A közönségszolgálat telefonja mellett ülve az a képzetünk támadhat, hogy a helyesírás a nemzet szívügye, hiszen nap mint nap sok kérdést kapunk – mondja Kardos Tamás, az MTA Nyelvtudományi Intézetének tudományos kutatója. – De ha az utcán nyitott szemmel járunk, vagy belelapozunk a postaládánkat elárasztó prospektusokba, a nyelvi igénytelenség és tudatlanság megdöbbentő példáit látjuk. Pedig a jó helyesírás növeli a tekintélyt, a kirívóan hibás, gyatrán fogalmazott, ezért érthetetlen szöveg viszont rontja a szerzőről, a kibocsátó cégről alkotott képet. A megbízható helyesírás bizonyos körökben szerencsére ma is a jó modor, a műveltség része.
– Sokan úgy vélik, a magyar helyesírás szabályrendszere túlságosan bonyolult.
– A mindennapi gyakorlatban egy átlagos műveltségű nyelvhasználó egészen jól elboldogul a szabályok mélyebb ismerete nélkül is. A helyesírás nem nehéz, csak bizonyos döntési helyzetekben alapvető nyelvtani ismeretekre is szükség van ahhoz, hogy a szabályokat alkalmazni tudjuk. Ezeket azonban az iskolában, úgy tűnik, kevés sikerrel tanítják. Állandó probléma az egybe- és különírás. Hiába tudja valaki a szabályokat, ha képtelen felismerni a főnevek közötti grammatikai viszonyt vagy egy adott szó szófaját. Ennek a számlájára írhatók a „riasztó szerelés”, „nyugdíjas bérlet” vagy „terhes rendelés” típusú feliratok. Az alapismeretek hiánya miatt a nyelvi tudatban így folyton jelen van a kétkedés és a bizonytalanság. De maga a rendszer is hordoz ellentmondásokat: helyesírásunkat ugyanis négy alapelv irányítja – a kiejtés, a szóelemzés, az egyszerűsítés és a hagyomány elve –, amelyek, bizony, csak egymás rovására tudnak érvényesülni. A legfőbb elv a kiejtés szerinti írás, a látjátok szóban mégsem írunk ty betűt. Ne higgyük, hogy ez magyar betegség, hiszen például az angolban annyira eltávolodott egymástól a helyesírás és a kiejtés, hogy tréfásan azzal példálózunk: a Philadelphiát úgy kell kiejteni, hogy Boston. Ráadásul a helyesírásnak különböző szintjei vannak: iskolai, akadémiai és szakmai. Egy orvos a reumát mindig rheumának fogja írni, a terápiát meg therápiának, ez azonban nem okoz megértési problémát. De alaposabb zoológiai, rendszertani ismeretek nélkül nem érthető, miért kell egybeírni a kékvércsét, és miért külön a kék cinegét. Bonyolultnak tartják az emberek a földrajzi nevek írásszabályait, és ebben igazuk is van. Túl sok kategória, alszabály teszi átláthatatlanná a helyzetet, próbálja követni a sokszoros összetételek logikai viszonyait. Igazság szerint nem is kell tudnia mindenkinek, mi lesz a helyes írásmódja a melléknévképzős Lankóci-Kis-Duna-csatornának, vagy miként írandó a Délkeleti-Indiaióceáni-hátság. Nem állítom, hogy ezek a szabályok megtanulhatatlanok, de szükségtelenül bonyolultak, márpedig az ember hamar elfelejti, amire rendszeresen nincsen szüksége.
– Törvényi szintű szabályozás-e az akadémiai helyesírás?
– Sokan ezt hiszik. Pedig nem is lehet törvény, hiszen a megszegéséért nem jár semmiféle büntetés, legfeljebb rossz jegy az iskolában meg az említett presztízsvesztés. Inkább a szabványokhoz lehetne sorolni. A szövegezése sem törvényi pontosságú.
– Nemrég jelent meg az Osiris Kiadó Helyesírás című könyve, amely bizonyos pontokon eltér az akadémiai szabályzattól. Ezzel megbomolhat-e a korábbi egységes szabályozás?
