingatlanok mai becsült forgalmi értéke mintegy 70 milliárd forint, amit nemcsak az értük kapott aprópénzzel érdemes összevetni, hanem a későbbiekben említendő stadionrekonstrukciós program eredetileg 21 milliárdos keretével is.
A rendszerváltást követő évtizedben a fővárosi futballpályák negyven százaléka tűnt el, és mert a csapatok nem mállhattak szét ilyen ütemben, az is előfordult, hogy egy bázison – az újpesti Blaha Lujza utcain – egyszerre kilenc klub osztozott. A tönkrement szocialista nagyvállalatok összeomlásuk lendületével maguk alá temették sportingatlanjaikat is, míg a tönk szélére került cégek ugyanezeket szinte természetes reflexszel próbálták meg azonnal, bőven áron alul értékesíteni. A legnagyobb veszély a főútvonalak mentén leselkedett, például a Kerepesi úti egykori Taurus-pályára, amelynek helyén ma már benzinkút és üzletközpont áll. Az adásvételben meghatározó szerepet játszott egy hajdan sokszoros válogatott labdarúgó, aki az elsők között szerződhetett legálisan Nyugat-Európába, és az engedélyt nem titkoltan azért kapta meg, hogy a profivilágban szerzett ismereteit majd itthon hasznosítsa. Szó se róla, meg is tette; ám a jelek szerint nem azt sajátította el, hogyan lehet a pénzből futballt csinálni, inkább azt, hogyan kell a futballból pénzt. Azt is a saját maga számára.
Persze nem csupán a nemtörődömség, a csőd vagy a spekuláció pusztított. Olykor az ésszerűség is. A 6-os út bevezető szakaszának kiépítése, bővítése például önmagában több pályát nyelt el, mint bármelyik megyénkben összesen. Íme a veszteséglista: BHG, Csőszer, Épgép, Hárosi Falemez, Hiteka, Keltext, Nagytétényi Gumigyár, Nagytétényi Kinizsi, Szellőzőművek. A Csőszerért kapott pénzből ugyan 118 millió forintot sikerült a Margitszigeti Atlétikai Centrum téliesítésére fordítani, de az ellentételezés a legritkább esetben volt ennyire praktikus és látványos. Annak ellenére, hogy szabályba foglalták: a hasonló jellegű bevételek csupán sportingatlan fejlesztésére fordíthatók. Igaz, 1996-ban arról is törvény született, hogy az ingyen magánkézbe került volt állami tulajdonú sportingatlanok 15 évig nem adhatók el és nem használhatók más célokra, de a „szabad rablás” addigra befejeződött. Egyes sporttelepek valóban ebek harmincadjára kerültek, hiszen kutyafuttató, kutyakiképző létesült rajtuk, de ezek inkább kiragadott esetek; az „újjászületés” általános formája a lakópark és a benzinkút. A paletta már-már követhetetlenül sokszínű, többek között börtönt és türelmi zónát is felvonultat, a sportcélú hasznosítás pedig kimerül egy-egy sátortetős, műfüves kispályában és teniszcentrumban.
A budapesti romboláshoz képest a megyék közül listavezető Veszprém hét eltűnt sporttelepe alig érzékelhető. Az átlag még ennél is jóval alacsonyabb, négy körüli, a „veszélyeztetettnek” ítélt területek száma ma 52 országszerte. Így érthető, hogy elsősorban a fővárosi szövetség, a BLASZ tiltakozott és tiltakozik a lehetséges fórumokon. Petíciót juttatott el az államfőhöz, a miniszterelnökhöz, a főpolgármesterhez, majd felvetette, hogy a peremkerületekben kellene 8–10 pályát kialakítani, amelyeket az önkormányzatok vagy a még normálisan működő egyesületek működtethetnének. Mindhiába.
Az 1998-ban győztes jobboldali kormány deklarált sport- és különösen futballbarát politikája aztán új reményt hozott, és 2000-ben Deutsch Tamás ifjúsági és sportminiszter, valamint Demján Sándor, a Hivatásos Labdarúgó-alszövetség (köznapi szóhasználattal a liga) akkori elnöke meg is hirdette a stadionrekonstrukciós programot. A projektre szánt 21 milliárd forintot az ellenzők iszonyatos összegként próbálták feltüntetni, miközben pontosan lehetett tudni, hogy ennek éppen az ellenkezője igaz. A négy évvel ezelőtt a földkerekség legértékesebb játékosának számító francia Zinadine Zidane vételára például jó 60 százaléka volt ennek az „őrült” befektetésnek, a német Schalke 04 csodapalotája, az Arena auf Schalke pedig egymagában 192 millió eurós, azaz mintegy 52 milliárd forintos költségvetéssel épült fel. A hazai tervezet ezért érthető okokból nem aprózta el fillérekig a rendelkezésre álló öszszeget, inkább 38 meglévő létesítményre koncentrált. Joseph Blatter, a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség elnöke tett ugyan egy észrevételt, hogy az NB I-es és NB I B-s csapatok otthona helyett talán helyesebb lenne az utánpótlásbázisokat korszerűsíteni, de a döntéshozók másként gondolták. Végre tényleg akadt mit ünnepelni, amikor 2001. november 14-én megnyitotta kapuit a kicsinosított Megyeri úti stadion, ráadásul válogatottunk is megemberelte magát, és az alkalomhoz illően 5:0-ra elnáspángolta a tartalékos Macedóniát.
