Zentai nevével egy 1945-ben indult büntetőeljárásban találkozhattak először a magyar hatóságok, azt követően, hogy kiadatási kérelemmel, Németország amerikai megszállási övezetéből hazahozatták a háborús bűntettel gyanúsított Máder Bélát. Máder 1944 végén, 1945 elején az 1. fogatolt vonatosztály 1. vonatoszlopának parancsnoka volt, s alakulatával Budapesten, az Aréna úti laktanyában állomásozott. A periratok adatai szerint 1944. október 15-e után az egysége egyik feladata az volt, hogy járőrözzön: az önmagukat igazolni nem tudó embereket bevigye és kihallgassa. A foglyokat olykor Máder tudtával vagy jelenlétében Nagy Lajos és Zentai Károly hadapródok bántalmazták, ütlegelték, nem egyszer megöléssel fenyegették. Az ítélet szerint atrocitásokban időnként a parancsnok is részt vett.
Mádert mindezért 1946. március 21-én a népbíróság életfogytig tartó kényszermunkára ítélte. A büntetést később kegyelemből 15 évi börtönre változtatták, majd próbaidőre felfüggesztették. Ebben közrejátszhattak a védők érvei is, amelyeket a mindennapi tapasztalat is alátámaszthatott: a viszonylag kis bűnökben vétkesnek talált parancsnok sokkal súlyosabb büntetést kapott, mint a nagy háborús bűnösök.
Zentai neve ezután akkor hangzott el, mégpedig nagyon sokszor, amikor a népbíróság Nagy Lajos ügyét tárgyalta. A tanúk lépten-nyomon Zentaira hivatkoztak, tekintve, hogy Nagy – szerintük – Zentaival együtt ütött. Elmondásuk szerint Zentai a mai Bajcsy-Zsilinszky úton leszállította a villamosról a sárga csillag viselésére kötelezett, de a csillagot nem viselő 18 éves Balázs Pétert, akit – mivel ugyanabban a városrészben laktak – a családjával együtt jól ismert, és akikkel haragban volt. A fiút az ítélet szerint Zentai bevitte a laktanyába, és ott Nagy Lajossal halálra kínozta. A holttestet szekérre tették, és a Dunához fuvarozták. A fiatalember szenvedéseiről korábban a Máder-ügy tanúi is beszéltek. A két büntetőeljárásban értelemszerűen azok a foglyok és katonák nyilatkoztak a bíróságon, akik abban az időben, 1944. november 8-án, 9-én, 10-én a laktanyában voltak.
Habár az akkor már főhadnagy Nagy Lajost 1948. február 26-án halálra ítélte a bíróság, s a Népbíróságok Országos Tanácsa ezt jóváhagyta, a fellebbviteli tanács tagjai az ítélet nyilvános kihirdetését követő percekben kegyelmi tanáccsá alakultak, és zárt ülésen egyhangúlag úgy szavaztak, hogy kegyelemre méltónak tartják az elítéltet. A tényleges bűnös szerintük Zentai Károly volt. A büntetést e javaslat alapján a köztársaság elnöke életfogytig tartó kényszermunkára változtatta, az elnöki tanács pedig 15 évi börtönre enyhítette.
Természetesen elképzelhető, hogy a tettestársak egymásra hárítják a felelősséget, különösen, ha a másik nincs jelen. A két perben ráadásul a katonák nagyon óvatosan vallottak – talán nem szerettek volna az ütlegelések, a kínzások, a háborús bűnök gyanújába keveredni. Ezt a népbírósági iratok szerint csak a két apród és – egészen kis mértékben – a parancsnok követte el. Függetlenül a vallomások bizonyító erejétől, vagy attól, hogy Zentai ott volt-e egyáltalán – fia egy sajtónyilatkozatban nemrég cáfolta ezt –, tény, hogy a távol lévő Zentait a bírák és a tanúk is főszereplőnek tüntették fel, azonban az ítélet 1948. évi kihirdetéséig mindössze egy alkalommal vetődött fel, hogy fel kellene kutatni. A népfőügyész 1947 őszén tájékoztatta arról a bíróságot, hogy intézkedett: adjanak ki országos körözést a hadapródőrmesterből zászlóssá előléptetett Zentai ellen.
Az elfogatóparancsra azonban még várni kellett. A Budapesti Népbíróság 1948 februárjában intézkedett erről, kérve egyúttal az igazságügy-minisztert, kezdeményezze a külföldön tartózkodó Zentai kiadatását. A bírósági elfogatóparancs pontosan megjelölte azt a németországi települést utca és házszám szerint, ahol Zentai megtalálható. Az amerikai hatóságok azonban nem adták ki.
