Az energia zavartalanul elfolyik

Úgy látszik, a szabad piacgazdaság tizenhatodik évében a kényszervállalkozó után meg kell tanulnunk a kényszerfogyasztó fogalmát is. Az előbbi fogalmat jól ismerjük. Az utóbbit kevésbé. Azokról a szerencsétlen „panelpolgárokról” van szó, akik a lakótelepeken fagyoskodnak, vagy sülnek meg a drága pénzükért. A magyarországi panelépületek túlnyomó többségét ugyanis távhővel fűtik. A meleg víz az épületen belül a legfelső emeletről a legalsó felé halad, így mire a földszintre ér, több fokot veszít hőmérsékletéből. Józan paraszti ésszel könnyen felfogható tehát, hogy a radiátorokon elhelyezett szelepek segítségével szabályozni kell a fűtés intenzitását: a felső emeleteken a melegebb vízből kevesebbet, a lenti emeleteken a langyosabb vízből többet kell a radiátorokba engedni ahhoz, hogy mindenki – aszerint, hogy fázós vagy sem – a kívánt hőmérsékletet élvezhesse. Annál inkább fontos lenne az úgynevezett termosztatikus szelepek és mérőszerkezetek felszerelése azokban a lakótelepi lakásokban, ahol ez még nem történt meg (elsöprő többségük ilyen!), mert az egységes díjszabást a földszinten fagyoskodók – teljes joggal – igazságtalannak érzik. A tizediken izzadók pedig azt mondják: miért fizessek én többet azért, amiért önhibámon kívül túlfűtik a lakásomat?
A lakók komfortérzete és az igazságos díjfizetés elemi követelménye mellett takarékossági szempontok is sürgetnék a lakásonkénti mérést és a szabályozhatóságot. Jelenleg ugyanis – szabályozhatóság hiányában –, hogy a földszinten lakók se fagyoskodjanak, a kívántnál három-négy fokkal magasabbra kell állítani az úgynevezett szolgáltatói hőközpontokban az átlagos fűtési hőmérsékletet. Márpedig ahogy azt egy minisztériumi szakember mondta egy minapi szakmai konferencián, ha csak két fokkal csökkenteni lehetne a távhő átlagos szintjét, az 20 milliárd forintnyi megtakarítást jelentene éves szinten az országnak. Nemcsak a panelpolgár, hanem az egész ország és minden magyar állampolgár jól járna tehát, ha megszűnne az úgynevezett ablakszabályozás a lakótelepeken. Mindezekhez hozzá kell adni a távfűtés egyéb környezetvédelmi, méretgazdaságossági előnyeit, és máris adódik a következtetés: nincs hasznosabb befektetés, mint a lakásonkénti mérés és szabályozás támogatása a központi költségvetésből a távfűtéses lakótelepeken.
Örvendetes tény, hogy több gazdasági szakember is ilyen szellemben szólalt fel a múlt héten a Hőtermelők és Szolgáltatók Országos Szövetségének a Napi Gazdasággal közösen rendezett szakmai konferenciáján. Közülük egy tanácsadó cég vezetője, Dezső György táblázatokkal és grafikonokkal is bizonyította, hogy a fogyasztónál tapasztalható a legnagyobb hőveszteség (a nyugat-európai országok hasonló számaihoz viszonyítva is), és hogy az egyedi szabályozhatóság hiánya óriási mértékben növeli a pazarlást. Senki nem mondott ellent neki. Valaki még azt is megemlítette, hogy a panellakók a „leningrádi típusú, egycsöves” távfűtésért ugyanúgy kártérítést érdemelnének, mint a kohósalakos házak lakói. Igaz, őt hamar leintette Podolák György szocialista politikus: nem gondolhatja komolyan, hogy kártérítést lehetne fizetni ezeknek az embereknek: „a hústermelők is hiába sírják vissza a kilencmillió disznó világát” – mondta.