A további sikerek azonban a csapat- és a stadionépítésben is elmaradtak. A kormányváltás lefékezte a vártnál addig is lassabban haladó munkálatokat, az új sportminiszter, Jánosi György bejelentette: az ígért összegnek nincs meg a fedezete, ezért a program struktúrája megváltozik. Ez árnyalt megfogalmazásnak bizonyult ahhoz képest, ami valójában történt: előbb 19-re csökkentették az érintett stadionok számát, de 2003 elejéig csupán 13 kisebb-nagyobb átalakítás kezdődött meg, mígnem a 2004-es költségvetés 500 millió forintot különített el a terv finanszírozására. Ez fel is ért a hármas sípszóval, a meccset lefújták.
Akár szimbolikus értékűnek is tekinthetjük a diósgyőri ábrándot követő valóságot: Gyurcsány Ferenc akkori sportminiszter 2003 májusában ünnepélyesen letette a rekonstrukciót ígérő alapkövet, ám ehhez az állapothoz képest az jelentette az egyetlen lényegi változást, hogy egy nyári éjszakán a dísztéglát is ellopták. Néhány városban – Zalaegerszegen, Sopronban, Nyíregyházán, Kaposváron – azért így is legalább komoly részeredményig jutottak, de sajnos jellemzőbb példa a debreceni: amikor a belga FC Bruges játékosai egy éve betoppantak az Oláh Gábor utcába, azt hitték, Magyarország egyik legjobb csapatának edzőpályáján járnak. Igaz, ennek az ellenkezőjére is akad precedens; a Dunaferr pár éve még az NB I bajnoka volt, ezen nekibuzdulva újjá is varázsolták roskatag otthonát, ám mire ez megtörtént, a biztos anyagi hátterét vesztett csapat az első osztályból is kiesett.
A fölösleggel pedig nem pótolható a hiány, mert a stadion a szó legszorosabb értelmében véve álló tőke. Még csak kerekek sem szerkeszthetők alá, hogy éppen oda gördítsék, ahol ideig-óráig életképesnek tűnik egy formáció. Ráadásul ahhoz, hogy a roppant korlátozott anyagi és a szakmai erőforrások egymásra találjanak, az NB I-es indulási joggal rendelkezőknek afféle házaló kereskedőként kell járniuk az országot. Így fordulhatott elő 2004 nyarán, hogy a Siófok Diósgyőrbe vagy a Szombathely Pápára költözött, a Békéscsaba pedig épp a napokban készülődik valahova a Dunántúlra. A játékosok és az edzők igyekeznek a pénz útját követni, a szurkoló azonban röghöz kötött, de legalábbis lokálpatrióta. Ezért egyre kevésbé kíváncsi a „ma itt, holnap ott” típusú csapatokra és labdarúgókra, a nézőszám tehát folyamatosan esik. Ez viszont felveti a kérdést: minek új lelátókat tervezni oda, ahol a régiek is üresen konganak?
A magyar futball ördögi köréből mind nehezebb kitörni. Egy világra-, de minimum országra szóló eredmény persze elég lenne hozzá, de erre egyre kevesebb a remény. Válogatottunk legutóbb 1986-ban szerepelt világversenyen – a mexikói vb-n –, klubcsapatunk kontinentális kupában 1985-ben érte meg a tavaszt – a Videoton döntőt játszott az UEFA-kupában –, és a Ferencváros Bajnokok Ligája-részvételének is tíz esztendeje már.
A főszerep helyett ezért egy ideje a rendezésre pályázunk: harmadszor rugaszkodunk neki, hogy Magyarországra hozzuk az Európa-bajnokságot. A 2004-es Eb-t Portugália, a 2008-ast az osztrák–svájci kooperáció vitte el előlünk, 2012-re a horvátokkal adtunk be közös pályázatot. Bár a vetélytársak között szerepel a futballnagyhatalom Olaszország, az Eb-címvédő Görögország, a vb-bronzérmes Törökország, a kontinensnyi Oroszország és a lengyel–ukrán duó is, a 2006. decemberi döntés előtt mi már meg is egyeztünk a horvátokkal: siker esetén Zágrábé a nyitómeccs, Budapesté a döntő. Ha veszítünk, egy szép ábránddal kevesebb, ha győzünk, egy óriási lehetőséggel és dilemmával több. Hiszen az Eb „feles” házigazdájának is legalább egy 50 és egy 30 ezres, hipermodern stadionnal kell rendelkeznie, és ha fel is húznánk ezeket, vajon mire mennénk velük az Európa-bajnokság végeztével a pár száz, esetleg ezer nézőt vonzó hazai mérkőzéseken?
Két lehetőség adódna: vagy a létesítményeinket kellene lebontani, vagy a futballunkat felépíteni. Nehéz eldönteni, melyik az embert próbálóbb feladat.