Mint a vadsóska

Anarchista, mágus, polihisztor, író, költő, előadóművész, bohóc, pszichológus, hősszerelmes, nőcsábász, krisztusi ember – avagy ő az élet maga? Aki mindenhol megjelenik, mindenhol ott van: szakértőként a televízióban, a rádióban, színdarabíróként a színházakban, publicistaként az újságok hasábjain, közéleti emberként a fogadásokon, elnökként, döntnökként az írószövetségek, művésztársaságok gyűlésein. Ő lenne Gyurkovics? Mondjam azt, hogy ő Hernádi Gyula, Szakonyi Károly, Csukás István, Makovecz Imre barátja, vagy ezek az emberek az ő barátai? Ki az a Gyurkovics Tibor? A mindig jókedvű, humoros, az indulatos, haragos, a barátkozó, elutasító, a vendégszerető, vendéget gyűlölő, gonoszkodó, ellenszenves, a közlékeny és a vészjóslóan hallgatag: ő az a furcsa kalapos Gyurkovics? A válaszra nem vállalkozom, hiszen több mint negyven éve döbbenti meg vagy szórakoztatja közönségét, híveit műveivel, alkotásaival.
Amikor telefonon hívom otthonában, általában az üzenetrögzítője szólal meg a tipikusan rekedtes gyurkovicsi hangon: „Halló, Gyurkovics-szalon. Hívj, keress, szeress! Üzenj vagy faxolj! Helló!” Mindezt fuldokló nevetés közben mondja szalagra. Lehet, hogy ez így ő a maga teljességében. Nemrég megmutatta magát csaknem ezer oldalon, kétkötetnyi versben. A Versek két kötete lánya, Gyurkovics Gertrud borítójával, Turcsány Péter szerkesztésében különleges világba enged betekinteni.
Nem véletlen, hogy a kíváncsiság vitt a napokban egy fordított vernissage-ra az Ernst Múzeumba, ahol Beke Albert irodalomtörténész vezette Gyurkovics Tibor költői estjét. Az életmű bemutatása is rendhagyó volt, így rendhagyó lesz az a beszélgetés is, amelyet kettejükkel készítettem: a költővel a Gyurkovics-szalonban és az éles szemű, megalkuvást nem ismerő kritikussal, Beke Alberttel.
Az asztalon csészékben forralt bor gőzölgött. Gyurkovics kezében a két új kötet, s egyik versével felelt kétségeimre, hogy ki is ő valójában: „Ez a pasas maffiózó / Egyenesen Al Capone / Semmiképp sem amorózó / De a nő után les torzó / Arccal, vajon elkapom-e?”
– Élvezem az életet – magyarázta gesztikulálva a költő –, én nem vagyok poéta, én múlatom az időt.
Majd folytatva gondolatsorát újabb költeményével rukkolt elő: „A vers – én vagyok, meg egy kicsit már nem is én. / Átlényegülés, amilyen lehet Krisztussá lenni / kenyérből és borból.”
Az asztal másik végén ülő beszélgetőtársunk, Beke Albert sem hagyhatta ezt szó nélkül, fanyarul megjegyezte:
– Ő nem életművész, csak szeretne az lenni! Aki igazán életművész, az nem ír verseket. Már Thomas Mann megmondta: normális ember nem ír, nem komponál, nem fest, hanem éli az életet: eszik, iszik, alszik.
– De miért akarja életművésznek mutatni magát? – kérdeztem az irodalomtörténészt.
– Mert nem az, azért! – hangzott a tömör válasz.
Erre már Gyurkovics is elárulta sommás véleményét az írófejedelemről:
– Jön nekem Albert Thomas Mann-nal! Tudod, milyen távolságra áll tőlem Thomas Mann? Mint Makaó Jeruzsálemtől. Lehet, hogy Thomas Mann óriási író, de ő hivatalnok. Nekem William Faulkner kell, nekem Dosztojevszkij Mihály kell, engem Thomas Mann nem érdekel.
– Mert irigykedsz rá – vágott vissza Beke Albert.
