Palotaforradalom

Édes Jezovics bácsi!
Azért fordulok Önhöz, mert annyira emlékeztet a nagybátyámra. F…a legény volt, bocsánat. Nem ijedt meg a maga árnyékától.
Tiszt volt, háborús tiszt, részt vett Buda ostromában, többek között az akkori Horthy Miklós (ma Bartók Béla) úton, ahol is a Gárdonyi-szobor magasságában – hogy el tudja képzelni, a körtér fel vezető jobb oldalon („nomen est omen”) – egymaga harcolt az 1945. február eleji napokban hét, azaz hét bérházban. Mindenegy házban lőtt. Volt az első emeleti egyik ablakban géppuska, a másik házban a harmadikon aknavető, a harmadik harmadik emeletén két géppisztoly és így tovább.
Bátyám lőtt. Ez volt a foglalkozása, és egyedül maradt ezen a hetes frontszakaszon. Hét napig tartóztatta föl a szovjet frontot – belső haditudósítások meg is írták. Hol az egyik ablakból lőtt, hol a másikból. Mindennap másikból. Sok száz orosz özönlött elő a zugokból, sorozták, támadták – föl tudta tartóztatni őket.
Ön jut róla az eszembe, ne haragudjon. Látván látom, hogy ezen az úgynevezett nemzeti oldalon ön oly kurva módon egyedül van, mint a bátyám volt az ostromkor.
Mindez arról jutott eszembe, hogy január 27-én elmentem a Petőfi Irodalmi Múzeumba, ahol a Magyar Írók Egyesülete ünnepi ülést szervezett József Attila emlékére.
Ön azt nem tudja elképzelni! Palotaforradalom volt. Úgy számították, az érdekes előadásokra eljön harminc–negyven néptag, olvasó, országlakos – ahogy régebbi köztársasági elnökünk nevezte a magyarokat. Kérem, föl kellett borogatni a fogadási rendet, áthurcolkodtak egy nagyobb terembe, s égett a levegő. Az érdeklődésnek olyan elemi foka nyilvánult meg, amilyet mai napság nemigen tapasztalni. Vagy kétszázharminc ember bámult, ámult, lelkesedett, lobogott, mellesleg a Raksányi nevezetű úr a „valami nagy-nagy tüzet kéne rakni, / hogy melegednének az emberek”-et szavalta áthatóan és bensőségesen.
Érdekesebbnél érdekesebb előadásokat hallhattunk. Megrendítőeket, izgalmasakat, mélyeket. Azt hittem, József Attiláról már mindent elmondtak. Nem. Szerencsés Károly író és történészprofesszor Mit értett József Attila a történelemből? című előadásából azt tudtam meg, hogyan szorult be Attila a marxizmus és a freudizmus csapdájába – persze az akkori (vagy mindenkori?) kommunista párt közreműködésével, ugyanakkor hogyan írta egyidejűleg kristálytiszta és forradalmi verseit. Siposhegyi író úr azt fejtegette, mily szerencsétlen sorsot élt J. A. szociálisan – ugyanis folyamatosan sose dolgozott, nyűglődő bárók támogatták úgy-ahogy, mely támogatással elég nagyvonalúan „gazdálkodott”. Ó, Attikánk.
Mohás Lívia írónő, ki nagyszerű pszichológ is, kedvesen bizonygatta, Attikát nem mondhatjuk a férfiasság macsó típusú vagányának, akinek a karjára bármely nőszemély, hajadon vagy asszony reá bízhatta volna magát, inkábban ő szorult támogató gyöngédségre, miközben a huszadik század legszebb szerelmes verseit és dünnyögéseit írta. Németh Attila pszichiáter értésünkre adta, inkább súlyos depresszív betegségben szenvedett, semmint a kárhozatos és sokak által vélt skizofréniában, ám személyisége oly intakt maradt, hogy utolsó szakaszában is holttiszta tekintettel nézett versei szemüvegén a halálba és a filozófia adattárába. Mórocz Zsolt briliáns előadásban érzékeltette, hogyan csináltunk belőle pártszentet és szerelmi és istenhívő szentet annak ellenére, hogy ugyanúgy végigbukdácsolta sorsállomásait, mint minden halandó, csak kicsit rosszabbul. S míg Garamvölgyi László kriminológus schwarz auf weis, ellentmondást nem tűrően bebizonyította, hogy J. A. tulajdonképpen baleset áldozata lett, Kiss Dénes lánglelkűen szuggerálta, hogy a vonat magában József Attilában robogott önmaga felé.
Lélekszakító, anyagszerű előadások voltak, mindezt Kubik Anna egészen rendkívüli versolvasása és egy roma hármas vérforralóan szomorú és diadalmas dobolása-gitárja zárta, Latinovits selyemhangú megidézése, hogy: „Íme, hát megleltem hazámat…”
Meglelte, mondhatom, Jezovics úr. Ismét meglelte, mint annyiszor, most nagyon és bensőséges szenvedéllyel. A vén vörös gróf finom Károlyi-termei föllángoltak az igazságtól. Honfoglalás volt. De miután ön oly egyedül van ezen a bérkaszárnyaoldalon, mint a bátyám volt az ostromkor, gondoltam, így, írásban még egyszer megsimogathatjuk József Attila összetörött, pietás fejét.
A bátyámnak volt egy valódi szociáldemokrata barátja, mi csak Zarlónak hívtuk, hadd ajándékozzam Önöknek negyvenötben írt versét.
„Krétával írtál deszkafalra
törölhetetlen verseket,
de most az éjtől elragadva
hajtod alá a fejedet.

Világkiáltó száddal már a
szárszói sarat csókolod,
üti a férgek kalapácsa
bazaltkockájú homlokod.

Őrzöm sorsod, mint falevélen
az ősz megőrzi a nyarat,
emberbőrömön ez az érem,
hagyatékodból fanyomat.

Ne ülj testszaggató vonatra,
ne kanyarogj a síneken,
kancsód ne hulljon száz darabra,
települj le a szívemen!

Körmödön kék az éji festék!
Huszonnyolc kerék súlya nyom!
Ne hadd, hogy ingedből kitessék
az éktelen birodalom!

Kezeden a halál csomói,
fogózz belém, míg átmegyek
a síneken, hol meg kell halni,
egy kis gyerek s egy nagy gyerek!

Lefekszem melléd, és e földnek
adom át minden tagomat,
hogy veled egyesülve nőjek
föl e hazában, mint a mag.”