A közönségszolgálat telefonja mellett ülve az a képzetünk támadhat, hogy a helyesírás a nemzet szívügye, hiszen nap mint nap sok kérdést kapunk – mondja Kardos Tamás, az MTA Nyelvtudományi Intézetének tudományos kutatója. – De ha az utcán nyitott szemmel járunk, vagy belelapozunk a postaládánkat elárasztó prospektusokba, a nyelvi igénytelenség és tudatlanság megdöbbentő példáit látjuk. Pedig a jó helyesírás növeli a tekintélyt, a kirívóan hibás, gyatrán fogalmazott, ezért érthetetlen szöveg viszont rontja a szerzőről, a kibocsátó cégről alkotott képet. A megbízható helyesírás bizonyos körökben szerencsére ma is a jó modor, a műveltség része.
– Sokan úgy vélik, a magyar helyesírás szabályrendszere túlságosan bonyolult.
– A mindennapi gyakorlatban egy átlagos műveltségű nyelvhasználó egészen jól elboldogul a szabályok mélyebb ismerete nélkül is. A helyesírás nem nehéz, csak bizonyos döntési helyzetekben alapvető nyelvtani ismeretekre is szükség van ahhoz, hogy a szabályokat alkalmazni tudjuk. Ezeket azonban az iskolában, úgy tűnik, kevés sikerrel tanítják. Állandó probléma az egybe- és különírás. Hiába tudja valaki a szabályokat, ha képtelen felismerni a főnevek közötti grammatikai viszonyt vagy egy adott szó szófaját. Ennek a számlájára írhatók a „riasztó szerelés”, „nyugdíjas bérlet” vagy „terhes rendelés” típusú feliratok. Az alapismeretek hiánya miatt a nyelvi tudatban így folyton jelen van a kétkedés és a bizonytalanság. De maga a rendszer is hordoz ellentmondásokat: helyesírásunkat ugyanis négy alapelv irányítja – a kiejtés, a szóelemzés, az egyszerűsítés és a hagyomány elve –, amelyek, bizony, csak egymás rovására tudnak érvényesülni. A legfőbb elv a kiejtés szerinti írás, a látjátok szóban mégsem írunk ty betűt. Ne higgyük, hogy ez magyar betegség, hiszen például az angolban annyira eltávolodott egymástól a helyesírás és a kiejtés, hogy tréfásan azzal példálózunk: a Philadelphiát úgy kell kiejteni, hogy Boston. Ráadásul a helyesírásnak különböző szintjei vannak: iskolai, akadémiai és szakmai. Egy orvos a reumát mindig rheumának fogja írni, a terápiát meg therápiának, ez azonban nem okoz megértési problémát. De alaposabb zoológiai, rendszertani ismeretek nélkül nem érthető, miért kell egybeírni a kékvércsét, és miért külön a kék cinegét. Bonyolultnak tartják az emberek a földrajzi nevek írásszabályait, és ebben igazuk is van. Túl sok kategória, alszabály teszi átláthatatlanná a helyzetet, próbálja követni a sokszoros összetételek logikai viszonyait. Igazság szerint nem is kell tudnia mindenkinek, mi lesz a helyes írásmódja a melléknévképzős Lankóci-Kis-Duna-csatornának, vagy miként írandó a Délkeleti-Indiaióceáni-hátság. Nem állítom, hogy ezek a szabályok megtanulhatatlanok, de szükségtelenül bonyolultak, márpedig az ember hamar elfelejti, amire rendszeresen nincsen szüksége.
– Törvényi szintű szabályozás-e az akadémiai helyesírás?
– Sokan ezt hiszik. Pedig nem is lehet törvény, hiszen a megszegéséért nem jár semmiféle büntetés, legfeljebb rossz jegy az iskolában meg az említett presztízsvesztés. Inkább a szabványokhoz lehetne sorolni. A szövegezése sem törvényi pontosságú.
– Nemrég jelent meg az Osiris Kiadó Helyesírás című könyve, amely bizonyos pontokon eltér az akadémiai szabályzattól. Ezzel megbomolhat-e a korábbi egységes szabályozás?
– Valójában nem tér el tőle, és nem is pályázik az akadémiai helyesírás rangjára. A szerzők törekvése azért nagyon figyelemreméltó, mert az eddig szabályozatlan eseteket is igyekeznek elhelyezni a rendszerben. Értéke, hogy részletes magyarázatokat kapunk az egyes fogalmakhoz, tehát közérthetőbb, olvasmányosabb, mint az akadémiai szabályzat, és bőséges a szótári része. Legfeljebb az a gond néha, hogy nem különül el tisztán, mi a szerzők találmánya, és mi a már meglévő szabály. Ha tisztázatlan kérdésbe ütköznek, igyekeznek megoldást találni rá. Van azért néhány eset, amikor a javaslatok nincsenek teljes összhangban az érvényben lévő szabályzattal; összességében azért igen jól használható munka.