A lelkesedésünk így hamar lehűl. Nem lett a vevő (vagyis a díjfizető) a király a – napokban ismét a parlament elé kerülő – távhőtörvény előkészítésével foglalkozó fórumon. A szocialista politikus a mindenkinek adjunk egy kicsit hagyományos elvét követve jogosnak ítéli a díjfizetők elégedetlenségét a távfűtés magas ára miatt. Ők díjcsökkentést ugyan nem, de annyit kapnak az új távhőtörvénytől, hogy megszűnik a díjtartozásért viselt egyetemleges felelősség, és nem lehet többé alkalmazni olyan korlátozást, ami bünteti a tisztességesen fizetőt. A számlán külön-külön fel kell majd tüntetni a fűtés és a használati melegvíz-fogyasztást és díját. De megadja az új törvény – és a szocialista politikus – a bürokráciának is, ami a bürokráciáé: növeli az energiahivatal és a fogyasztóvédelem jogosítványait. Podolák igyekszik a szakma szája íze szerint is beszélni: „Tudom én, hogy hatvan-nyolcvan százalékkal magasabb gázárakra lenne szükség, de – magunk között szólva – ki meri ma vállalni az áremelés politikai kockázatát?” – vallja be a vállalatvezetők között magát otthon érző Podolák („valamikor én is vezérigazgató voltam”). És a monopolhelyzetük megőrzésére törekvő távhőszolgáltatók sem elégedetlenek: egy korábbi megengedő alkotmánybírósági döntést korlátozó, új törvénytervezet szerint ahhoz, hogy egy épület leváljon a távfűtési rendszerről, a társasházi közgyűlés tagjai négyötödének igen szavazata szükséges. Ez olyan magas arány, hogy majdnem reménytelen a leválást kezdeményező helyzete. Mint ahogy – ezzel együtt – a versenyhelyzet esélyének megteremtése is. A lakások egyedi leválásához pedig minden tag egyetértését kell megszerezni. A Főtáv örülhet, egyelőre nem kell versenytársaktól tartania.
Úgy látszik, mégsem mindenki szövetségese azonban Podoláknak, aki szerint az önkormányzatoknak nem tetszik a verseny, ezért nem érdekeltek a távhődíjak csökkentésében. Vezetőik, függetlenül attól, hogy kormánypártiak vagy ellenzékiek, ott ülnek a távhőszolgáltatók igazgatótanácsaiban – mondja. Van, aki védelmébe veszi az önkormányzatokat, mondván: a távhőn nyert profitot keresztfinanszírozással más közösségi feladatok ellátására fordítják. Kisebb vita alakul ki arról is, hogy a nyugat-európai országokban miért magasabb a lakossági távhő ára. „Azért, mert ott a lakossággal fizettetik meg a nemzeti ipar támogatását” – mondják az egyik oldalon. „Nálunk viszont az alacsony bérekkel keresztfinanszírozzák a nemzeti ipart” – hangzik meglepetésre az ellenvetés.
A Főtáv embere kedvezőbb gázárakat kér a nagyfogyasztóknak, a fogyasztóvédő korábbi tájékoztatást az ártárgyalásokról és több szakembert az önkormányzati szférába. Egészében véve jól elbeszélgetnek egymással a szakma képviselői. Ha össze kellene foglalni az elhangzottakat, úgy fogalmaznék: a szakma képviselői a feltétel nélküli versenyelkötelezettség nevében kedvezőbb versenyfeltételekért lobbiznak – egymás között. Szó esik tonnányi dokumentációról, több ezer oldalas uniós szabályozásról, a kogeneráció előnyeiről, és közben röpködnek az adatok a hazai és a külföldi távhőről.
A lényeg azonban – úgy tetszik – nem változott. A bürokratikus szocializmusból itt maradt kényszerfogyasztó helyzetén az új távhőtörvény sem fog változtatni: továbbra is annyit kap és annyit fizet, amennyit fönt előírnak. Ha akarja, ha nem. Ha fúj, ha nem fúj. Ha hideg van kint, ha meleg. Így működik a bürokratikus kapitalizmus.