Ribizli

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy Cimofán nevű jámbor parasztember, akinek már az öregapja is elvetemült orvhalász volt a Tiszán, csakhogy akkor még meg kellett dolgozni a halért, nem úgy, mint most, amikor a harcsa önként ugrik a hálóba, mert inkább lesz paprikás a füstös bográcsban, csak ne kelljen abban a zavaros, ciános szennyvízben tengetnie az életét, mint valami jöttment keszegnek. Cimofán is szerette a halat, gondolhatod, mennyire nekibúsult, amikor megtiltották a faluban a halászatot. De sebaj, eszébe jutott a régi komája, Jani, a vegyesboltos a szomszéd faluból. Megálljatok, éhenkórászok, hozok én majd mélyhűtött halacskát a Janitól, aládurrantok a bográcsnak, és olyan paprikást főzök, hogy még az is hetet bokázik, aki az illatát megérzi – mondta Cimofán a szomszédainak, de azok hitték is, meg nem is. Egy szép napon aztán Cimofán kitolta a fáskamrából a biciklijét, hetykén felfújta a gumikat, és elindult halat szerezni.
A Jani mindjárt megismerte, s kitette a bolt ajtajára a Betegség miatt zárva táblát, hogy nyugodtan tudjanak beszélgetni. Elmesélték egymásnak, kinek hogy fordult a sora, a végén már zúgott a fejük a sok híg beszédtől, nem csoda, hogy megittak fejenként tizenkét nagyfröccsöt, persze szóda nélkül! Ez a derék Jani olyan jókedvű lett, hogy kis híján fejjel előre zuhant a mélyhűtőbe, amikor hal után turkált benne, de talált ám, nem is akármilyet, hanem norvég sügért! Szerencséd van, rikkantotta Jani, ebből olyan paprikást főzöl, hogy mind a tizenegy ujjadat megnyalod utána! A derék Cimofán szabódott, forgatta a kérges markában a zúzmarás zacskót, de a végén csak megvette, annyira bitangul kívánta a halat. Ráadásnak kapott pirospaprikát is. Ebben megbízhatsz, komám, mondta a Jani, ettől nem hullik ki a hajad, de még a szájad se fog habzani, mint szegény postásunknak!
Alkonyatra fordult, mire Cimofán elindult hazafelé.
A két falu között, az ártéri fűzfák mellett megállt falatozni, mert ha még nem mondtam volna, a csupa szív Jani adott neki az útra egy zacskó lejárt szavatosságú német reklámkekszet is. Hát, ahogy ott mereng és ropogtat, nagy hirtelen mellette terem egy útszéli ribizli. Alig volt a bundája alatt ruha, szegény Cimofán azt se tudta, merre nézzen. A ribizli a tésztás combjait mutogatta, az ülepét rengette, és azt ígérte Cimofánnak, hogy olyan gyönyörűséget tesz vele, hogy még a halálos ágyán is őt fogja hívogatni a kaszás helyett. Tessék engem békén hagyni, mondta csendesen Cimofán, nekem a falatozás maradt az egyetlen örömöm. Látom én, hogy leégtél, mint a fatemplom, nincs egy garasod se, igaz? – kacagott a ribizli, mire Cimofán illedelmesen megkérte, hogy menjen dolgára, mert ő elrág még egy kekszet, aztán le is út, fel is út, siet haza fát aprítani, de a jószágot is meg kell etetni, mert újabban nem főznek maguknak.
Nagy hirtelen egy hatalmas fekete autó fékezett mellettük, úgy csillogott, hogy a napra lehetett nézni, de arra nem. Bőrruhás, setét arcú ember ugrott ki belőle, vaskos karkötő hintázott a csuklóján, a nyakából pedig akkora aranymedli csüngött a hasára, mint odahaza a toronygomb. Gondolta is Cimofán, hogy ennek a fele se tréfa. A setét képű roppant szomorú volt, amiért Cimofán nem akarja szeretni a ribizlit. – Hé, köcsög, mit teszed az agyad itten, tán nem teccik a bringa? – kérdezte, és a nyomaték kedvéért leköpte a reklámkekszes zacskót. – Nem mondom, hogy nem teccik, csak már tönkrement a csengője neki – magyarázta Cimofán, mire a setét képű akkorát rúgott a bicikli hátsó kerekébe, hogy a belső sisteregve száguldott a fa tetejére, a küllők pedig táncra perdültek. De ez még semmi! Az aranymedlis a mélyhűtött sügért miszlikre taposta a bőrbakancsával, aztán azt ordította Cimofán arcába, hogy kotródjon onnan, mielőtt ugrókötelet csinál a beleiből. Cimofánnak persze több se kellett, úgy nekilódult, hogy még a kalapja is lerepült futás közben. Meg se állt hazáig.
Otthon aztán leült a Tisza partjára, és arra gondolt, ha most a vízbe vetné magát, vajon akadna-e olyan halacska, aki teljesítené három kívánságát.