Szívesen forgat mostanában a határon túl. Két évvel ezelőtt a gyimesi Hidegségben felvett Aranykalyibával, egy tizenkét éves magányos kisfiú történetével ütötte szíven az embereket, és nem is csak idehaza, hanem – a film elismeréseit számba véve bátran állítható – szerte Európában. Most egy kis sepsiszéki település, az Orbán Balázs által is említett Csigavár melletti Bikfalva Terézkéjével könnyezteti s kacagtatja meg az embereket. Mi vonzza e kevéssé ismert tájakra s az ott lakókhoz?
– Amikor az Aranykalyibát Sepsiszentgyörgyön, a magyar–román dokumentumfilm-szemlén bemutatták, elhatároztam, ismét elmegyek dédapám szülőfalujába, a város közelében fekvő Bikfalvára. Családom erdélyi származású, dédapám református lelkész volt. Nagyapám már Szegeden végezte az egyetemet, mert Kolozsvárról kitelepítették az univerzitást. Magyarországon olyan falut szemelt ki magának, Gyöngyöspatát, amely Erdély hegyeit idézte fel benne. Ott azután hatvan éven át gyógyította a betegeket. Számomra Erdély álomvilágot jelentett eszmélő gyermekkorom óta. Nemcsak a nagyapám mesélt róla, hanem a hozzá érkező erdélyi rokonok is. Pali bácsi például a hosszú ősz szakállával erősen él ma is az emlékezetemben. Mégis csak felnőttként láttam először dédapám, nagyapám szülőföldjét. Diákkoromban sosem volt rá elegendő pénzem, hogy elinduljak oda. Először akkor jártam Erdélyben, amikor az Ameddig a harang szól című sorozatunkat forgattuk. A falu református lelkésze vezetett végig dédapám szülőfaluján. Az ő társaságában ismertem meg a Csigavár című dokumentumfilm központi alakját, a lassan a negyedik X felé tartó Terézkét és a családját.
– A Terézke típusú emberekre mondják manapság, hogy szingli.
– Falujában nem használják ezt a kifejezést. Egyenes tartású emberek a szülei is, büszke teremtés Terézke is. Lelki rokona A ház emlékei című játékfilmem Nagy Mari által zseniálisan megformált hősének, Valikának, az eseménytelen életű vénkisasszonynak, aki hatvan évet él le ugyanabban a házban, magába zártan, csendesen. És akitől én, a rendező, aki a filmalak „eredetijét” közelről ismertem, sokáig nem tudtam elszakadni. Miközben kerestem a lehetőséget, hogyan lehetne folytatni A ház emlékeit, rátaláltam Terézkére. A világ dolgai iránt nyitott, magabiztos nőre, aki fiatalokkal jár szórakozni, keményen dolgozik a szülei oldalán, és akinek a lelke mélyén – feltételezésem szerint – ott lüktet a vágy a gyermek után, az önálló élet után, a nyugalom, a beérkezettség tudata után. Lényének ezt a kettősségét megmutatni nem szokványos dokumentumfilmes feladat, hiszen a lélek rezdüléseit filmre venni általában a játékfilmesek dolga, lehetősége. De mikor jutok annyi pénzhez, amennyiből játékfilmet rendezhetnék? A ház emlékei című munkámra tizenötmillió forintot kaptam, celluloidra vitt, moziforgalmazásra alkalmas változat nem is készülhetett belőle. Emiatt azután a nemzetközi fesztiválokon sem szerepelhetett, pedig talán érdekelte volna egyiknek-másiknak a szakmai közönségét… Végül is boldog voltam azzal a kétmillióval, amit egy új dokumentumfilmre kaptam. A Csigavárra, amelyben Barlai Tamás kollégámmal olyan dramaturgiai építkezéssel éltünk, amely lehetővé tette, hogy kívülről-belülről megismerhesse a néző Terézkét.
– Akinek, filmjének köszönhetően olyan közvetlen közelről szemlélhetjük mindennapjait, családtagjait, ismerőseit, a kérőjét, Dezsőkét, mintha mi is a házában élnénk. Hogyan éri el, hogy sarkig tárják kamerái előtt az életüket filmjeinek hősei? És miként tudja megóvni őket attól, hogy a filmesek jelenlétében másnak mutassák önmagukat?
