Megbélyegezve

Ezerkilencszáznegyvenöt eleje. Hideg téli nap, térdig érő hó, mínusz 20 fok alatti hőmérséklet. Reggel kilenc óra. Édesanyám fűtenivalót hoz be az udvarból. A bátyám eteti a lovakat, a nővérem pedig vigyáz ránk.
Egyszer csak kinyílik az ajtó, beront egy fiatal szerb gyerek puskával a kezében, és rákiabál édesanyámra, hogy azonnal hagyjuk el a házat, különben megöl mindannyiunkat. Édesanyám, akitől már elvették a férjét, édesapámat, csak annyit mondott, „öljetek meg engem is, de a házamat nem hagyom el”. Az első percben talán nem is értette meg, milyen véresen komoly a helyzet, csak amikor a fiú, aki partizánnak nevezte magát, a mellének szegezte a puskát, és lőni akart. Akkor a bátyám és a nővérem elkezdett sírni és ordítani, hogy „anya, menjünk”. Akkor ébredt rá a fájdalomban és gyászban megtört fiatal édesanyám, hogy nem az ő élete a fontos, hanem a miénk, a négy árva gyereké.
A bátyám gyorsan befogta a lovakat, anyám ennivalót és ruhákat pakolt a kocsira, felöltözködni már nem volt idő, mert a partizán ordított, hogy eltelt a megengedett öt perc.
Édesanyám felpakolt a kocsira, betakart minket, elindultunk. Nem tudtuk, hova megyünk, mi lesz velünk. A házakból, utcákból egyre többen jöttek megrémült magyarok, csomaggal a kezükben. Öregek, nők és gyerekek. Életképes férfiak már kevesen voltak, mert őket negyvennégy őszén kivégezték.
Két sarok után megállították a kocsinkat, minket lezavartak, a kocsit pedig elhajtották. Ott maradtunk meleg ruha és ennivaló nélkül.
A piactérre terelték az embereket. Ott álltak a hidegben, a gyerekek sírtak, a járókelők pedig köpködték őket. Mindenkitől elszedtek mindent, mondván: nektek erre már nem lesz szükségetek. Meg hogy a Tiszába veletek.
Délután négy óra. Megjelenik egy tiszt, valamit mond a partizánoknak, akik megindítják a megdermedt magyarokat gyalogosan Járek felé. Aki nem tudott menni, azt puskatussal verték. Az első áldozat egy kisbaba volt, aki megfagyott édesanyja karján. Ugyanis csak néhány kisgyermekes családot raktak fel a tehervagonba, amelynek nem volt teteje. Azt már nem nézték, hogy a testvérek, rokonok együtt vannak-e.
Az elcsigázott csúrogi magyarok menete áthaladt Zsablyán. Az ottani magyarok, látván a kékre fagyott arcokat, pokrócokat, kabátokat dobáltak az embereknek, hogy ne fázzanak, nem gondolván arra, hogy egy hét múlva ugyanez a sors vár rájuk.
Éjfél felé ért az átfagyott magyar menet Járekre. Ez a település német falu volt eredetileg, de addigra elhajtották a helybélieket.
Egymást keresték a családok: kit hol helyeztek el, él-e, vagy megfagyott az úton. Nagyon sok öregnek és gyereknek megfagyott a lába a térdig érő hóban. Húsz–huszonöt embert tereltek be egy szobába, amelyben tetűtől hemzsegő szalma volt leterítve.
Egy hét után megérkeztek a kiűzött zsablyai, majd tavasszal a mozsori magyarok is.
Még az év tavaszán ledöntötték a csúrogi katolikus templomot, a temetőt pedig felszántották, és ma oda hordják a városi szemetet. Fájdalmas, hogy testvéreink, nagyszüleink hantjára, akik meghaltak a háború előtt, nem vihetünk virágot. A község és a társadalom szégyene, hogy ez ellen nem tesz semmit. A Zsablyáról érkezett magyarok elmondták később Járeken, hogy Csúrogon a magyar házakat addigra már kifosztották. Amiért addig dolgoztak, az mind a szerbeké lett. Mi ez, ha nem etnikai tisztogatás vagy magyar holokauszt?
Kegyetlen sors várt a tábor lakóira. A megalázás után jött a kínzás, az éheztetés. Kukoricát daráltak csutkástul, mint az állatoknak, azt etették velünk só nélkül, mondván, hogy ha mindennap meghal legalább száz ember, akkor jobb lesz a sorsunk. Ami a halálozást illeti, az így is lett: nagyon sokan elpusztultak, csecsemők, fiatalok, öregek.
A szoptatós anyáknak nem volt tejük, hisz ők sem ettek, de a nagyobb gyermekeken is csak a bőr tartotta össze a csontot. Beleértve engem is.
Aki még épkézláb ember volt közöttünk, azt elvitték munkaszolgálatra. Onnan is kevesen jöttek vissza.
A halottakat koporsó nélkül beledobálták a német kriptákba, amíg meg nem teltek. Lovas kocsival hordták a hullákat, volt, aki még élt, mikor elvitték. A családoknak nem volt szabad elkísérniük a halottjukat.
Öt kegyetlen hónap után Gajdobrára hajtottak minket. Itt is sokan meghaltak, a sírhelyük jeltelen. Ami a halottakat illeti, mégis emberibb körülmények között voltunk, mert itt már deszkából ládát eszkábáltak, abban temették el őket. Gajdobrán volt katolikus templom és pap is, aki szintén táborlakó volt. Az emberek mezítláb, szakadt ruhákban mentek a templomba, és keresztelték meg gyermekeiket, akik a lágerben születtek – és még éltek.
Később ezt a templomot is lerombolták.
1945. szeptember derekán mindenki elhagyhatta a koncentrációs tábort.
Ott álltak a csontig lesoványodott emberek kifosztva, megalázva, egy szál rongyos ruhában, papírral a kezükben, amelyen ez állt: bárhova mehetnek, a hatóságok kötelesek igazolványt adni nekik, kivéve Csúrog, Zsablya és Mozsor községet. Ezt a három falut etnikailag megtisztították a magyaroktól. A rendeletet az akkori vajdasági képviselőház elnöksége hozta meg a belügyi szervek javaslatára.
Így vált földönfutóvá e három község életben maradt magyar lakossága. A házukban azóta is mások laknak, földjeiket mások szántják. Soha nem kaptak semmilyen kárpótlást.
1946 februárjában a zsablyai bíróság hozott egy határozatot, amely elrendeli, hogy a magyarokra alkalmazni kell a háborús bűnösségre vonatkozó szabályokat. Ezzel a rendelettel megtámogatva államosították vagy osztották szét a szerbek egymás között a magyarok vagyonát.
Így váltunk mindannyian háborús bűnösökké a csecsemőktől az aggastyánokig.
A szülőfalunkba soha nem térhettünk vissza. A háborús bűnösség terhe azóta is rajtunk van, hiszen Jugoszlávia, a szerb köztársaság, az államközösség a mai napig sem törölte le rólunk a kollektív bűnösség bélyegét.
Hatvan év telt el azóta. Azt mondják, az idő minden sebet begyógyít, de az átélt szenvedés soha nem múlik el. Sem a fizikai, sem a lelki szenvedés.
Éppen ezért mi, a népirtás túlélői azért imádkozunk, hogy soha ne ismétlődjön meg az, ami velünk történt. Sem velünk, sem mással sehol a világon.

A szerző nyugdíjas munkásnő,
az 1944–45-ös délvidéki etnikai tisztogatások túlélője