Narancslé a kormányülésen

Felszállt a füst: Bozóki András lesz az új kultuszminiszter. A felületes szemlélő azt mondhatná: lám, a szabad szájú, örök ellenzékieskedő Magyar Narancs kerül kormányra. A valóság ennél összetettebb. Bozóki ugyan egyik alapítója volt a nyolcvanas évek legvégén az akkor még a Fidesz holdudvarába tartozó lapnak, ott dolgozott az emlékezetes „cápalátogatás” idején, s egészen 1996-ig főmunkatársi pozíciót is betöltött – közben azonban erőteljesen átalakult a politikai mező. Hogy Bozóki, a politológus és újságíró miként alakult át (jószerivel nem volt komolyabb párt, amellyel így vagy úgy ne szűrte volna össze a levet), arról beszédesen tanúskodnak fennmaradt írásai. Ezek pedig bonyolítják a képet.
Egyelőre talány, milyen miniszter lesz Bozóki. Görgey Gábort a nélkülözhetetlen tanácsaival nem nagy kunszt túlszárnyalni; s Hiller Istvánt se nagyon, aki Lollobrigidában, az Operabál díszvendégében a „nem öreg, de tapasztalt” dívát látja, aki immár nem jelent odahaza féltékenységi kockázatot a még nem öregecskedő feleségnél. (Nincs kínosabb, mint ha egy kultuszminiszter kulturálatlan.) Kijelölt miniszterként Bozóki egyelőre annyit mondott: azt szeretné, ha Magyarországon se csak az elit szaladna Európa után. (Szaladhat utána a plebs is.) Azt is szeretné, ha nem szakadna szét az ország kulturális értelemben sem. Ennek hallatán azt is vélhetné az ember, hogy a vidék intellektuális felemelésére gondol (csatlakozva az orbáni utópiához, hogy egy tanyaközponti népművelő jobban keressen, mint mondjuk egy minisztériumi osztályvezető); vagy hogy hadat üzen a népi-urbánus őrületnek. De nem. A miniszterjelölt azt szeretné, hogy a vidéki közösségi kultúra fejlődjön együtt a magas kultúrával. Nos, erre befizetünk.
Megnyilvánult továbbá Bozóki a Sorstalanság díszbemutatója után (ezek szerint bejutott, pedig állítólag nem volt lehetőség pluszmeghívóra): szerinte „tulajdonképpen egy szép filmet rendezett Koltai Lajos Auschwitzról és Buchenwaldról”. A „tulajdonképpen szép”, mint esztétikai kategória azzal indokoltatott, hogy „képekből áll a film, tehát ebből a szempontból erősen látszik, hogy egy operatőr rendezte”; ami frenetikus műfaji felismerés – de legalább helytálló. Nem lesz itt baj a nemzeti kultúra ügyében való szóértéssel. Az elszámolással annál inkább. Nem elég ugyanis annyit mondani, hogy „az adófizetők pénze, amelyet a film támogatására fordítottak, jó helyre került”. A Hídember körüli cécók óta jogos elvárás, hogy lássuk táblázatba rendezve: pontosan mennyi és hová került az adóforintjainkból? Tényleg elfolyt-e kétszázmillió a kilencszázból? Ennek semmi köze a magasztos témához, sem a Sorstalanság lírai vagy epikai felfogásához.
Nos, akkor jöjjön néhány a kedvenc Bozóki-idézeteim közül, többnyire a rendszerváltozás szellemi forgatagából. Nézzük e megnyilvánulásokat úgy, hogy szerzőjük a jövő héttől egy MSZP vezette kormány tagja lesz. Bozóki szerint „a pufajkások érdemei valóban elévülhetetlenek”, tekintve, amit „a magyar társadalom megnyomorítása érdekében végeztek”. Fejti Györgyről, „a pártvagyon rettenthetetlen őréről” írja, akinek „jelentős hátrányt jelentett oly megtévesztő hasonlósága Leninnel”: „Sajnálhatja, hogy a nyár derekán oly sokat villogott a reflektorfényben a háromoldalú tárgyalásokon. Ha akkor nem exponálja magát oly élesen Cimbriana és társai védelmében, talán ma ő is ott lehetne a tűz közelében.” Mások (Bozóki jövendő kollégái közül is) nem exponálták magukat a kínos időkben, s lám, most ott vannak a tűznél. Médiapolitika: „Megérhettük azt is, hogy immár a világ proletárjai sem egyesülnek a Népszabadság című kommunista pornólap címoldalán.” (Ezért a Bozóki-poénért különdíj jár.) Jóslat a szociáldemokráciáról: „A szociáldemokrata pártra cudar idők várnak. Beszippantja vagy kiszorítja őket ez az új szocialista Leviathán. Már vágyott szimbólumuk, a vörös rózsa sem igazán az övék, mert az újszocialisták magasba emelték a vörös szegfűt. Marad nekik a kissé gusztustalan kalapácsos ember?” Ezek szerint Gyurcsány is újszocialista volna? Vagy blairi harmadik utas? De hát „nem tudunk egyetérteni azokkal sem, akik a jelenlegi válságból való kiutat egy illuzórikus harmadik út keresésében látják. A harmadik út ugyanis mai formájában az államszocializmus mellett egyidejű tagadása a nyugati piacgazdaságnak is.”