– Sosem szabad visszaélni azzal, hogy választott hőseink beengedtek bennünket, filmeseket az otthonukba. Az életükbe. A másik fontos tudnivaló: nekünk is be kell vonnunk őket a mi mindennapjainkba. Beszélnünk kell nekik a saját gondjainkról, bajainkról, barátságot kell kötnünk egymással. Nagy előny természetesen – erre Erdélyi János kollégámmal, akivel sokáig együtt dolgoztunk, már első filmjeink készítésekor rádöbbentünk –, hogy mi vidéki emberek vagyunk. Vidéken születtünk, cseperedtünk, vidéki iskolákban folytattuk tanulmányainkat, napjaink jelentős részét most is vidéken töltjük. Szatmárban több mint hetven filmet forgattunk, ott is, másutt is szinte pillanatok alatt elértük, hogy nem a filmest látták bennünk. Hanem a másik vidéki embert, aki érdeklődő szeretettel, együttérzéssel közeledik feléjük. Mi – kamerával vagy anélkül – nagyokat tudunk beszélgetni, és nagyokat tudunk nevetni régi és új ismerőseinkkel, akármelyik kicsi településnek legyenek is a lakói. A határon túli, erdélyi ismerőseinknek operatőrünk, a székelyudvarhelyi születésű Bálint Arthur a nyelvét is pontosan érti. Szólásaikat, tréfáikat, esetenként idegen kifejezésekkel elegyített szófordulataikat egyformán. Ezért azután, akár a gyimesi Hidegségben vertünk tanyát, ahol az Aranykalyibát forgattuk, akár a Bodzai-hegyek lábánál, Háromszék déli határánál, ahol a Csigavár készült, másodlagos dolognak tekintették, hogy mi filmet szeretnénk forgatni. Ismerősöknek tekintettek bennünket, barátoknak, nem pedig filmeseknek. Ha nem így történt volna, embereink, Terézke és az anyja, az apja, a rokonai és a barátai begörcsöltek volna. „Játszani” kezdtek volna. Persze ennek a természetes forgatási hangulatnak a megteremtésében óriási szerepe van a modern technikának. A kis DV kamerának, amellyel olyan közel tudunk férkőzni az emberekhez, hogy még a szívdobogásukat is érezzük. „Testközelből” filmezett barátaink mindeközben tudják, hogy nem élünk vissza ezzel a meghitt helyzettel, nem akarjuk kirakatba tenni életük intimitásait.
– A televízió – hiszen filmjeit, kiváltképpen, ha a Dunatáj Alapítvány közreműködésével készültek, a Duna Televízió sorra-rendre műsorára tűzi – nem számít kirakatnak? Dokumentumfilmjeinek hősei nem tartanak attól, mint vélekednek róluk az emberek, miután főműsor lesz belőlük? Vagy az olyan szegény kicsi településeken, mint Bikfalva, nincs televíziójuk az embereknek?
– Van televíziójuk, amelyen főleg a román közszolgálati és kereskedelmi adók programját tudják követni, de a Duna Televízió adásait is nézik. Bikfalván van egy kultúrház, pontosabban csak volt. Bezárták, mert mellékhelyiség nélkül nem tartották rendjén valónak a működését. (Hogy illemhelyet építsenek hozzá, akár az udvaron, az illetékeseknek eszükbe sem jutott.) A kultúrházat Terézke szülei működtették, miközben mezőgazdasági teendőiket végezték, a hatvanas években ugyanis ők voltak a falu kultúrosai. Színielőadásokat szerveztek, ezekben maguk is felléptek, a gyermekeik is szerepeltek. Színpadi gyakorlatuk hozzászoktatta őket, miféle népszerűséggel vagy kritikával – szóbeszéddel – járhat, ha valaki kiáll a nyilvánosság elé.
– A Csigavár alakjai körül minden olyan hitelesnek tűnik, mintha nem is a sors, hanem egy tehetséges és rutinos forgatókönyvíró rendezte volna el mindennapjaik sorát. A dokumentumfilmes kénytelen olykor manipulálni választott hősei világát?
– Nem manipuláltuk, legfeljebb „tömörítettük” az életüket. Ha három-négy őszi, tavaszi, téli, nyári napra elmehettünk hozzájuk forgatni, a Budapesttől nyolcszáz kilométerre levő helyszínre, csak jól szervezett, átgondolt forgatási tervvel érkezhettünk. Valótlanságokat azonban nem komponáltunk bele a filmbe. Nem is komponálhattunk volna, barátaink soha nem egyeztek volna bele, hogy olyan mondatokat vagy cselekedeteket lopjunk az életükbe, amelyek idegenek tőlük. Dezsőke valóban udvarol Terézkének, énekel is neki, nekem csak annyi volt a feladatom, hogy rábírjam, azt a nótát dalolja a film zárójelenetében, az Elszállt a májust, amit korábban, még a forgatás kezdete előtt hallottunk tőle, s ne az Akácos utat, amelyet ő szeretett volna.