– Nem avult-e el már néhány pontjában az akadémiai helyesírási szabályzat, amelyet utoljára 1984-ben igazítottak, pontosítottak? Akkor a korrekciója tíz évig tartott. A felgyorsult nyelvi változások idején van-e újabb tíz év egy kiforrott javított kiadásra?
– Sok új jelenség tűnt fel 1984 óta a nyelvben, valóban ráférne tehát a szabályzatra némi frissítés. Madáchcsal – így kell írni! – szólva időnként „egy kerékfogát újítni kell”. A régiek újragondolása mellett meg kellene oldani olyan kényes kérdéseket is, amelyeket a jelenleg érvényben lévő csak kerülget. A magyar helyesírás bizonyos esetekben túlszabályozott, máshol viszont éppen az egyértelmű állásfoglalás hiányzik. A kérdés csak az, hogy minden új problémára új szabályt kell-e alkotni, vagy legyen a szabályzat megengedőbb azokban az esetekben, amikor a félreértés lehetősége nem áll fenn. Lényeges pontokon nem kellene változtatni, emellett nemhogy a radikális, de a szelíd reformnak is súlyos anyagi következményei vannak, hiszen például a tankönyveket, szótárakat újra kell nyomtatni. Tehát csak ott szabad javítani, változtatni, ahol erősen hiányos vagy elavult a szabályozás. Feltétlenül problematikus területek, s tapasztalataink szerint a legtöbb gondot okozzák: az intézménynevek, az új közigazgatási egységek, bizonyos földrajzi nevek, programok, akciók, márkanevek, díjak és rövidítések írása, valamint az idegen szavak toldalékolása, egyes központozási és írásjel-használati kérdések. A számtalan új fogalom, az uniós szövegek is csak szaporítják a problémákat. Az angol nyelvű dokumentumok kifejezéseit sokszor szó szerint fordítják, a nagy kezdőbetűs szavakat nem merik a magyar szabályoknak megfelelően kicsivel írni. Mindezekre rövid időn belül egyszerű megoldásokat kellene találni.
– Kis- vagy nagybetű, egybe- vagy különírás. Ezek tehát a magyar helyesírás legneuralgikusabb pontjai?
– Vannak logikára apelláló és vannak mechanikusan alkalmazandó szabálypontok. Az utóbbiak közé tartozik például a szótagszámlálósdi mint az „áttekinthetetlenül hosszú szavak” megzabolázásának eszköze. Ideális esetben a szótagszámlálás szabályát gondolkodás nélkül lehetne alkalmazni, tehát nyugodtan rábízhatnánk a korrigálást a számítógép helyesírás-ellenőrző programjára. Csakhogy alattomos kis aknák vannak benne elrejtve, mert el kell tudni döntenünk, hogy mi számít összetételi tagnak, és a szóvégi jeleket és ragokat sem szabad figyelembe venni a számoláskor. A „fogalommeghatározás” szó nyolc szótagos ugyan, mégis egybeírandó, mert csak kéttagú összetételnek minősül. A helyesírás-ellenőrző viszont kötőjelet javasol, hiszen olyan „értelmes” összetételi tagokat feltételez benne, mint fog+alom vagy foga+lom. Másrészt e szabály szerint a magánnyugdíjpénztár szót egybe kell írnunk, mert hat szótagos, a magán-nyugdíjpénztári alak ellenben már hét szótagos az i képző miatt, tehát kötőjel dukál bele – és azon is jól el lehet vitatkozni, hogy hova. Vannak persze „okos” szabályok is, mint a mozgószabály, amely tükrözi a szerkezetet alkotó tagok közötti logikai viszonyt. Ezek a helyesírás arisztokratái, csakhogy a köznép nemigen hajlandó tudomást venni róluk. Kevesen értékelik a „tengeralattjárókatasztrófa-elhárítás” vagy a „növényvédőszermaradék-kijelző mérőműszer” helyesírási finomságait. Pedig nem mindegy, hova visszük a döglött akkumulátort: a „veszélyeshulladék-tárolóba” vagy a „veszélyes hulladéktárolóba”; vagy kit méregetünk gyanakodva: a „klónozottkukorica-termelőket” vagy a „klónozott kukoricatermelőket”, hogy a „csuklós buszvezetőről”, jobban mondva a „csuklósbusz-vezetőről” már ne is beszéljünk. Folyton születnek új kifejezések is, amelyeknek a jelentését a helyesírásuk teszi egyértelművé. „Orvos látogató” a belgyógyász barátom, aki vendégségbe jön, az „orvoslátogató” – kevésbé szemérmesen: gyógyszerügynök – viszont inkább őt keresi fel a munkahelyén. Olyan is van persze, amire eleve nem lehet jó megoldást találni. Az angolból fordított „kreatív igazgató” kifejezést vajon egybe vagy külön kell-e írni? Különírva szabályos ugyan, de nem azt jelenti, amit mondani akartunk – ’az ötletgyártó részleg vezetője’ –, hiszen a cég takarítónője is lehet egyébként kreatív személyiség, az egybeírást viszont éppen a kreatív szónak a magyarban kialakult szokásos jelentése – ’alkotó’, ’teremtő’ – teszi elfogadhatatlanná.