Hiller István kultuszminiszterként nemcsak hogy nem adott interjút a Magyar Nemzetnek, a második legnagyobb mértékadó országos napilapnak, de még válaszra sem méltatott bennünket. Az interjúkérelmet utódjához természetesen már hivatalba lépésének napján elküldjük. E körülmény tudatában különösen érdekes, miként nyilatkozott Bozóki a politika és a sajtó kapcsolatáról: „Még a nagy pálfordulások korában is szembetűnő, hogy a korábbi pártállam vezető elvtársai hirtelen finnyás úriemberekké válnak, s utálkozva beszélnek a sajtóról, amely immár nem engedelmes eszközük. Vajon miből táplálkozik ez az újsütetű arisztokratizmus? Csak nem abból a szemérmességből, amely a Párt-APO fénykorát jellemezte a reálszocializmus andalító évtizedeiben?” Egy szép adalék a politikai hitviták természetrajzához: „Szánalmas és szomorkás dolog lenne, ha azok próbálnának most leckét adni demokratikus politikai kultúrából, akik számára a diktatúra egyetlen alternatívája a káosz.”
Érdekes lehet Bozóki korabeli – még az 1990-es választásokat megelőzően papírra vetett – véleménye az SZDSZ-ről is, különösen annak tudatában, hogy egyes megfigyelők szerint a miniszteraspiráns manapság közelebb áll a Gizella utcához, mint a Köztársaság térhez: „Ma a Szadinak (sic!) van a legnagyobb tudatos szavazóbázisa: akit elérhettek, azt el is érték. Ugyanakkor épp ebben áll a gyengeségük is: a Szadihoz nemigen lehet lazán kötődni, a Szadi holdudvarában nem lehet tépelődőn ingadozni. (…) A kérdés tehát nyitott: győzhet-e egy profi párt egy amatőr országban? Azt hiszem, hogy nem.” A politológusi éleslátás előtt le a kalappal, s az azóta történtekhez csak annyit: lehet, hogy az ország másfél évtized múltán se lett profi, az SZDSZ viszont fénykorához képest visszacsúszott az amatőr ligába.
Ha tehát úgy fogalmazunk, hogy Bozóki személyében a Magyar Narancs kerül kormányra, mindjárt különbséget is kell tennünk: vajon melyik Magyar Narancsről beszélünk? Idézzük csak e tekintetben Göncz Árpádot, aki a szabados hetilaphoz intézett újévi köszöntőjében (mert a nemzet egységét jelképezni hivatott Árpi bácsi ilyeneket is írt ám) úgy fogalmazott: „Narancs van vérbelű, van édes, van éretlen-savanyú, sőt még ízetlen is.” (Majd hozzátette, nyilván még a Kisgazdapártból hozott humorral: „Bort, búzát, barátságot!”) Nos, a Bozóki-féle Narancs lehetett helyenként éretlen, de (a stiláris túlkapásoktól eltekintve) nem volt ízetlen, s – ami számomra a legfontosabb – nem volt vérbelű sem. Mára nyilván alapvetően más a helyzet: nemcsak a politikai konstelláció változott meg, hanem a hajdani harcos szabadelvűségből is sok minden odaveszett a hatalomgyakorló pragmatizmus oltárán. Hogy mást ne mondjunk: Bozóki új minőségében legelőször a hajdan „pornólapnak” minősített pártorgánumnak sietett nyilatkozni.
Mindez azonban nem vészes. Lássuk inkább a medvét! Láttunk már olyat, hogy egy alapjában véve jól teljesítő kormány rossz kultúrpolitikát csinált – hátha egy alapjában véve rosszul teljesítő kormány csinálhat jó kultúrpolitikát. Eddig nem sikerült, de Bozókinak még van egy bő éve. Kezdheti mindjárt azzal: mi lett a Sorstalanság állami apanázsának sorsa…