Tony Blair kormányfő először alsóházi irodájában személyesen kért elnézést az érintettektől, majd országosan közvetített kétperces tévényilatkozatban nyilvánosan is megkövette őket. Blair – aki az ítéletek meghozatala idején 20 éves volt, és jogi tanulmányokat folytatott – a történteket az igazságszolgáltatás tévedésének nevezte, és közölte, jól tudja, hogy a téves ítéletekkel járó bélyeget a családok máig viselik.
Gerry Conlon és társai az IRA angliai bombahadjárata idején kerültek reflektorfénybe, miután a brit hatóságok őket vádolták meg a polgári lakosság elleni példátlan akciósorozattal. 1974. október 5-én öt ember vesztette életét és ötvennégyen megsebesültek, amikor előzetes figyelmeztetés nélkül bombák robbantak két guildfordi kocsmában. Egy hónappal később a London melletti Woolwichben csapott le az IRA, egy halott, huszonnyolc sebesült volt a szomorú végeredmény.
Egy rejtélyes bejelentés nyomán a hatóságok őrizetbe vették a belfasti Gerry Conlont, Paul Michael Hillt, Patrick Armstrongot és a londoni Carole Richardsont. Bár többen is biztos alibivel rendelkeztek a kérdéses éjszakákra, és mellettük szóló tanúvallomások is elhangzottak, egy brit bíróság mindannyiukat életfogytiglani szabadságvesztésre ítélte. Ráadásul a perben annak idején – a főbűnösnek tartott Conlonhoz fűződő családi vagy baráti kapcsolat révén – összesen 11 személyt ítéltek hosszabb-rövidebb idejű szabadságvesztésre, köztük egészen fiatal gyermeket és idős asszonyt is. Az egyéni tragédiák sorát fokozta, hogy Gerry Conlon édesapja egy skóciai börtönben halt meg.
Az elítéltek hiába hangoztatták, hogy semmi közük az IRA-hoz, eleinte senki sem hitt nekik. Ráadásul Conlon és társai a tárgyaláson elmondták, a vallomásokat állandó veréssel és pszichológiai megfélemlítéssel csikarták ki belőlük. A brit vallatók bevált módszerei között visszaköszönnek az iraki fogolykínzásokkor megismert embertelenségek: meztelenre vetkőztették őket, nem aludhattak, irritáló fény- és hangeffektusokkal törték meg őket, sőt Gerry Conlont azzal is megfenyegették, hogy odahaza Belfastban meggyilkolják az édesapját. Nem csoda, hogy az időérzéküktől megfosztott, összevert foglyok egy idő után bármit aláírtak, csak hogy kiszabadulhassanak a földi pokolból.
A guildfordi négyek néven ismertté vált csoport ártatlansága már 1975 végére bebizonyosodott, igaz, akkor még csak a brit hatóságok számára. Decemberben ugyanis kézre kerítették a Balcombe utcai bandát, és a négy elcsípett IRA-tag vallomásából kiderült, hogy a guildfordi és a woolwichi merényleteket ők hajtották végre. Olyan apró részletekkel – a bombák nagysága, előállítási módjuk, üzembe helyezésük pontos időpontja – szolgáltak, amelyeket a guildfordi négyek nem említettek erőszakkal kicsikart vallomásaikban. A híres brit jogérzék azonban csődöt mondott, a hatóságok nem vállalták az ügy politikai következményeit, azaz nem helyezték szabadlábra az ártatlanul bebörtönzött fiatalokat, igaz, a Balcombe utcai bandát 1977-ben elítélték.
Gerry Conlonék alighanem még ma is valamelyik brit fegyintézetben várnák sorsuk jobbra fordulását, ha 1989-ben egy szerencsés véletlen folytán nem sikerül perújrafelvételt nyerniük. Ekkor már tizenöt éve ültek börtönben a soha el nem követett robbantások miatt. Hamarosan minden apró részletre fény derült, többek között arra, hogy a hatóságok jó ideje tudták az igazságot, mégis hallgattak róla. A tárgyaláson nem mutattak be fontos iratokat, tanúvallomásokat, ezeket „a védelem nem láthatja” felirattal látták el, azaz eltitkolták a védőügyvédek elől. Az általános felháborodás és az újratárgyalás után először Gerry Conlon szabadult ki 1989-ben, majd sorra a többiek, köztük a héttagú Maguire család és a birminghami hatoknak nevezett csoport is, akiket szintén koncepciós perben ítéltek hosszú börtönbüntetésre. A brit igazságszolgáltatás nimbuszát alaposan megtépázták a történtek. Különösen az háborította fel a jó érzésű embereket, hogy a történtekkel kapcsolatban még 1989 után sem vontak felelősségre senkit. Írországban nagyszabású kampány folyt annak érdekében, hogy a jogerős felmentő ítélet után a brit politika is kövesse meg az elítélteket – erre egészen mostanáig, Tony Blair bejelentéséig kellett várni. Az ügyben egyébként valóságos fordulatot jelentett, hogy a 90-es években nagy sikerű játékfilmet (Apám nevében) készítettek a történtekről, Gerry Conlont a kiváló színész, Daniel Day-Lewis alakította. A film után a világ egyre nagyobb érdeklődéssel szemlélte az északír polgárháború eseményeit, s jóllehet 1998-ban méltányos közjogi megegyezés zárta le a három évtizedes vérontást, a történtek még ma is nagy indulatokat kavarnak az érintettekben. Sokat- mondó tény, hogy az egykori elítéltek közül nagyon kevesen mentek vissza szülőföldjükre, amint Paul Michael Hill mondta egy nyilatkozatában: „elvettek tőlem tizenöt évet, hagyjanak végre élni egy kicsit”.
Megvan a rabolt pénz? Dublini bejelentés szerint az ír rendőrség mintegy kétmillió font készpénzt talált meg Cork városában abból az összegből, amelyet állítólag az IRA rabolt el Belfastban karácsony előtt. Az ír rendőrség hét személyt őrizetbe vett, köztük az IRA politikai fedőszervének, a Sinn Feinnek egyik illetékesét. Az IRA nemrég közölte, hogy visszavonja a fegyverei ellenőrzött beszolgáltatására tett ígéretét, így újra válságba került az északír rendezési folyamat. A radikális katolikusok eddig tagadó álláspontja meginogni látszik, hiszen Gerry Adams, a Sinn Fein elnöke egy spanyol rádiónak elmondta: ő elhiszi, hogy nem az IRA követte el a bűncselekményt, de – mint fogalmazott – lehet, hogy mégis téved. (MTI)