– Az élet tehát rendre fölrúgja a szigorú szabályokat. A drasztikus változtatást pedig lehetetlenné teszi a piac, hiszen túl drága lenne egy helyesírási reform. Nevezhetjük ezt csapdahelyzetnek?
– Valóban kérdéses, meddig tartható fenn a mai rend, meddig tuszkolhatók bele az új jelenségek a meglévő kategóriákba. Szükséges-e újabb alkategóriákat alkotni, vagy legyen a szabályozás megengedőbb, és kínáljon megoldási javaslatokat. Lehet, hogy sok esetben a szabályokra fittyet hányó gyakorlat lesz az erősebb, és kikényszeríti a változtatásokat. A zebrát is ott célszerű felfesteni, ahol egyébként is mindenki átjár. Sajnos a helyesírást a nyelvészszakma egy része jelentéktelen, partikuláris ügynek tartja, pedig egyáltalán nem az. Kisebb-nagyobb következetlenségeivel és elegáns, logikus megoldásaival együtt nemzeti hagyományaink, kultúránk igen fontos eleme, ezért aztán érzelmi szálakkal és esztétikai ítéletekkel is kötődünk hozzá. Eltörölhetnénk végre a „megtanulhatatlan” ly-t, de akkor ez állna a történelemkönyvekben: IV. Károj kiráj Erdéjben. Sokszor ámulva látom, hogy újabban a magyar nyelvű, de „nem igazán igényes” médiumokban már Csajkovszkijt és Muszorgszkijt is angolosan írják. Nekünk azonban, akik mindenáron ragaszkodunk az anyanyelvünkhöz – és annak írott képéhez –, a „meglelt” új hazában, az Európai Unióban is nagyon fontos, hogy a nevünket hibátlanul írják, és ami a legfontosabb: lehetőleg ne a magyar nyelv fejfájára.
Szabályos történet
Nem minden országban szabályozza a tudományos akadémia a helyesírást. Magyarországon kívül így van ez Franciaországban, Lengyelországban, Romániában, Oroszországban, Hollandiában, ez utóbbiakban azonban a kulturális minisztérium, illetve állami szervek jóváhagyása is szükséges a szabályzat megváltoztatásához. Németországban vegyes összetételű, svájci, német és osztrák kutatókból, állami alkalmazottakból, kiadókból szerveződő konferencia hoz döntéseket a helyesírási kérdésekről. Az angolszász országokban nincs hivatalos helyesírás, itt az elit szótárak – az Oxford, a Webster – a mértékadóak. Olaszországban az egységes helyesírás a könyvkiadók megegyezésének eredményeként alakul.
Az 1825-ben megalakult Magyar Tudományos Akadémia már első gyűlésén határozott a helyesírás szabályozásának szükségességéről. Vörösmarty Mihály és Toldy Ferenc végül 1832-ben készült el a munkával, amely nem volt több ugyan, mint néhány vékony könyv kevés szabállyal, mégis egységet teremtett, iránytűt jelentett. Mivel az 1849 után bővített szabályzat is megválaszolatlanul hagyott sok kérdést, Szarvas Gábor és Simonyi Zsigmond az általuk szerkesztett Magyar Nyelvőr című folyóiratban helyesírási ajánlásokat adtak közre („a” névelő használata mássalhangzó előtt „az” helyett, királlyal forma királylyal helyett). A gondot az jelentette, hogy az Akadémia által kiadott folyóirat javaslatai eltértek a szintén az Akadémia által kiadott szabályzattól. Mivel az újságok a Nyelvőrben ajánlott helyesírási formákat kezdték követni, és az eltérő szabályok zavart okoztak az oktatásban is, a Budapesti Népnevelők Egyesülete arra kérte a kultuszminisztert, készíttessen határozott útmutatást. Wlassics Gyula a feladattal Simonyit bízta meg, akinek 1903-ban megjelent szabályzata lett azután használatos a közoktatásban.
Ettől kezdve azonban a magyar helyesírási gyakorlat két évtizedre kettészakadt, az Akadémia és a minisztérium csak 1922-ben egyezett meg az egységesítésében. A két világháború között a helyesírási szabályokkal elégedetlen nyomdászok kérték fel Balassa József nyelvészt, hogy készítsen számukra korszerűbb szabályzatot, ennek nyomán sok nyomtatott könyv, újság helyesírása rendszeresen eltért a hivatalos szabályzattól. A kaotikus helyzeten 1954-ben sikerült úrrá lenni, amikor megszületett az egységes állami rendelet, az Akadémia által készített magyar helyesírási szabályzat, amely mindmáig normát jelent a nyomdák és az iskolák számára is.
