Sietős beszéd

Kódváltásnak nevezik a nyelvészek azt a jelenséget, amikor a beszélő alkalmazkodik a beszédhelyzethez. Ennek képessége az érvényesülés egyik feltétele. Igazuk volna azoknak, akik úgy érzik, hogy egyre durvább, szegényebb lesz a nyelv, és ettől az emberek egymás közötti viszonya is megváltozik?

– Nevezhetjük-e valóban durvulásnak a kommunikációban bekövetkezett változást?
– Tizenöt–tizenhat évvel ezelőtt történelmi korszakhatárt léptünk át, politikai, gazdasági, életmódbeli változás kezdődött, amelynek vannak nyelvi következményei is – mondja Kemény Gábor, az MTA Nyelvtudományi Intézetének munkatársa. – A nyelv egyszerre szegényedik és gazdagodik, ezt nevezik a nyelvészek dinamikus stabilitásnak. A közös nyelvi kódrendszer, tehát a nyelv maga természetesen állandó marad, ennek változása csak évszázadokban mérhető, a stílus és a nyelvhasználat azonban természetesen átalakul. Jól megfigyelhető tendencia a gyorsulás és a rövidülés, egyre több a betűszó, a tömörítés, de ennek ellentéteként és vele egy időben terjed a körülírás, a terjengős fogalmazás is. Nem azt mondjuk, hogy valamiről, hanem hogy valamivel kapcsolatban vagy valami tekintetében. Jellegzetes példa rá a hivatalos nyelv. A durva mellett megjelenik a stiláris ellentétpár, a finomkodás, a felesleges udvariaskodás. Azt mondja a riporter: őszintén megmondom, nagyon tetszett a csapat játéka. A helyén nem való finomkodás is stílushiba. A fölfelé stilizálás elsősorban a sajtóra jellemző, például rendezvény, létesítmény vagy szakember – mondjuk szerelő helyett.
– A tömegesen átvett idegen szavak gazdagítják vagy szegényítik a nyelvet?
– Az idegen szavak beáramlása jóval a rendszerváltás előtt elkezdődött, az angol-amerikai kultúra az ideológiai, gazdasági határok átjárhatóságával érkezett. A folyamat kilencven után felgyorsult. A túlzásokkal van inkább baj, nem az idegen szavakkal. Amikor felélesztenek már magyarított idegen szavakat, amikor a partjelző helyett asszisztenst mondanak, mert elegánsabbnak ítélik. Vagy a rövid pályás gyorskorcsolyázás helyett short tracket. Igaz, az egyik kilenc, a másik csak két szótagos. Van tudatos magyarítás is, Grétsy László váltig reménykedik abban, hogy a média szóval versenyre kelhet a hírközegek. És van spontán magyarítás is, így lett a privatizációból az államosítás mintájára magánosítás.
– Szabad-e, lehet-e ezeket a folyamatokat irányítani vagy legalább befolyásolni?
– A hivatásos nyelvművelők a nyelv természetének ismeretében nyilatkoznak egyes kérdésekről, méghozzá óvatosan. Emlékszünk még, mennyi bírálat érte annak idején Lőrincze Lajost, hogy túl engedékeny. Pedig csak a változatokat ismertette, felkínálta azt a választékot, amelyből különböző szövegkörnyezetben választanunk lehet. A nyelvművelés szerintem a nemes publicisztika egyik válfaja. A nyelvművelő azt szeretné, ha valami nem úgy lenne, ahogy van. A tudós énje nem engedheti meg magának, hogy jelenségekről véleményt nyilvánítson, a publicista énje ezt megteheti.
– Nem ártana olykor meg is fogadni a tanácsokat, hiszen az ember már első megszólalásával bizonyítványt állít ki magáról. Tisztában vagyunk ezzel?
– A stílus a szóbeli vagy írásbeli kifejezés módja, Péter Mihály meghatározásával a közlési helyzethez illő nyelvi változat, amelyet meghatároz, hogy kivel mikor és milyen céllal lépünk kapcsolatba. Buffontól származik a mondás: a stílus maga az ember, Kazinczy ezt így fogalmazta: Szólj, s ki vagy, elmondom. A beszédünkből kiderül az iskolázottságunk, a temperamentumunk, a másik emberhez való viszonyunk. Már maga a hangképzés is árulkodó, a civilizálódásnak egyik jelensége, hogy a hang képzése a hangképző szervekben hátulról előre tolódik. Montágh Imre tudta csodálatosan bemutatni, miként változik meg a beszéd, ha hátravisszük a hangok képzését. A mai humán értelmiségiek között divat lett a hezitáló beszéd. A szünetekkel, a „nyökögéssel” azt jelzik, milyen nehezen is tudnak választani magvas gondolataik közül. Ez is egyfajta kommunikációs stratégia. Pedig elemi követelmény lenne a világos és folyamatos közlés.
– Kérdés, van-e még elegendő és megfelelő minta, amelyből választhatunk. Hol és kitől tanulhatjuk meg ezeket?
