Tanulmány a nagyiról

A szomszédunkban lakó Imruska nagyon tisztelettudó fiúcska volt. Mindig előre köszönt, ha csomaggal érkeztem haza, elkérte tőlem, segített mindenben, még a kaput is kitárta előttem. Gyakran behívtam magamhoz, roppantul érdekelték a könyvek. Néhány ifjúsági regényt kölcsönöztem is neki. Ilyenkor beszélgettünk.
Egy alkalommal meglepő kérdést tett fel. A szemembe nézett, és azt kérdezte tőlem: „Mi lenne, ha én is írnék?” Kicsit meglepődtem, de nem mutattam. A következő találkozásunkkor azonban szóba hoztam a témát. „És mit szeretnél írni, Imruskám?”
Lehajtotta a fejét, tűnődött, vonogatta a vállát, végül kibökte: „Tanulmányra gondoltam. Valami komolyat, nem csak mesét…” Azt is elmondta bizalmasan, hogy szívesen venné a jó tanácsot. Talán tudnék neki segíteni a témaválasztásban.
Azt javasoltam, olyasmiről írjon tanulmányt, amit vagy akit nagyon jól ismer. Kézenfekvő például a nagymama. Alkalma van Rozi nagymama megfigyelésére, hiszen napközben állandóan együtt van vele. Róza istápolja, főz rá, rendben tartja, a boltba szalasztja, tehát kitűnő alkalma adódik. Bólintott. Megegyeztünk. Ettől a perctől kezdve Rozi nagyi megfigyelés alatt állt.
Meg is feledkeztem a dologról, amikor egy nap Imruska újra jelentkezett, hóna alatt kockás irkával. Abba gyűjtögette tapasztalatait. Bátortalanul nyújtotta át.
„Olvasd csak fel, hallgatom!” – tereltem a karosszékbe. Olvasni kezdte: „A nagymama egy napja. Tanulmány. Írta az unokája” – rám nézett, mintha azt kérdezné: folytassa-e? Intettem, hogy eddig remek. Olvassa csak. „Reggel a nagyi kicsoszog papucsában a konyhába, hogy elkészítse a családnak a reggelit. Aztán behozza az újságot is. A papa átfutja, majd az asztalra dobja. A nagyi közben meggyújtja a gázt. Aztán kinyitja a hűtőszekrény ajtaját, és belenéz. Nem vesz ki semmit, mert már elfelejtette, hogy miért is nyitotta ki. Összeszámoltam, egy délelőtt huszonkétszer nyitotta ki hiába. És ötször rántotta félre az ablak függönyét. Olyankor mindig kinézett, leolvasta a hőmérő állását, és hangosan közölte is a családdal. Tizenhárom fok. Ma hideg van! Délelőtt mindig a televízió elé ül, és olyankor csendre int bennünket, ha lármázunk. Ha beszéltek közben, akkor nem értem. A mama ilyenkor kimegy a konyhába, és elzárja a rádiót, mert a nagyi rendszeresen nyitva hagyja. Megfigyeltem már: mindent be tud gyújtani, gázt, villanyt, rádiót, televíziót, de mintha elfelejtené, hogyan kell elzárni… Kikapcsolni!”
Imruska itt elhallgat, kérdőn néz rám. Felvonom a szemöldökömet: „Csak ennyi?” Nevet, és azt feleli: „Nem unalmas magának? Olvassam tovább?” Intek, hogy folytassa csak.
„Folyton mosogat. Elmossa a tányérokat, a poharakat, eltörölget, visszarakja az edényeket a helyükre. Aztán szemlét tart az evőeszközök fölött. De sohase hiányzik semmi. Megvannak a kések, villák, kanalak mind. Egyszer azt is megszámoltam, hányszor ejti el a botját. És hogy hányszor veszti el. Mert mindig azt keresi: Hol a botom, nem láttad? Hát a kis pénztárcám? Abban tartom az aprót. Pedig emlékszem, hogy ide tettem a pohár mellé… Az ajtókulcsot se találom! Mire a mama megkérdi: El akar menni? Hideg van ma, vegye fel a vastagabb pulóvert a mama. De ő ilyenkor szabadkozik, hová menne? Csak azért legyen meg az a kulcs. Nem te vágtad zsebre, Imruska? Ezen aztán nevetünk, ő meg bosszankodik, zsörtölődik, hogy könnyű kinevetni az öregeket, akik mindent elfelejtenek… Hej, amikor még fiatal voltam, még a kerítésen is átmásztam. De hol van az már? Lám, most meg a gyufát nem találom. Ki vitte el? Csak nem dohányzol már titokban, Imruska?”
Igazi remekmű! – mondom a fiúnak, aki becsukja a füzetet. Szinte én is látom most azt a régi-régi nagymamát, ahogy csoszog a konyhában. Néha még álmomban is visszatér. Az én nagymamám. Keresi a gyufát vagy a botját. Megsimogatom Imruska fejét: „Írjál még róla! – kérem. – És ne felejtsd el soha a nagyit! Mert a nagymamák angyalok. A jövőt őrzik.”