Magányos úszó, magányos néző

Arról beszél a Petőfi délelőttben a pszichológus, hogy feltűnően megnőtt a multimédia mellékhatásai miatt lelki segítségre, kezelésre szoruló gyermekek száma. A szakember elsorolja, melyek azok a nem kívánatos médiajelenségek, amelyek frusztrálják, sőt tönkre is tehetik a felkészületlen, a tapasztalat okozta sokkal egyedül maradó ifjúságot, a rádiós kolléga pedig megoldásként azt javasolja, hogy ne hagyjuk gyermekünket egyedül tévézni, üljünk le mellé, és segítsük feldolgozni a látottakat. Lehetne persze más kiváló javaslatunk is, például növeljük a pszichológusok és pszichiáterek képzési keretszámát, hogy az új igénylőknek ne kelljen sort állniuk. De nehogy arra merjük gondolni, hogy a demokrácia teremtette lehetőségünkkel élve választott testületeink révén kényszerítsük rá a kereskedelmi médiumokat, hagyjanak fel gyermekeink (és felnőttjeink és nyugdíjasaink) lelkének rombolásával. Vagy hirdessünk bojkottot még akkor is, ha tudjuk, hogy bukott kezdeményezés. De mi csak ülünk, nézünk és rezignáltan tudomásul vesszük, hogy a két nagy kereskedelmi tévének – nem is titokban – odaígérték a következő éveket is.
Már megint irigyelhetjük a lengyeleket is. Nálunk mutatós politikai manőverekkel próbálják elérni, hogy legyen is új ügynöktörvény meg ne is, egyszóval úgy nézzen ki, mintha lenne, náluk meg egy újságíró lemásolta, és internetre tette az egész ügynöklistát. Ennyi lenne az egész, uraim! És már van is, meg nincs is tovább miről beszélni. A kétszáznegyvenezer amúgy nem rossz eredmény, bár a keletnémetek ennél sokkal jobbat produkáltak, a románokról és bolgárokról meg szinte semmit nem tudunk. Igaz, önmagunkról sem. Azért most elhangzott egy adat, ami alapján legalább becslésekbe bocsátkozhatunk: megyénként háromszáz, plusz még a kétmilliós Budapest.
Varga Zoltán Több volt, mint testőr című kiváló műsorában szólalt meg az az egykori titkos rendőr, akitől az adat származik. Háromszáz besúgó tizenkilenc megyére „kivetítve” az ötezer-hétszáz, ehhez jön még a szorgalmas Budapest, az mondjuk hatezer. Azt mondja az egykori titkos rendőr, hogy a besúgók, tehát a III/III-asok többsége – a nyolcvanas években legalább is – önként jelentkezett a feladatra, a megfigyeltek zöme pedig megbízhatatlan ötvenhatos volt. Hozzáteszi, igen unalmas munkahely, a jelentések érdektelenek, a besúgók szolgálatkészek, a rendszert pedig már rég nem akarta megdönteni senki. Néhány év múlva tovább is áll tehát, belügyi titkos kiadványok szerkesztője lett, közben rövid ideig fontos elvtársak alkalmi személyi testőre. Biztosította Kádár Jánost és feleségét, akik egyedül úszkáltak a pártfőiskola káderuszodájában, elkísérte a fontos elvtársakat vadászatra, horgászatra, őrt állt éjszaka pazar vadászkastélyok előtt. És soha nem történt semmi. Legfeljebb Biszku elvtárs háborodott fel, ha Kádár elvtárs miatt kizavarták a medencéből, vagy egy hatéves kislány akart vörös szegfűt adni a pártvezérnek.
Slampos lett volna a diktatúra? Nem magától lett olyan slampos, mi engedtük meg neki. Szegény, szegény diktátorok, akiknek már nincs is kit elnyomniuk. Nyugodtan pihenhetnek a vadászkastélyokban, este lefekvés előtt unalmas ügynökjelentéseket olvasgatnak, amelyeket önkéntes dalnokok fogalmaztak szomszédjukról, barátjukról, rokonukról. Hát ezért lenne jó látni azokat az ügynöklistákat. Hogy egyszer végre szembenézzünk önmagunkkal.
(Több volt, mint testőr – Kossuth rádió.)