– Nekem tetszett ez a nóta, kiváltképpen a refrénje: hazudni nem szabad. Száz rendező közül kilencvenkilenc azonban valami szép, híres székely dalt énekeltetett volna el a lány ablaka alatt szerenádozó Dezsőkével, nem pedig egy érzelmes műdalt…
– Néhányan mondták is, micsoda giccset raktunk a film végére ahelyett, hogy valami szép székely kesergő csendülne fel „búcsúzóul”. A Csigavárból megismerhető embereknek és sorstársaiknak azonban a „giccs”, az ipari méretekben gyártott érzelmesség beleépült a kultúrájukba. Tárgyi világukba, dalaikba egyaránt. Nem most, hanem valamikor még a XX. század hajnalán! A valóság meghamisítása lett volna, ha ezt a jelenséget „kitakarjuk” a filmből. Csigavári – bikfalvai – barátainkat mi, akik a filmet csináltunk, Bálint Arthur, Dörner József, Barlai Tamás, Fodor Lili, Szederkényi Miklós, nagyon szeretjük. Barátságunk nem ért véget a Vége feliratnál. Biztos vagyok benne, hogy én személy szerint még sokszor fogok inni Dezsőkével a bikfalvai kocsmában, koccintgatni Terézke apjával a családi asztaluknál, kóstolgatni Terézke anyjának a süteményét. Hogyan keríthetnék sort minderre, ha – akár egyetlen mozzanat erejéig – hamis képet festek róluk az életüket megjelenítő filmben?!
– Különös, de a néző is valami hasonlóra vágyik, szeretné tudni, mi történik Zsigmond Dezső erdélyi barátaival a forgatás befejezése után. Mit csinál például mostanság Karácsony Emilke, az Aranykalyiba című film kedves legénykéje?
– Amikor befejeztük a forgatást, Emilke igen nehéz munkát vállalt az otthonához közeli fűrésztelepen. Iszonyatos terheket cipelt az a kis vékony gyerek, bele is betegedett. Nagyon hamar felnőtté vált Karácsony Emilke, eltűntek természetes nevetései, megváltoztak a gesztusai. Szétesőben a családja, egyik testvére halálos kimenetelű balesetet szenvedett, betegeskedik az édesapja, az anyja meg nem képes összetartani a családot.
– Bár mi, magyarországiak is tudjuk, mi a szegénység, minden e tárgyban szerzett itthoni ismeretünket felülmúlja az a kép, amelyet filmjeinek képsorai mutatnak. Kikerülhetetlen kérdésnek érzem: kapnak e filmek főszereplői valamilyen honoráriumot azért, hogy „közszemlére” teszik az életüket?
– Dokumentumfilmben szereplő embereket díjazni – ez hivatalosan szóba sem jöhet. Nincs is rá pénzügyi fedezet, de ezt a problémát is mindig megoldjuk valahogy. Azután, ahogyan a barátainak mindig visz valami meglepetést az ember, ha pár napra meglátogatja őket, mi sem megyünk üres kézzel kedves erdélyi ismerőseinkhez, ha kamerával – vagy anélkül – felkeressük őket.
– Szakmai grémiumtól kapta a Csigavár a legjobb rendezés díját, külföldi ítészektől a másik, diákoktól a harmadik elismerést. A Sára Sándor által vezetett szakmai zsűri méltánylását részletezni sem kell, ez a kitüntetés önmagáért beszél. De mit jelent a rendező számára a másik két elismerés?
– A visegrádi négyek által adományozott díj a film külföldi promócióját szolgálja, az elismeréssel együtt járó öszszegből készítjük el a Csigavár angol nyelvű változatát, a külföldi bemutatkozáshoz elengedhetetlen ismertetőket. A diákzsűri, mint indoklásában is olvasható, azt a szerény dokumentumfilmes magatartást ismerte el díjával, amely a valóságnak biztosította a főszerepet, miközben az alkotók a háttérben maradtak. Elismeréssel nyugtázták ezenkívül a fiatalok azt a műfaji kísérletet is, amely – átgondolt és következetesen végigvitt dramaturgiai megoldások révén – hatásosan egyensúlyozott a játékfilm és a dokumentumfilm határvonalán.
origo.hu
Lázárinfó Baján: új Duna-hidat, négysávos utakat és gazdaságfejlesztést ígért Lázár János
