Minden út a kastélyhoz vezet

Minden út a kastélyhoz vezetett egykor Berlinben, Poroszország, majd, 1871-től a Német Birodalom fővárosában. Mivel pedig mind az útirányoknak, mind az épületeknek szimbolikus jelentőségük van gyakorlati hasznuk, szerepük mellett, az elmúlt fél évszázadban talán sehol nem történtek nagyobb változások a világvárosban, mint éppen itt. A kastély erősen romos állapotban, de túlélte ugyan a második világháborút, az ötvenes években bontották le, hogy felépítsék a helyén a Köztársasági-palotát, amely a fal lebontása után már csak arra volt jó, hogy a közben restaurált dóm tornyai visszatükröződjenek a hatalmas üvegfelületen. Nemsokára eltűnik a keletnémet diktatúra emlékét őrző, régen kiürített épület, s újra felépül a kastély, a Stadtschloss, amelynek alapkövét még 1443-ban helyezte el II. Frigyes választófejedelem, s amelyhez egykor minden út vezetett.
Hans Stimmann, Berlin főépítésze csatát nyert tehát. Vagy egy csatát legalább a sok közül, amelyet majd másfél évtizedes főépítészi munkája alatt meg kellett vívnia. Elképzelése láthatólag széles körű támogatásra talált a német társadalomban, a politikai vezető körökben, s főként a berlinieknél, s ez nem kis dolog egy olyan metropolisban, amelynek újjáépülése egyszerre fejezi ki a két város-, a két országrész egymásra találását, a német egységet, de azt is, hogy Berlin újra visszaszerzi azt a pozíciót Európa gazdasági, politikai, kulturális életében, amelyet a XX. század elejére kivívott magának. Igaz, világváros vagy van, vagy nincs, fogalmaz a főépítész, de építeni nem lehet, Berlin azonban mindig is világváros maradt, még akkor is, amikor 160 kilométernyi fal vette körül a nyugati felét. Ami pedig a világváros kialakulását illeti, Stimmann szerint a történelmi fejődés logikája természetes módon tette Berlint a XIX. század elejére Európa harmadik legnagyobb városává, az 1930-as évekre 4 milliós metropolisszá. A terv, amelyet kidolgozott, Belvárosi- terv néven vált elfogadottá, mintegy harminc négyzetkilométert, háromszázezer embert érint közvetlenül, közvetve azonban a ma mintegy 3,4 milliós nagyváros egészének, s a környékén élő további ötmillió németnek a jövőjét befolyásolja. Ennek a tervnek a szellemében épült, épül újjá a parlament, a múzeumi negyed, a brandenburgi kapu és mellette a Pariser platz, amelyet egykor Berlin szalonjának neveztek, de a Friedrich strasse vagy éppen a világháborúban lerombolt városrész is a Potsdamer és Leipziger platz környékén.
A tetőmagasság meghatározása – 22-23 méter – ugyanúgy a része egy ilyen átfogó tervnek, mint az, hogy hol, milyen arányban keveredjenek a lakó-, a hivatali épületek, hogy milyen mértékben domináljanak a különböző anyagok, hiszen szimbolikus jelentése van ennek is. A kő dominanciája sokak számára ma is a náci időket idézi, az üveg, az acél éppen ezzel szemben jelent ellenpontot. Láthatóan az egyensúly, az arányok, a helyes mérték megtalálására, megtartására törekszik a kiváló szakember, a „lakható város” megteremtésére egy olyan épített környezetben, amelynek több pontján a korábbi radikális építészeti beavatkozások helyrehozhatatlan károkat okoztak. Hitler főépítésze, Alfred Speer hírhedt észak–déli tengelye ugyan nem épült ki, s az előkészületek során így csak egy utcát pusztítottak el, de a Mittében, „az NDK fővárosában” az ötvenes-hatvanas években teljesen lerombolták a történelmi városmagot, s a külső keleti kerületekben olyan sivár lakótelepeket alakítottak ki, amelyek még sokáig elcsúfítják a várost. 140 ezer lakás áll üresen, mert az emberek egyáltalán nem akarnak az ilyen városrészekben élni. Stimmann nagyon komolyan veszi nehéz feladatát, éppen ezért igyekszik gyakran rokonszenvesen, humorral oldani a munka nehézségeit. A Potsdamer platz környékének újjáépítése kapcsán nem felejti el megemlíteni, hogy itt helyeztek el először közlekedési lámpát Németországban. Azért emlékszik erre ilyen élénken, mert gyermekkorának városában, Lübeckben csak sokkal később került erre sor.