Köznapló

Január 28., péntek
József Attila centenáriuma takarásba hozta egy másik költő évfordulóját: Csokonaiét. Vitéz Mihály kétszáz éve halt meg, s a csendet az alkalom körül azért sem értem, mert mostoha sorsát mintha indigóval kopírozták volna huszadik századi társáéra. Ő is harminckét évesen szállt a sírba, betegen, boldogtalanul, és szerető asszonykéz ugyanúgy nem nyúlt felé. A különbség utóéletükben van: Vitézé szerencsésebben alakult. Őt nem rakták át kurzusonként új sírba, mint tették a másikkal az eszmetársak és a nyugtalan családtagok. Városa, Debrecen elégtételt szolgáltatott: szobrát Izsónál rendelte meg, róla nevezte el a város színházát, könyvkiadóját, s még egy mente is viseli a nevét: egy rövid, szőrmével szegélyezett magyar kabát, legismertebb képén is azt hordja. Petőfi az első, aki ráébredt, mekkora költő volt Vitéz, s jókedvében dalos verset írt róla, a színészek mindig örömmel mondják. Ady szinte pajtásának érezte, és versében így idézte maga elé: „… Ki fogod mindig Lillád derekát, / Öleled e kis magyarságot / Te örök, ó s új hunn poétaság, / Óh ébredj, valahányszor ébresztünk.”
Mostanában nem ébresztik Vitézt, s mintha a literátorok se bánnának vele értékén, pedig nemigen volt nála sokoldalúbb költőnk. Nemcsak a magyar verselés egyik legnagyobb mestere, remek színdarabokat is írt: a Dorottya, a Karnyóné vagy a Tempefői minden színházban sikerdarab. Zeneértő volt, maga is muzsikált, tanított fizikát, ami némiképp távol esik a poézistől. Jártas volt a botanikában, több nyelvből fordított, Mozart Varázsfuvolájának szövegét Boszorkánysíp címmel kezdte magyarra ültetni.
Hogy más költőknél közelebb érzem magamhoz, annak családi oka van: ükapám testvére, Végh Mihály református esperes volt Lilla második férje. Megdöbbentő közelségbe mégis egy grafológus, a zseniális Rákosné Ács Klára hozta, akihez egy időben heti rendszerességgel jártam, fél éven át mesélte az életét. Egyszer szóba került a költő, akinek írását úgy vizsgálta meg, hogy nem tudta, kié. Meglepő, amit felfedezett, ám az is, hogy nem igazítottak Csokonai pályaképén az analízis nyomán. Mert mi is áll abban?
„Ez az ember tulajdonképpen csak azért találkozott a nővel, hogy kínlódjon, és kínlódásaiból szülessenek a versek… Félt a szerelmektől, férfiassága gyönge volt, időnként ki is hagyott, neki a fantáziája volt az, ami a kiélést jelentette. Ezért nem is igen volt effektív viszonya, félt a fiaskótól.” Mindez azt feltételezi, hogy menekült Lilla elől, pedig a lány szerette és várta. Az utólagos tények is ezt igazolják.
Pár évvel később egy antikváriumban leltem rá a legszebb Csokonai-kötetre: a Franklin Társulat adta ki a két háború közt bibliapapíron. Első lapján bélyegző: „Soltész László fűszer- és gyarmatáru-nagykereskedő.” Fölötte egy másik pecsét: „A házi könyvtár 439. sz. darabja, Tihany u. 2.”
Ó, drága Vitéz! Látod, volt idő, mikor még a gyarmatáru-nagykereskedők is olvastak verset. De aztán jöttek mindenféle agitátorok, és azt mondták, le a nagykereskedőkkel! Majd jöttek másféle, feketébe öltözött gonoszok, s vagonokba zsuppolták a gyarmatáru-nagykereskedőket. Csak a könyv maradt meg, és ezzel a kezemben tudatom: Vitéz Mihály szeret titeket, kérlek, szeressétek őt viszont!