A hivatalokat folyamatosan sürgette és saját nyomozati adataival látta el Balázs Dezső budapesti ügyvéd, az elhunyt fiú apja. Balázs 1948 elején megjelent a Honvédelmi Minisztérium katonapolitikai osztálya mint nyomozó hatóság előtt, és feljelentést tett Zentai ellen. Jegyzőkönyvbe mondta, kénytelen ismét az eljárás megindítását kérni, mert megtudta, hogy korábbi feljelentését véletlenül egy másik, szintén Zentai nevű ember aktájához csatolták, és emiatt az ügy elhalt.
A zászlós később Németországból Ausztráliába távozhatott. Lakcímét – Karsai László történész közlése szerint – Balázs Péter öccse tudatta a Wiesenthal Központ nácivadászaival, így találták meg most.
A tavaly nyáron indult magyarországi nácivadászat egyetlen konkrét eredménye a Zentai-ügy, ám ezt már átadták a hatóságnak – mondta Efraim Zuroff a február 3-i budapesti tájékoztatóján. Hozzátette, hogy a bejelentésekben szereplő további hat eset közül háromnak a tettesei már meghaltak, hármat pedig még ellenőrizni kell. A Wiesenthal Központ igazgatója ekkor azt is nyilvánosságra hozta, hogy az eljárás sikerének előmozdításáért az előző napon további 11 tanú nevét átadta az ügyészségnek. A 11 nevet tartalmazó lista említése különös. Ha ugyanis bárki elolvassa a levéltárban a Zentai-ügy iratait, Balázs Dezső ügyvéd feljelentésében éppen 11 tanú nevére bukkanhat. Figyelemre méltó az is, hogy a tájékoztatón az igazgató megemlítette Máder nevét, de pontosan olyan öszszefüggésben, ahogyan azt Balázs Dezső ügyvéd tette, méghozzá többször is, a háború utáni eljárásokban.
Karsai László szerint a mostani nácivadászat totális csőd és kudarc. A Zentai-ügyet nem a Wiesenthal Központ tárta fel, sőt, semmit sem tárt fel abból – mondja a történész. A központnak annyi köze van ehhez az esethez, hogy – a kibontakozó viták hatására – Balázs Péter öccse tavaly megkereste Karsait, s közölte vele az információkat, valamint azt, hogy korábban hiába próbálkozott a Wiesenthal Központnál. A saját kutatásainak eredményeivel együtt a professzor ezeket az adatokat továbbította tavaly az Utolsó Esély képviselőinek, azzal a megjegyzéssel, hogy a család nem tart igényt sem a tízezer eurós vérdíjra, sem más jutalomra. A feljelentést azután a központ tette meg.
Karsai lapunknak azt mondta, méltatlan vádaskodás Zuroff állítása, amely szerint a Balázs család 1987-ben nem kereste meg a jeruzsálemi intézményt. Szerinte megkereste, s eljuttatta hozzá az apa hajdani nyomozásának eredményeit. Egy 89 oldal terjedelmű dokumentációt a Páva utcai múzeumban letétbe is helyezett a megölt fiú öccse. Itt azonban jelenleg nincs olyan adat, amelyik ne szerepelne a régi aktákban. A történész szerint már minden a katonai ügyészség kezében van.
Gyakori volt a kegyelem. A II. világháború után minden országban megtörtént a felelősségre vonás. A népbíróságok ítélkeztek a háborús és a népellenes bűnök miatt, s 1945-től 1950 áprilisáig 27 ezer embert marasztaltak el. Horváth Attila jogtörténész úgy véli: az ítéletekben mindinkább teret kapott a politikai elem. Eljárásokat folytattak a politikai ellenfelekkel szemben is. Az egyik legismertebb eset ezek közül a Rajk-ügy. A tanácsokban a hivatásos bíró mellett a pártok képviselői foglaltak helyet. A jogtörténész szerint az ítélkezési gyakorlat következménye volt, hogy rekordot ért el a népbírósági ítéleteket enyhítő kegyelmi határozatok száma.
Bizonyíték a régi irat is. A magyar büntetőeljárási jog a szabad bizonyítás elvét vallja: a nyomozó hatóság és a bíróság maga dönti el, milyen bizonyítékot fogad el az ügyben. Tóth Mihály, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanszékvezető tanára hozzátette: csak a jogsértően megszerzett adat zárható ki a bizonyítékok közül. A professzor, aki korábban maga is ügyész volt, úgy véli: a katonai ügyészség figyelembe veheti a 60 évvel ezelőtt készült bűnügyi jegyzőkönyveket. Akár mint hiteles okirati bizonyítékokat, akár pedig mint bizonyos történéseket regisztráló tanúvallomásokat. Nem kell tehát mindenképpen új tanúkat kihallgatnia, vagy a régieket ismét megkérdeznie a hatóságnak. Az ügyészség e nélkül is indítványozhatja, hogy a bíróság döntsön például a kiadatásról. Gyanúsítottá csak akkor válhat valaki, ha ezt személyesen közlik vele. Ezután következhet a kihallgatása.
