Tony Blair 1997 májusában elsősorban a Munkáspárt teljes megreformálásának köszönhetően aratott földcsuszamlásszerű győzelmet a konzervatív rivális felett. Akkoriban sokan „Tory Blairnek” nevezték minden idők legfiatalabb brit miniszterelnökét, aki bizonyos mértékben rá is szolgált a gúnynévre, hiszen a thatcheri gazdasági-politikai hagyományokat valóban hozzáigazította saját pártja értékrendszeréhez. Néhány esztendőbe tellett, amíg megszabadult a különös örökségtől – bár a „Vaslady” 1997-ben még „nagy hazafiként” jellemezte Blairt, négy évvel később meglehetősen hűvösen nyilatkoztak egymásról.
Az Új Munkáspárt megreformálójának sokáig kifejezetten használt, hogy voltaképpen mindenből merített egy kicsit. Programja, gondolatai szervesen illeszkedtek a brit politikai kultúrába, személye elfogadható volt a társadalom széles rétegei számára. Aligha véletlen, hogy alig egy évvel Blair pártvezetővé választása után a Munkáspárt tagsága 150 ezerrel növekedett. Figyelemre méltó tény, hogy a brit baloldal nyolc éve vezet a konzervatívok előtt a népszerűségi listákon. Mindezek ellenére mégsem állítható, hogy az idén májusban esedékes parlamenti választás sétagalopp lesz a munkáspártiak számára, hiszen az elmúlt két esztendőben a Blair-kabinet számos megrendítő ütést szenvedett.
Mindenekelőtt az iraki háború és annak következményei bomlasztották fel a valaha oly zárt sorokat. Miután az Egyesült Államok háborúját Tony Blair kezdettől fogva fenntartások nélkül, következetesen támogatta, hamar a pacifisták céltáblájává vált. A nem is olyan régen még egyöntetűen kedvelt miniszterelnököt sokan támadták, ami némi következetlenségre vall, hiszen a háborús politikáját ellenzők Jugoszlávia 1999-es bombázásakor még hallgattak, holott a brit kormányfő az akkori NATO-akciót is támogatta. Népszerűségének csökkenése nyomon követhető és jól dokumentálható, 1997-ben például még elképzelhetetlen lett volna, hogy a londoni Hyde Parkban egymillióan mondjanak nemet a háborúra, s ezzel együtt Tony Blair külpolitikájára.
Alapjaiban rengette meg Blair hitelét David Kelly fegyverzetszakértő halála és a nyomán támadt össznépi felháborodás is. Jóllehet az ügy hullámai mára elültek, a kormányfő fontos szövetségeseket vesztett a csatában, és népszerűségének sem igen használt a botrányos eset.
A kormányfő helyzetét alaposan megnehezíti a saját pártjában dúló érdekellentét is, bár az ügy korántsem mai eredetű. Legfőbb belső riválisa, Gordon Brown pénzügyminiszter hosszú évek óta sok bosszúságot okoz számára, ami már csak azért sem lebecsülendő, mert a Munkáspártban sokan találják vonzónak Brown hagyományos baloldaliságát a meglehetősen kacskaringós ideológiai pályát mutató Blair ellenében. Megmutatkozott ez a markáns különbség a miniszterelnök iraki politikájának parlamenti megítélésében is, hiszen saját frakciója kettészakadt, sok képviselő kihátrált saját kormánya mögül. A hírek szerint a kormányfői tisztségre is pályázó Brownnal Blair végül megegyezett abban, hogy választási győzelem esetén állítólag ő lesz majd a külügyminiszter. Ha ez a hír igaz, Gordon Brown lemond miniszterelnöki ambícióiról, és megnyílik az út a harmadik Blair-kormány előtt. A helyzet azonban mégsem ennyire egyértelmű. Először is, maga az érintett hozta szóba, hogy negyedszerre már nem ő vezeti csatába a pártot, más szóval többé nem vállalja az újabb megméretést. Hogy mi vár az elkövetkezendő négy évben a miniszterelnökre, arra persze ma még senki nem tudja a választ, ennél sokkal fontosabb kérdés, hogy mi várható a májusi választásokon. Politikai elemzők azt valószínűsítik, hogy a miniszterelnök tavasszal ringbe száll. Elképzelhető az is, hogy az esetleges választási siker után Blair – ha nem is azonnal, egy év után, esetleg „félidőben” – távozik a kormány éléről, és valaki másnak adja át a stafétát.
Akárhogy is lesz, a különböző forgatókönyvek egytől egyig munkáspárti győzelmet feltételeznek. Való igaz, hogy a választások nagy esélyese továbbra is Tony Blair, de ez csak azért lehetséges, mert a tory ellenfél történelmi mélyponton van. Karizmatikus figurák, markáns program híján meglehetősen erőtlennek tűnnek. Ugyanakkor kétségkívül tény, hogy az elmúlt két évben Tony Blair fokozatosan elveszítette nimbuszát, pártja és a brit társadalom számára már nem az a tervektől, újításoktól duzzadó fiatalos politikus, aki 1997-ben sikert sikerre halmozott. Tony Blair megnyerheti ugyan a májusi választásokat, de aligha lesz képest új válaszokat adni például Irak, Észak-Írország, a brit gazdaság ügyeiben. Még az a furcsa helyzet is előállhat, hogy a politikai értelemben hosszú ideje igen magányos miniszterelnök győztesként lép le a történelem színpadáról.
A különc hódító. Huszonöt évi házassága alatt Tony Blair brit miniszterelnök sohasem ajándékozta meg feleségét virággal. A brit Channel 4-nak adott nyilatkozatában a kormányfő bevallotta: „Sohasem küldtem virágot neki. Ha ezt tettem volna, rögtön gyanakodni kezdett volna rám. Alapvetően romantikus alkat vagyok, de másféleképpen is lehet romantikus az ember.” Mint az El País című spanyol napilap megírta, Tony Blair bevallotta, hogy ifjabb korában elbűvölte őt Grace Kelly, az amerikai színésznőből lett monacói nagyhercegnő. Majd azt is elárulta, hogy ha, mint a mesében, láthatatlanná válna, első dolga az lenne, hogy köznapi emberként sétálgatna az utcán, és betérne valamelyik pubba egy pofa sörre. (MTI)
