Menekülés

Már gyermekkoromban érdeklődésem középpontjába került az óra. Amikor zengőn ütni kezdte az időt, minden figyelmem arra összpontosult. Két falióra volt a házunkban, a harmadik apám ezüst zsebórája, de ő azt csak ünnepnapokon dugta a mellénye zsebébe, ha valahová útra kelt. A templomba vagy a sarki kocsmába tekézni.
A faliórákat nagyapa kezelte, reggel-este felhúzta a nehezékkel. Ezeknek az óráknak sétálójuk is volt. Látva az órák iránt érzett vonzalmamat, a nagyapa azt mondta róluk, hogy azok a legnagyobb hajcsárok. Sietésre, buzgalomra ösztökélik az embereket, akik csak akkor eszmélnek a valóságra, amikor már késő, megöregedtek, és elszállt felettük az idő.
Hozzátartozott az életemhez a megszokott óraütés és a tiktakolás, s amikor elkerültem Zomborba újságírónak, az első honoráriumból egy bimbamórát vásároltam, hogy ne érezzem magam egyedül a hónapos albérletben. Vagyonom aztán gyarapodott két Husvéth-festménnyel. Úgy helyeztem el a képeket, hogy az ágyamból is lássam őket szemben az ablakommal. Már a hajnali fényben élni kezdett a két festmény.
Husvéth Lajos festő alacsony emberke volt, néha még most is látom képzeletben: festőállványa a vállára erősítve, kis táskája a festékekkel és az ecsettel a hóna alatt. Járta a környéket, vászonra festette az életet. Az egyik képe egy tyúkól volt, a másik egy bácskai tanya. A szűkebb haza, a bácskai magyar élet üzenete. Néztem a képet, és otthon éreztem magam. Csak Konyovics Milán tudott még ilyen Bácskát festeni, megalkotva néhány odavetett vonással az ősi erőt, egy elkorhadt akácfatörzset, amely mély gyökerekkel kapaszkodik a földbe.
De ugyan ki érti meg mindezt? Az ilyesmit csak érezni lehet.
Aztán otthagytam a hónapos szobában az órát, a két képet meg sok minden mást, könyveket, ruhákat, a régi életet, és elmentem a háborúba. Soha többé nem léptem át annak a lakásnak a küszöbét. De sokszor álmodtam róla. És meséltem ismerősöknek, amíg egyik kollégám merész dologra vállalkozott. Mivel ő úgyis érinti Zombort útja során, elhozza nekem azt, amit akarok, ami kedves a szívemnek, írjam csak fel egy papírlapra. Semmi mást nem kértem, csak a bimbamórát és a két Husvéth-képet. S egy nap bekopogtatott budapesti lakásomra, hozta az órát és a képeket. Az óra már nem járt, órástól órásig vándorolt, amíg megjavították, felújították, de egy szép napon újra mutatni kezdte az időt, és ütni a múló órákat. Visszahozta szobámba a múlt hangulatát.
Sokszor hallgattam éjszakánként, amint harangozott, s ilyenkor visszaszálltam emlékeim szárnyán a szülőföldre, sietve mentem a zombori utcákon a szerkesztőségbe, olykor reménykedve, hogy találkozom majd útközben Bözsikével, aki szőke frufrujával elébem toppan valamelyik utcasarkon. De nem jött, a Városház téren csak a szőrmekereskedő lánya mosolygott rám.
Ötöt ütött az óra. Szaladt velem az idő viszszafelé a rám zúduló emlékek bősz hullámain. Ötkor szoktam ugyanis találkozni Pörével a sarki cukrászdában. Mindig ott várt rám lapzárta után. Az Apatini úton sétáltunk később, várva a városba lopakodó alkonyatot.
Üt az óra, látom Makszimovics Beát, aki a napokban érkezett haza Párizsból. Ő volt a legszebb szerb leány Zomborban. Milyen csodálatos, egyszer Budapesten találkoztam vele, öregen, sápadtan, kedvetlenül ült egy nagy fotelban, s rám nem is emlékezett.
Üt az óra, nem tudok elaludni, felkapcsolom az olvasólámpát, nézem a falon függő Husvéth-képet, de az a másik jár az eszemben, Konyovics korhadó akácfája, amelyik erősen kapaszkodik a földbe, élni akar, mint a nemzet. És hol vannak már azok, akik ébren tartották az életbe vetett hitet, a bácskai írók közül Herceg János, Majtényi Mihály, Cziráky Imre és sokan mások, akikben lobogott, égett ennek a földnek a szeretete, akik valami nagyot akartak: megőrizni ezen a déli végeken a magyarságot. Köztük harcoltam valaha én is.
De már csak az óraütés visz olykor a múltba vissza, nem sok erőm maradt a kapaszkodásra, csak a reménység szikrája villan még fel bennem.
Ütött az óra? Visszafelé rohanok…