Német őszinteség

Nem számít már elsődleges fórumnak a NATO, ha a transzatlanti partnerek meg kívánják vitatni és egyeztetni akarják stratégiájukat – jelentette ki a hét végén a német védelmi miniszter a szövetség évenként megrendezett, nem hivatalos müncheni biztonságpolitikai ankétján. Peter Struck ráadásul nem saját gondolatait osztotta meg a hallgatósággal, hanem az éppen betegeskedő kancellárja ötleteit tolmácsolta.
Úgy látszik, Gerhard Schröder fején találta a szöget, vagy legalábbis kimond(at)ta azt, amiről számos elemző és médium beszélt immár huzamosabb ideje, de legalábbis az iraki háború kezdete óta. Hiába tolták félre a pesszimista értékeléseket és forgatókönyveket a NATO-tagországok diplomatái és politikusai hivatalos nyilatkozataikban, mostantól kezdve talán a félrebeszélés értelme kérdőjeleződik meg. Németország, amely a háború utáni nyugati biztonságpolitikai rendszer alappillére volt, kinyilvánította, hogy nem hajlandó többé azok között a keretek között gondolkodni, amelyeket legyőzői határoztak meg számára ötven évig, és amelyeket az Egyesült Államokban ma is egyedül üdvözítőnek tartanak.
A stratégiai iránymutatásnak is beillő gondolat ráadásul nem akármilyen időpillanatban és helyszínen vált közkincssé. Nem sokkal azután, hogy George W. Bush esedékes brüsszeli látogatása előtt Condoleezza Rice külügyminiszter igyekezett legalábbis képletesen „megtisztítani a terepet”, ráadásul éppen a Münchenben beszédet tartó Donald Rumsfeld amerikai védelmi miniszter füle hallatára. Ha a német kancellár betegségében és a tolmácsolás módjában nem sejthetünk is diplomáciai manővert, az időzítés és az a tény, hogy a NATO főtitkárát sem értesítették előre, azt sugallja, hogy a meglepetésszerzés igenis szándékában állt Berlinnek.
Hogy a franciák „Európa erőd” elképzelései viszszaköszönnek-e az új német irányzatban, azaz Európa nagyjai tényleg le akarják-e rázni magukról Amerika gondoskodó kezeit, ma már aligha kétséges. Más-más vélemény körvonalazódik Irán ügyében, Kína stratégiai törekvéseinek kezelését illetően, hogy Irakról vagy a szélesebb értelemben vett Közel-Keletről – benne Palesztináról és Izraelről – ne is beszéljünk! Ha a veszélyek és a kihívások értékelése nem lehet annyira egységes, mint annak idején a Szovjetunióval kapcsolatban, akkor a kohézió természetszerűleg oszlik szét.