– Valójában nem tér el tőle, és nem is pályázik az akadémiai helyesírás rangjára. A szerzők törekvése azért nagyon figyelemreméltó, mert az eddig szabályozatlan eseteket is igyekeznek elhelyezni a rendszerben. Értéke, hogy részletes magyarázatokat kapunk az egyes fogalmakhoz, tehát közérthetőbb, olvasmányosabb, mint az akadémiai szabályzat, és bőséges a szótári része. Legfeljebb az a gond néha, hogy nem különül el tisztán, mi a szerzők találmánya, és mi a már meglévő szabály. Ha tisztázatlan kérdésbe ütköznek, igyekeznek megoldást találni rá. Van azért néhány eset, amikor a javaslatok nincsenek teljes összhangban az érvényben lévő szabályzattal; összességében azért igen jól használható munka.
– Nem avult-e el már néhány pontjában az akadémiai helyesírási szabályzat, amelyet utoljára 1984-ben igazítottak, pontosítottak? Akkor a korrekciója tíz évig tartott. A felgyorsult nyelvi változások idején van-e újabb tíz év egy kiforrott javított kiadásra?
– Sok új jelenség tűnt fel 1984 óta a nyelvben, valóban ráférne tehát a szabályzatra némi frissítés. Madáchcsal – így kell írni! – szólva időnként „egy kerékfogát újítni kell”. A régiek újragondolása mellett meg kellene oldani olyan kényes kérdéseket is, amelyeket a jelenleg érvényben lévő csak kerülget. A magyar helyesírás bizonyos esetekben túlszabályozott, máshol viszont éppen az egyértelmű állásfoglalás hiányzik. A kérdés csak az, hogy minden új problémára új szabályt kell-e alkotni, vagy legyen a szabályzat megengedőbb azokban az esetekben, amikor a félreértés lehetősége nem áll fenn. Lényeges pontokon nem kellene változtatni, emellett nemhogy a radikális, de a szelíd reformnak is súlyos anyagi következményei vannak, hiszen például a tankönyveket, szótárakat újra kell nyomtatni. Tehát csak ott szabad javítani, változtatni, ahol erősen hiányos vagy elavult a szabályozás. Feltétlenül problematikus területek, s tapasztalataink szerint a legtöbb gondot okozzák: az intézménynevek, az új közigazgatási egységek, bizonyos földrajzi nevek, programok, akciók, márkanevek, díjak és rövidítések írása, valamint az idegen szavak toldalékolása, egyes központozási és írásjel-használati kérdések. A számtalan új fogalom, az uniós szövegek is csak szaporítják a problémákat. Az angol nyelvű dokumentumok kifejezéseit sokszor szó szerint fordítják, a nagy kezdőbetűs szavakat nem merik a magyar szabályoknak megfelelően kicsivel írni. Mindezekre rövid időn belül egyszerű megoldásokat kellene találni.
– Kis- vagy nagybetű, egybe- vagy különírás. Ezek tehát a magyar helyesírás legneuralgikusabb pontjai?
