Teljes átalakítás

K ö n y v e s h á z

Vannak könyvek, amelyeknek jót tesz, ha megkésve kapják kézbe az olvasók. Ilyen Gustaw Herling-Grudzinski műve is, amely 1951-ben jelent meg először Londonban. A könyv a szovjet kényszermunkatábor-rendszerről és társadalmi környezetéről szól. Szabad választások és népszavazások eredményeivel kellett szembesülnünk ahhoz, hogy ne csak történelmet lássunk benne, hanem rádöbbenjünk: tömegekben él tovább ennek a más, embertelen, lealacsonyító világnak az öröksége.
A naplók alapján megírt könyvben a szerző beszámol a vizsgálati fogság, a gulág eseményeiről, elemzi a munkatáborok működésének törvényszerűségeit, és a foglyok élettörténetének lejegyzésével felvillantja a börtönfalakon túli világot is. Szemléletét egyik rabtársától, az egykor hithű kommunista orosz mérnöktől kölcsönzi, aki saját sorsát elemezve jut erre a következtetésre: „Oroszországban a kényszermunka egész rendszerének – beleértve a nyomozást, a börtönben töltött időt, a lágeréletet – igazából nem az elítélt megbüntetése, hanem inkább a gazdasági kizsákmányolása és teljes átalakítása a célja.”
Grudzinskit 1941-ben, a Kelet-Lengyelország bekebelezésével együtt járó letartóztatási hullámban fogta le az NKVD kémkedés vádjával. Ugyanis nyugatra indult, hogy szervezkedésükhöz támogatást keressen, tehát valami rejtegetnivalója neki is volt, mint a gulágfoglyok többségének. A pszichológusokat megszégyenítő szakszerűséggel működő szovjet „igazságszolgáltatás” e titkok alapján dolgozza meg a foglyokat, azzal a szándékkal, hogy az elítélésükhöz szükséges főbenjáró bűnök elkövetését ne csak beismertessék, de el is hitessék velük. A fogság első hónapjaiban embertelen kínzással és zaklatással. Később a vizsgálóbírók váratlanul a jóságos barát álarcában jelennek meg, hosszasan elbeszélgetnek a foglyokkal, akik emberségességüktől meghatva hisznek nekik. Végül ismét a végkimerülésig zaklatják őket, hogy aztán megkönnyebbülve fogadják a vártnál aránylag kevésbé súlyos ítéletet.
A szerző nem szépíti a maga és fogolytársai viselkedését. Egyetlen céljuk, hogy elfelejtsék a múltat, megszokják a jelent, és túléljék a rabságot. Mint egy laboratóriumban, Grudzinskit megfigyeli és lejegyzi az emberségből való kivetkőzés számtalan változatát, mindazt, amit az éhező, halálosan kimerült, napi tizenkét órát dolgoztatott rabokból a körülmények kiváltanak. A tábor ördögi rendje például egymás ellen uszítja a foglyokat. A munkaképeseket a betegek, végsőkig legyengültek ellen, mert brigádban, normára dolgoznak, s az elégtelen teljesítmény alacsonyabb besorolású koszttal jár. Nem éreznek részvétet, meggyűlölik a szolidaritásra szorulókat. A vezetőség a rabokkal igazgattatja a tábort, s a hierarchia csúcsán a visszaeső köztörvényesek önkényeskednek. A többi poszt – amelyek mindegyike kedvezményekkel jár – megtartása a szovjet főparancsnoktól függ. Az irodista technikai személyzet, a brigádvezetők és egyéb funkciókat betöltők mindent megtesznek, amit az kíván, nehogy fizikai munkára sorolják vissza őket. A munkát végzők pedig azért küzdenek, hogy a helyükre emelkedjenek. Beleértve a besúgást, a feljelentést, amit a többség vállal, és egyetlen rab sem ítél el. Pedig épp a feljelentők okozták vesztüket az elbeszélt – és saját múltunkat is felidéző – élettörténetek szerint.
Grudzinski 1942-ben szabadul, és visszatérhet a régi világba. Évek múlva Rómában felkeresi egykori irodista rabtársa mint az egyetlen olyan embert, aki megértheti és felmentheti a gulágon elkövetett vétke alól. Hitler támadása után ki akartak végezni négy német foglyot, amihez őt szólították fel hamis tanúvallomásra. Tanúskodott. Grudzinski válasz nélkül elfordul tőle.
(Gustaw Herling-Grudzinski: Más világ. Fordította Körtvélyessy Klára. Nagyvilág, Budapest, 2004. Ára: 2300 forint)