– Azt akarom érzékeltetni – folytatta a riposztot vendéglátónk –, hogy van, aki a saját zsigereiből, vénájából, idegsejtjeiből ír, én ezt teszem. Minden egyes versbe a véremet viszem. A költő a legnagyobb szerepjátszó, aki szeretné magát megmutatni s egyben elrejteni. A világirodalom és a magyar irodalom minden nagy verse szerepvers.
– Jó, jó – vetettem közbe –, de nem furcsa, hogy többet beszélnek Gyurkovics Tiborról, mint a verseiről?
– Ez a baj – vette vissza a szót az irodalomtörténész. – A mutatványos elfedi a benső, intim költőt. Azaz a személyiség produkciója eltakarja az alkotót.
Közben Földváry Györgyi, a költő felesége újabb pohár forralt bort helyezett az asztalra. Ezt a pillanatot használta ki az író, hogy szóéhségét csillapítsa, s cseppet sem volt szerénytelen:
– Bármennyire furcsa, én vagyok ma a legjobb előadó költő Magyarországon. De az igazsághoz tartozik az is, hogy gyerekkoromtól kezdve szorongó fráter voltam. Nagyon kedves apám volt, imádni való anyám, de szorongtam. Ezt a félelmet kivinni a való világba, ahogy van, olyan, mintha a nyers idegvégeket érintenéd. Tehát meg kellett játszanom magamat már a kezdet kezdetén, gimnazistaként, amikor verset írtam, hogy ne lássék ez a nagy szorongás.
Beszélgetés közben egyre jobban érdekelt maga a verséletmű: a kétkötetes, kilencszázharmincöt oldalas kiadvány. Például ilyen összefoglaló címekkel gyűjtötte a költő csokorba a költeményeket: Vércsevörös, Napsárga, Óarany, Jégnarancs, Hófekete, Zabzöld, Istenfehér. Tartalmi vagy egyéb okai lehetnek ennek, netán a költői zabolátlanság? Beke Albert, aki évek óta figyelemmel kíséri a költő munkásságát, ezt így látta:
– Hangulatköröket, -témákat rántanak egybe ezek a ciklusok. De jobban szerettem volna, ha nem így szerkesztik a verseket, hanem időrendben. Mert könnyebben lehetne figyelemmel kísérni a költő lírai életének alakulását.
– Szabad hozzászólnom nekem is ehhez? – kérdezte az író. – Ugyanis a szín a leginkább dinamikusan kifejező érzelmi jel. A piros más, mint a kék, a fekete más, mint a fehér és így tovább. Ez a szerkesztési elv a versek érzelmi csoportosítása – szögezte le.
– Ön megjegyezte a vita hevében, hogy van, aki jó verseket ír, van, aki költő. Gyurkovics Tibor hová tartozik? – fordultam ismét az irodalomtörténész felé.
– Hát ő költő. Tibor nem egyszerűen jó verseket ír, hanem kimondottan költő – erősítette meg véleményét Beke Albert. – Az egyik legnagyobb költő Gyurkovics Tibor Magyarországon, ezt felelősségem és ismereteim teljes tudatában ki merem jelenteni, minden egyéb rosszallásom ellenére, amely főként túlzott szerepléseit illeti. Mert addig rendben van, hogy irodalmi műsorokat vezet, ott van a Lyukasórában, de hogy részt vesz a főzőversenyben is, az már túlzás!
Zajlik az adok-kapok, Gyurkovics Tibor saját költői lényének, ars poeticájának lényegét a származásában, a gyökerekben látja.
