Kincsek

Elég volt újra meglátni a házat, mindjárt előjött az a régi emlék. Mert az idő múlásával egyre jobban érzem a mondat erejét. Harminc éve is tán, hogy Erzsike, Ferenczy Béni szobrászművész özvegye a komód fiókjából befejezetlen rajzokat, festményeket húzott elő.
– Nézze, milyen kedves – mutatott az egyikre. – Elkezdett valamit, lerajzolt egy gyümölcsöt, de jöhetett valaki, és abbahagyta…
Egy másik rajzos emlék feküdt az asztalon.
– Szent-Györgyivel a Balatonon… Onnan küldte…
Ahogy rakosgatta Erzsike a mappákat, az egyiken vastagon aláhúzva, nagy betűkkel ez volt olvasható: „Kincseim, néha megnézni!”
Akaratlanul részesévé váltam a titoknak. Soha többé nem tudtam szabadulni ettől a mondattól! „Kincseim, néha megnézni!” Így vagyunk valamennyien, ahogy tekeredik ránk az idő. Kincseket, tárgyakat, fogódzókat keresünk az élet éléséhez. Olyan kincseket, amelyeket a kedvestől, a szeretteinktől kaptunk.
Az egymásba nyitható szobák, a tágas tér, a késő őszig használható terasz békés otthon volt a tüneményes szépségű idős asszonnyal, akiről Károlyi Amy mondta egyszer: „A késő őszi rózsa olyan, mint Ferenczy Erzsike mosolya.”
Körös-körül virágfestmények, koszorúban, némelyik abból az időből, amikor Ferenczy Béni még egészséges volt, de jobbára a betegsége éveiből.
– Az élni akarás, a kényszer vitte rá Bénit, hogy virágokat fessen – emlékezett az idős asszony. – Ez volt a legkézenfekvőbb.
1956-ban betegedett meg a művész. Megbénult a jobb oldala, és beszélni sem tudott többé. De a munkáról nem akart lemondani. Bal kézzel azonban nehezen ment. Előtte nem nagyon rajzolt virágokat, minden idejét a szobrászat töltötte ki. 1957-ben költöztek a Herman Ottó utcai lakásba. Erzsike egyszer kinyitott a pincében egy ládát, amelyben a Clematis bimbója ékeskedett. A férje nézte, nézte, Erzsike pedig megkérdezte: „Le akarod rajzolni?” Bólogatott. Ez volt az első, amit Ferenczy Béni festeni kezdett. Amit a felesége talált, összeszedte, s pohárba tette. Odarakta a közelébe a környék összes virágait. Pilinszky János, a gyermekként szeretett barát is virágot vitt neki mindig. „Egy ember élete nagyrészt figyelmének története – írta a költő már Ferenczy Béni halála után. – Ha két pillantás valóban találkozik: rendszerint döntő pillanat. Szinte kivédhetetlen, hogy szerelem vagy barátság szülessék belőle. Boldog karambol. […] Hallgatva tanított. [F. B.] Ezért lett barátom, tanítóm, útitársam most is, továbbra töretlen diszkrécióval és intenzitással.”
Amikor az özvegynél jártam, a telek udvari oldalán többszintes, új ház épült, amely ma már nagyképűen pöffeszkedik. Valamikor kertépítő keze nyomán szépült az égbe nyúló fák alatt a sokféle zöld. Aztán harminchat fát vágtak ki az udvaron, amely hat ház tüdeje volt. Egy háromnapos ünnepen az éjszaka leple alatt minden fába belefűrészeltek. A tetteseket megbüntették, de a fák csendben meghaltak. Elkezdődhetett az építkezés.
Egyetlen terebélyes körtefa maradt csak hírmondónak. A tövénél nagy mészgödör állt, de mintha bosszantani akarná az embereket, soha még annyi termés nem volt rajta, mint azon az őszön. Kerestem a régi körtefát, ahogy a ház körül tébláboltam, de nem találtam már azt sem. Mint ahogy a tüneményes szépségű Ferenczy Erzsike is elköltözött ebből a világból, s az égi mezőn gyűjt virágokat.
Emlékszem, búcsúzóul két Szent-Györgyi-levelet olvasott fel. Akkor rendezte a történelmi levelezést. Nevetve emlegette:
– Amikor Albert elment, azt írta nekem, hogy akkor sem fog Magyarországra jönni többet, ha Hegyeshalomtól Budapestig szűz lányok állnak majd sorfalat. Szerencsére nem tartotta be ígéretét. A korona hazahozatalakor jött ő is, és egyszer csak telefonált: „Itt a koronaőr beszél… – mondta a telefonba. – Néhány percen belül nálad leszek. Ezek itt már biztosan összevissza kereshetnek, de sikerült meglógnom előlük…”
„Kincseim, néha megnézni!” Egy középkori tudós szerint a csillagok cérnaszálon kapaszkodnak az égbe. Mi meg a „kincsek” segítségével az életbe.