Január 30., vasárnap
Sándor György bemutatta új műsorát az Asbóth utcai színpadon. A szép est különös pillanata volt, mikor a művész a színpadról átnyújtotta a jelentést a nézőtéren ülő Molnár Gál Péternek, azt a jelentést, amelyet Molnár Gál Péter küldött a hatóságoknak Sándor Györgyről a hetvenes években. Kérte, olvassa fel. M. G. P. felolvasta. Nem őt figyeltem, hanem a nézők arcát. Az egyikén csodálkozás, a másikén döbbenet, sokan fészkelődtek, többen a nyakukat nyújtogatták, mi lesz majd ebből? Én arra gondoltam, lám, mire képes a színház, s hogy az a tartótiszt, aki először olvasta Molnár Gál sorait, aligha gondolta, hogy egyszer majd közönség előtt felolvassák a jelentést. Ilyenkor derül ki, hogy gyufaszálakkal volt aládúcolva az a roskatag rendszer, és abból egyet, ím, utólag lobbantott lángra egy megragadó, ritka előadás, amely után arról faggattuk egymást, mi abszurdabb: amit Sándor Györgytől hallottunk, vagy a mindennapi élet?

Január 31., hétfő
Friss ismeretség, autóban ülünk, én vezetek, ő beszél. Azt állítja, ahhoz, hogy Krisztust igazán szeresse, ismernie kell az ördög természetét, ezért tanulmányozza oly buzgón a szabadkőművességet. Nem tenne jobbat, ha a világ derűsebb részét tanulmányozná: az eget, a fákat, a madarakat? – kérdeztem, de hiába, nem tágított Lucifertől.
Különös, hogy némely keresztények lelkében mekkora örvényt forgat az ördög. Persze ennek az is oka, hogy a Biblia hamar szóba hozza ezt a figurát, amely körül túl sok a rejtély. A keleti vallások nem bajlódnak ennyit az ördöggel. Ott a sátán a mindennapokban csak epizodista. Nem nagyítják fel, és nem kötnek vele üzletet, mint Goethe a Faustban vagy Madách a Tragédiában, ott mintha jobban szeretnék az élet napos oldalát. Tán ezért őszintébb a mosolyuk, s ezért osztják meg szívesen, amijük van a vendéggel, aki arrafelé szent és sérthetetlen.

Február 2., szerda
Sokat jártam a régi Prágában, amennyiben réginek lehet mondani egy tizenöt év előtti várost. De mondhat bárki bármit, hiszem, hogy régi volt, százéves akár, és most értem igazán, miért kószált Wim Wenders lelke inkább otthon Kelet-Berlin vedlett házai közt, pedig a fényesebb felén forgatta filmjét a szűk berlini égről. Egy régi várost tán azért szeretünk jobban, mert zegzugos utcáin átélhetünk valami időtlenséget, egyszerre lépdelünk a múltban és a jelenben, mint én abban a régi Prágában. Nem lepődtem volna meg, ha elszáguld mellettem Egon Erwin Kisch, vagy szembejön Kafka doktor – abban a Prágában éppúgy hihető volt Löw rabbi elszabadult góleme, mint az, hogy a Don Giovanni bemutatójának idején Mozart melódiáit fütyülték az utcán a suszterek. Ennek vége, ez mára mind portéka lett, és bele van foglalva a szállodai szobák, a knédli meg a sör árába. Prágában ma minden csillog, minden a helyén van, és már-már egészen európai, ám a glanc hírére odaözönlő sok turistasakál elől kiszökött belőle a költészet. Menekültek a poéták, Hrabal is kiiszkolt a bámészok elől macskáival Kerskóba.