– Szégyen ide, szégyen oda: úri családból származom. Apám a legnagyobb magyar kenyérgyárnak volt az igazgatója. Ötvenéves volt, amikor az orosz katonák elvitték, és három évre rá jött vissza Ukrajnából, a tél mélységéből – lefogyva, agyonhajszolva. Ez a kiindulópont. Gyurkovics Máté festménye lóg a szobám falán – mutatott az ablak melletti falra a költő. – Ez a dédnagybátyám a tizenkét pont aláírói közé tartozott 1848-ban Petőfi Sándorral, Klauzállal, Vasvári Pállal és Rottenbillerrel együtt. Ez tűrhető család történelmileg. 1668-ban kaptuk meg a nemességet, a kissztankóci ivanóci Gyurkovics György révén, Zrínyi és Frangepán aláírásával. Ez az apai ágazatom – hangsúlyozta Gyurkovics Tibor. – Anyám apja porosz paraszt volt. Riedel nagyapám, aki mezítláb érkezett Magyarországra, milliomos lett tizenhét év alatt. Ez a másik énem. Gyurkovics Henrik, az apám kifinomult érzékenységű ember volt, rendkívüli szónoki képességgel. Anyám ágazata és famíliája – ők olyanok voltak, mint a vadsóska. Anyámban olyan tömény indulat és érzelemmennyiség halmozódott fel, amennyi, gondolom, a porosz emberekben található. Ennek a kettőnek a származékaként léptem be az irodalomba, megtetézve azzal, hogy a piarista gimnáziumban érettségiztem 1950-ben kitűnő eredménnyel. Se az orvosi, se a jogi egyetemre nem vettek fel, de a színészi pályáról is eltanácsoltak – lefasisztáztak. Végül bekerültem a Gyógypedagógiai Főiskolára, ahol gyógypedagógusként, pszichológusként megtanultam foglalkozni az élő, nyomorult, sebes, szerencsétlen emberekkel, Dosztojevszkij-figurákkal, fogyatékosokkal. Ebből a háttérből indultam mint költő. Nem voltam népi származék, sem urbánus, sem baloldali, sem kommunista. Még az ajtón sem akartak beengedni, nemhogy az irodalomba. Az irodalomban végül is a színdarabjaim – a Nagyvizit, Fekvőtámasz, Estére meghalsz, Isten bokrétája, Kreutzer-szonáta –, valamint a novelláim, gyerekregényeim által lettem hitelesítve mint író, és nem a költeményeim által. Pedig költői aggyal rendelkezem, mert azzal gondolkodom a színdarabjaimban és regényeimben is.
– Tehát Gyurkovics igazából poéta? – kérdeztem az irodalomtörténészt. Beke Albert még kortyolt a forralt borból, majd rövid gondolkodás után így válaszolt kérdésemre:
– Gyurkovicsban minden költészetté válik, mint Szabó Lőrincben. De ő nem második Szabó Lőrinc, hanem első Gyurkovics Tibor. Nincs benne nagyképűség, nem álarclírát művel. Egy meztelen lélek spontán megnyilatkozása, ez az, ami megfogja az olvasót. Az Ebek harmincadja vers, amelyet kuruc dalnak nevez, az ő helyzetét fejezi ki. A hivatalos irodalompolitika, az irodalomtudomány nem azon a rangon kezeli őt, mint amilyet megérdemelne. Elhallgatja.
– Talán nem véletlenül jellemzi így egyik versében az uralkodó állapotokat: „Sose lesz itt egység, / sose lesz itt István, / széthúzó fejünket / verje meg az Isten!”