– Igaz-e, hogy a kor stílusa maga a kor? Kosztolányi, aki több idegen nyelven is kiválóan beszélt, azt vallotta, hogy igazán jól csak az anyanyelvén tudja kifejezni magát, mert abban érzi az árnyalatokat, a finomságokat. Valóban kérdés, hogy megvan-e még a több regiszterben való beszéd képessége az emberekben. A kódváltás képességét elsősorban a családban kell és lehet elsajátítani. Ott tanulhatja meg mindenki, hogy másként beszélhet a szüleivel, a testvérével, a barátjával és a szomszédokkal. Vannak ugyan olyan nyelvészek, akik azt állítják, hogy a gyermeket nem szabad kijavítani, szerintük az anyanyelvjárás úgy jó, ahogy van. Én ezzel szemben jobban félek attól, hogy valakinek nem tanítják meg a különbségeket, s ebből később kellemetlensége származik. Kétségkívül a családi életnek ez a fajta tanító szerepe mostanra csökkent, kevesebb a beszélgetés, ezáltal a nyelv tanulásának spontán lehetősége. Ilyenkor jönnek más minták: a tévé, a reklámok, a barátok. Az oktatásban a hatvanas évek óta egyre nagyobb szerepet kap az írásbeliség, a diákok nem tanulnak meg elvont témákról szöveget alkotni. Még az egyetemisták is nehezen és röviden beszélnek, szokatlan számukra a beszédhelyzet. De nem kizárt, hogy azért fogalmaznak röviden, mert attól félnek, hogy a másiknak úgysincs türelme végighallgatni. Általános jelenség a türelmetlenség, a sietősség.
– És az udvariatlanság. Vagy csak a hagyományos udvariassági formák feledésbe merülése?
– A hagyományos udvariassági formák valóban fellazultak. Nemrég kórházban voltam, ahol a fiatal, harminc év körüli orvos Gábornak szólított. Ezzel akart számomra kellemes légkört teremteni. Én viszont őt doktor úrnak szólítottam. Itt tehát nem a korkülönbség, hanem az erőviszonyok irányították a nyelvi udvariassági formát. A titkárnőt is keresztnevén szólítja a főnök, ő azonban ezt nem viszonozza. Van azután egy korosztály, amelyik életkori alapon kötelező módon tegezi egymást. A vendéglőben a pincérnő engem magáz, de gimnazista lányomat tegezi. A következő tíz–húsz évben dől el, hogy általános lesz-e a tegeződés, mint Svédországban, ahol azért hivatalos helyeken előfordul a magázás is. Magyarországon az ötvenes években már volt erre kísérlet, erőltették a munkahelyeken a tegeződést. Akkor nem sikerült bevezetni. Tény azonban, hogy nehéz megfelelő megszólítási formát kiválasztani. A magázás udvariatlan, a tetszikezés öregít.
– Van-e összefüggés a tegeződés és az udvariatlanság terjedése között?
– Ha két autós összekoccan, a vitában mindenki dühösen tegeződik. Az eldurvulás, a türelmetlenség és az idegesség elsősorban nem nyelvi jelenség. Azt mondják az autósok, hogy nálunk az emberek egymás ellen vezetnek. Megfigyelhető az is, hogy bizonyos trágárnak tartott fordulatok, szavak elveszítik az ifjabb generáció szemében a durvaságukat. A lányok még csúnyábban beszélnek, mint a fiúk, mintha demonstrálnák, hogy változott a nemek közötti viszony. Ezt a változást a nyelv is mutatja. Mondják ma már, hogy egy nő megházasodik, egy férfinak bekötik a fejét. Tehát elhomályosult a kifejezések háttere. Azt hiszem, át kell esnünk ezeken a folyamatokon. Észlelhető tehát bizonyos fellazulás, amelynek fokozatai a bizalmaskodástól a trágárságig terjednek, de ennek ellensúlyozására megjelenik a finomkodás. Azt kérdezik a tudakozóban, miben segíthetek, ahelyett hogy ezt mondanák: tessék parancsolni. A rendőr arról beszél, hogy egy hölgy vagy úr, sőt úriember lelőtt valakit.
– Változtatott-e a mobiltelefon a társadalmi érintkezési formákon?
– Nagyon sokat. A mobiltelefon a családi, baráti kapcsolatokat szorosabbra fűzte, ellenőrző szerepet kapott, elektronikus pórázként működik. Ma az emberek nem azt kérdezik telefonon, hogy vagy, hanem hol vagy. Ez a kapcsolatháló ugyanakkor atomizálja is a társadalmat – létrejön a magányos tömeg –, hiszen aki nem tartozik a hálóba, az nincs is. Az emberek legszemélyesebb magánügyeikről beszélnek nyilvánosan, mások füle hallatára, minden gátlás nélkül. Nem fontos számukra, hogy mások is hallják, mert azok a mások számukra nem léteznek, csak azok, akikkel állandó kapcsolatban állnak. A mobiltelefon megváltoztatta a társas élet formáit is. Ma, ha egy társaság beül egy sörözőbe, mindenki kiteszi az asztalra a telefonját, és azon udvariatlanul hosszan beszél másokkal. Pedig nem ez volt a találkozó célja.
– Nem kerülhető el a nyelvi szegényedés kérdése. Okoz ez műveltségbeli deficitet?
– A nyelvi változás alapja, hogy valaki a normától eltérő nyelvi változatot használ. Így lett a latinból végül a francia. Az új norma az lesz, ami korábban hibának számított. Szegényedik tehát a nyelv, vagy gazdagodik? Bizonyos szavak kihullanak, az olvasás háttérbe szorulásával a mai fiatalok passzív szókincse kisebb lehet, mint a középkorúaké. A Toldihoz ma már több lábjegyzet kell, mint húsz éve. Ugyanakkor tömegével jönnek új szavak, belső teremtésűek is, közöttük sok a hasznos, érdekes nyelvi fejlemény. Más a mai fiatalok műveltsége, és az idősebbek hajlamosak arra, hogy ezt műveletlenségnek minősítsék. És viszont. Azt tanácsolnám tehát, hogy a mai fiatalok olvassanak Jókait, az idősebbek pedig tanulják meg a számítógép használatát. És keressék egymással – akár tegezve is – a kapcsolatot.