– Vannak logikára apelláló és vannak mechanikusan alkalmazandó szabálypontok. Az utóbbiak közé tartozik például a szótagszámlálósdi mint az „áttekinthetetlenül hosszú szavak” megzabolázásának eszköze. Ideális esetben a szótagszámlálás szabályát gondolkodás nélkül lehetne alkalmazni, tehát nyugodtan rábízhatnánk a korrigálást a számítógép helyesírás-ellenőrző programjára. Csakhogy alattomos kis aknák vannak benne elrejtve, mert el kell tudni döntenünk, hogy mi számít összetételi tagnak, és a szóvégi jeleket és ragokat sem szabad figyelembe venni a számoláskor. A „fogalommeghatározás” szó nyolc szótagos ugyan, mégis egybeírandó, mert csak kéttagú összetételnek minősül. A helyesírás-ellenőrző viszont kötőjelet javasol, hiszen olyan „értelmes” összetételi tagokat feltételez benne, mint fog+alom vagy foga+lom. Másrészt e szabály szerint a magánnyugdíjpénztár szót egybe kell írnunk, mert hat szótagos, a magán-nyugdíjpénztári alak ellenben már hét szótagos az i képző miatt, tehát kötőjel dukál bele – és azon is jól el lehet vitatkozni, hogy hova. Vannak persze „okos” szabályok is, mint a mozgószabály, amely tükrözi a szerkezetet alkotó tagok közötti logikai viszonyt. Ezek a helyesírás arisztokratái, csakhogy a köznép nemigen hajlandó tudomást venni róluk. Kevesen értékelik a „tengeralattjárókatasztrófa-elhárítás” vagy a „növényvédőszermaradék-kijelző mérőműszer” helyesírási finomságait. Pedig nem mindegy, hova visszük a döglött akkumulátort: a „veszélyeshulladék-tárolóba” vagy a „veszélyes hulladéktárolóba”; vagy kit méregetünk gyanakodva: a „klónozottkukorica-termelőket” vagy a „klónozott kukoricatermelőket”, hogy a „csuklós buszvezetőről”, jobban mondva a „csuklósbusz-vezetőről” már ne is beszéljünk. Folyton születnek új kifejezések is, amelyeknek a jelentését a helyesírásuk teszi egyértelművé. „Orvos látogató” a belgyógyász barátom, aki vendégségbe jön, az „orvoslátogató” – kevésbé szemérmesen: gyógyszerügynök – viszont inkább őt keresi fel a munkahelyén. Olyan is van persze, amire eleve nem lehet jó megoldást találni. Az angolból fordított „kreatív igazgató” kifejezést vajon egybe vagy külön kell-e írni? Különírva szabályos ugyan, de nem azt jelenti, amit mondani akartunk – ’az ötletgyártó részleg vezetője’ –, hiszen a cég takarítónője is lehet egyébként kreatív személyiség, az egybeírást viszont éppen a kreatív szónak a magyarban kialakult szokásos jelentése – ’alkotó’, ’teremtő’ – teszi elfogadhatatlanná.
– Az élet tehát rendre fölrúgja a szigorú szabályokat. A drasztikus változtatást pedig lehetetlenné teszi a piac, hiszen túl drága lenne egy helyesírási reform. Nevezhetjük ezt csapdahelyzetnek?
– Valóban kérdéses, meddig tartható fenn a mai rend, meddig tuszkolhatók bele az új jelenségek a meglévő kategóriákba. Szükséges-e újabb alkategóriákat alkotni, vagy legyen a szabályozás megengedőbb, és kínáljon megoldási javaslatokat. Lehet, hogy sok esetben a szabályokra fittyet hányó gyakorlat lesz az erősebb, és kikényszeríti a változtatásokat. A zebrát is ott célszerű felfesteni, ahol egyébként is mindenki átjár. Sajnos a helyesírást a nyelvészszakma egy része jelentéktelen, partikuláris ügynek tartja, pedig egyáltalán nem az. Kisebb-nagyobb következetlenségeivel és elegáns, logikus megoldásaival együtt nemzeti hagyományaink, kultúránk igen fontos eleme, ezért aztán érzelmi szálakkal és esztétikai ítéletekkel is kötődünk hozzá. Eltörölhetnénk végre a „megtanulhatatlan” ly-t, de akkor ez állna a történelemkönyvekben: IV. Károj kiráj Erdéjben. Sokszor ámulva látom, hogy újabban a magyar nyelvű, de „nem igazán igényes” médiumokban már Csajkovszkijt és Muszorgszkijt is angolosan írják. Nekünk azonban, akik mindenáron ragaszkodunk az anyanyelvünkhöz – és annak írott képéhez –, a „meglelt” új hazában, az Európai Unióban is nagyon fontos, hogy a nevünket hibátlanul írják, és ami a legfontosabb: lehetőleg ne a magyar nyelv fejfájára.
Szabályos történet