Ez persze csak rávezetés, másról akarok szólni, Pestről, ahol immár se glanc, se költészet. Minden részéből gazdátlanság ordít, megbillent fejjel nézi az ember, mint egy leszakadt redőnyt, amely nevetséges és szánni való, de tán találóbb hasonlat, hogy ez a város olyan, mint egy albérlet: drága és rossz szagú.
A baj oka részben Kelet-Európa, mert Közép-Európáról addig nemigen szólhatunk, míg e fogalom nem kapja vissza korábbi rangját és azt a jogát, hogy újra mérce legyen, ahogy mérce volt Bartók, Mahler, Capek vagy Krleza korában. Most azért nem az, mert Európa e részén elveszett a készség, hogy egy város az ott lakók kedvére épüljön, kultúráját a maga múltjából táplálja, hogy abból aztán derű és messzire ható szellem fakadjon.
A Monarchiát szétszedték, s azóta az utódállamok mindig mások kedvét keresik, kiét azért, hogy pártolja az új határokat, kiét meg, hogy állítsa vissza a régit, ám ebből nemcsak az következik, hogy a térség lakóit sikerült újabb száz évre egymás ellen hergelni, hanem az is, amire alig figyel valaki: megszűnt az önjóra való törekvés.
E térség másokhoz igazodik szinte mindenben. Ha pénzes turistákról van szó, azokhoz, ha nagyhatalmak kulturális nyomulásáról, akkor ahhoz. Jó példa az utóbbira Graz, amely két éve Európa kulturális fővárosa volt. Vezetői amerikai építészeket hívtak, hogy tegyenek már a Mura partjára valamit, amin megakad a szem. Odatettek egy épületet, olyan, mint egy felfújt medúza, s nem hittem a fülemnek, mikor azt mondták, a város kultúrközpontja lesz. Oly idegen Graztól, mintha az Eiffel-tornyot rakták volna oda. Ha legalább európai építészt hívtak volna. De nem, nekik rendkívüli kellett. Megkapták, nézhetik.
Talán meghökkentő, de úgy vélem, szerencse, hogy Budapestnek ilyen polgármestere és ilyen főépítésze van. Azért szerencse, mert nem volt tehetségük ahhoz, hogy bármi nyomot hagyjanak: tizenöt évig szinte nem építettek semmit. Nem változtattak a város képén, nem reformálták meg a közlekedést, hagyták lassan lepusztulni azt, amit a gondjaikra bízott a város lakóinak akarata. Négyszer dönthettek, és mind a négyszer a tehetségtelenek csapatára voksoltak. Az arany Prágából kiszöktek a költők, a színtelen Budapestről viszont tartós szökésben vannak tanárok, iparosok, ószeresek, erdélyi bevándorlók, sőt a főpolgármester is.
Ennyi csőd láttán a koalíciós partner megelégelte a hosszú városlást, és készül kihúzni a széket támogatottja alól. A kerületek a főépítész fejét követelik, tán úgy vélik, akinek lapos a fantáziája, mint a tehénpalacsinta, ne azzal leplezze, hogy felhőkarcolók építésére ad engedélyt. Reng a föld, új embert várunk. Reméljük, polgárbarát lesz. Tudnám ajánlani neki városszeretet dolgában Pozsonyt. Mikor ott jártam, megszólított két egyetemista. Arról érdeklődtek, mi a véleményem a városról, mit javasolnék azoknak, akik a szépítésén dolgoznak.
Pesten, ha odajött hozzám egy-egy ifjú ember, mindig csak azért, hogy pénzt kérjen, vagy reklámcédulát adjon, amely arról szólt, hol árulnak olcsó cipőt, és merre nyílt új masszázsszalon. Egyszer kérdezett valaki, fiatal nő volt, a Rákóczi tér sarkán ácsorgott. Rögtön láttam, hogy nem a város szépítésén dolgozik, kérdésére ezért nemmel feleltem. Pedig lehet, hogy költőnek nézett, azért marasztalt. Az örömlányok régen a költőket ingyen szerették. Lehet, hogy Pesten ma is?