– Gyurkovics hazafiasságát éppen az jellemzi – mondta Beke Albert –, hogy úgy tud a nemzeti tragédiákról beszélni, hogy egy csepp humor is van benne. A humor és az irónia mindig ott van a Gyurkovics-költészetben, mint például az Ország című versében: „Csak megalázó helyzetekben / alakul ki a szív a jellem / és így majd egyszer öszszefog / a magyar és a magyarok / talán majd öszszeesküszik / ha a bajokban áll szügyig / addig dalol – jól szól a nóta – / dalol dalol az idióta.” Vagy érdemes felidézni a költő Honderű című versének egy részletét: „Így harapják át egymás torkát / így harapja át Magyarország / Magyarország vékony nyakát / kilencszáz éve legalább.” De hát erről van szó a Himnuszban is, csak Kölcsey komolyabb hangon ír erről: „Hányszor támadt tenfiad / Szép hazám, kebledre /, S lettél magzatod miatt / Magzatod hamvvedre?” Míg azonban Kölcsey ezen a testvérgyilkosságon kétségbeesik, addig Gyurkovics derülni tud rajta. A Honderű befejező szakasza így szól: „Látom: csupa hülye közt élek / mégis szeretem e hülyéket / hisz e hülyék csak azért élnek / mert szeretik a hülyeséget.” S ebben a befejezésben mutatkozik meg Gyurkovics egyéniségének egyik legigazabb és legjellegzetesebb vonása, azonosulása hazájával. Vagyis a tragikus dolgokon sem hajlandó kétségbeesni, mert benne bujkál a kisördög, és nyomban felülkerekedik benne a humoros látásmód. S lényegében igaza is van! Hiszen már Leibniztól megtanulhattuk, hogy nincs a világon abszolút rossz, mert előbb-utóbb minden rossz jóra fordul. Hiába dúlt a magyarok között évszázadokon át testvérgyilkos háborúk sora, mégiscsak megvagyunk, élünk, és úgy-ahogy élni is fogunk. Gyurkovics költői újdonsága, hogy nem azon a hagyományos pesszimista, tragikus, búsongó módon nézi a magyar történelmet, hanem optimista, és ekként honderűre szeretné nevelni olvasóit is – magyarázta Beke Albert.
Közben harapnivaló is került a Gyurkovics-szalon asztalára. Óhatatlan volt a kérdés, hogy ebben a közéleti aktivitásban, termékeny alkotói munkában milyen szerepet játszik, mit jelent a költő életében Földváry Györgyi, a társ, a feleség. Tibor arca erre felderült, és azonnal válaszolt:
– Mindent! Húsz éve ismertem meg Györgyit, azóta élünk együtt. Hogy én itt ágálok, felébredek reggel, hogy erek vannak még a lábszáraimban és némileg talán az agyamban is, azt neki köszönhetem. Úgy függők tőle, mint a gyógyszertől, mint a mákonytól, mert olyan egyéniség, olyan női lény, akit szinte nap mint nap szerelmes verseimbe foglalok. Annak ellenére, hogy a halál előtt állok két és fél perccel, én most élek! Nagyon sokáig nem így éltem. Noha remek embertársaim voltak – mindkét előző feleségemre utalok –, nem csalódtam bennük, de mindig vonzottak az olyan elementáris lények, amilyen Györgyi. Egy órával ezelőtt írtam le ezt a kétsorost: „Határtalan fantázia / van benne konyhaeszközök / között mint rózsaszál pörög / hogy néha meg kell állnia.”
– Vessző nincs? – kérdeztem.
– Sehol sincs vessző! Ez így rímel – válaszolt Gyurkovics Tibor.
Mielőtt a búcsú pillanatai elkövetkeztek volna, nem hagyhattam ki egy praktikus kérdést:
– Érdemes verset írni? Van rá ma fogadókészség?
– Nem hiszek abban, hogy ne lenne fogadókészség – kapott a kérdésen Beke Albert. – Mindig van fogadókészség a művészetre. Az embernek örök vágya van arra, hogy a saját életét a szépben kifejezve lássa. Mert a költészet nem más, mint egy nemzet arculata az esztétikumban.
Gyurkovics Tibor mit válaszolhatott volna e profán kérdésre?
– Kodály azt mondta: zene nélkül lehet élni, de nem érdemes. Úgy hiszem, a költészetre is áhítoznak az emberek. Ha látnád: nyomorult könyvelők, magányos nők, munkásifjak vagy elfuserált juhászbojtárok mind verset akarnak írni, mert nincs kinek vallaniuk a szerelemről, az anyjukról, az országról. Mindenkiben él olyan költői vágy, hogy hallja, hallja a csobogást. És ugyanígy gondolom azt, hogy az ember akármilyen szomorú, akármilyen nagy költő, mint ugye jómagam – említettétek –, akármilyen is, elsősorban önmaga mulatására, az idő múlatására húzza a hegedűt. Nekem identitászavarom nincsen, én magyar vagyok tövig, itt vannak a gyökereim – négy vagy öt lányom van és tizenhét unokám. Ez az én testi halhatatlanságom.