A népi mozgalom tagjai a demokratikus átalakulást halaszthatatlannak ítélték a magyarság megmaradása szempontjából. A nemzetből korábban kihagyott néposztályok felszabadítása útján akartak demokratikus magyar nemzetet formálni. A népi írók legfontosabb törekvése az új, európai mintájú nemzettudat megteremtése volt. Ez a program fogta egységbe a különféle származású, műveltségű, esztétikai ízlésű írókat. Származásukat tekintve a népi írók közül legtöbben a parasztságból jöttek. Egy részük – például Erdélyi József, Illyés Gyula, Tamási Áron, Kovács Imre, Darvas József – magasabb iskolái révén már fiatalon értelmiségivé lett. Más részük pedig – Veres Péter, Sinka István, Szabó Pál – magasabb iskolák nélkül, önművelés révén vált íróvá. De voltak, akik a középosztályból, többnyire vidéki értelmiségi családból származtak: például Németh László, Kodolányi János vagy Féja Géza. A népi írók eltérő utakon keresték a közös célt. Egymás között is éles vitáik voltak. Az akkori fogalmak szerint baloldali, középen lévő és jobboldali egyaránt volt köztük. Ám valamennyiük közvetlen élménye volt a falu élete. Az ország legkülönfélébb tájairól származtak, így összességükben az egész ország ismeretét hozták az irodalomba.
Noha a harmincas évek elején a népi írók a parasztság gazdasági és politikai felszabadítását látták a legfontosabb aktuális társadalmi feladatnak, számukra a nép az egész nemzetet jelentette. A népi jelzőt annak a politikai gondolkodásnak és cselekvésnek a jelölésére használták, amelyik egyszerre irányult a magyarság szociális és nemzeti problémáinak a megoldására. A társadalmat úgy akarták megváltoztatni, szociálisan igazságossá tenni, hogy közben nem feledkeztek meg a magyarság súlyos nemzeti problémáiról. Ezért volt a népi irodalomnak az erős társadalmi érdeklődése mellett határozott nemzeti jellege. A legfontosabbnak azt tartották, hogy a magyar önismeretben a nemzet sorskérdéseinek világos megmutatása legyen az alap, s az új értelmiség felelősséget vállaljon a magyarságért. A magyar nézőpont azonban sohasem jelentette más népek lebecsülését. A népi írók a magyar nemzet boldogulását a kelet-közép-európai népek közösségében keresték. Valamenynyien úgy érezték, hogy az író felelős népe sorsáért. Hittek abban, hogy az irodalom a maga tudatosító, eszméltető és cselekvésre késztető lehetőségei révén a nemzeti közösség felemelésének eszköze lehet. A népi írók népiségének a közösségi felelősségtudat a lényege, nem pedig a népköltészeti műformák utánozása. Ezért különbözik alapvetően a népiség az irodalmi népiességtől, amely a népköltészetet utánozó irodalmi alkotások megnevezésére szolgál. A népi irodalom és a nyomában kibontakozott népi mozgalom jellegadó vonása az volt, hogy összekapcsolta a társadalmi és a nemzeti szempontokat. Éppen ez különböztette meg a népi írókat a baloldali radikalizmus képviselőitől. Ez volt a gyökere a népi–urbánus ellentétnek. A népiek is alapvető társadalmi változásokat sürgettek, de nem fogadták el a baloldali radikalizmus nemzeti szempontokat mellőző ideológiáját.
A népi írók történelemszemléletének fontos eleme volt az a felismerés, hogy történelmünk során valamely külső és idegen hatalomra való támaszkodás sohasem segítette elő a nemzeti fejlődést. Ez a történelmi tapasztalat vezette a népi írókat, mindenekelőtt Németh Lászlót arra, hogy a magyarság saját útját keresse. Ezt nevezte ő harmadik útnak. A kapitalizmus és a kommunizmus alternatívájával szemben harmadik oldalt keresett, amelyik mentes eme szélsőségek hibáitól. Ezt hirdette meg 1943-ban a második szárszói konferencián elmondott előadásában is. A harmadik út gondolata a népi mozgalom jellegadó eszméje lett. De az adott történelmi körülmények között a harmadik út eszméje nem juthatott többre, mint hogy megfogalmazza egy független, szabad Magyarország igényét. A népi írói mozgalom egyik csúcspontját ugyan a Márciusi Frontban érte el, amelynek tizenkét pontba foglalt programját 1937. március 15-én Kovács Imre ötezer főnyi tömeg előtt ismertette a Nemzeti Múzeum lépcsőiről: demokratikus átalakulást, földreformot, a munkásság és parasztság érdekeinek a közösségét, antifasizmust, a Duna menti népek összefogásának szükségességét hirdette. De a népi mozgalom szellemi magaslata a második szárszói konferencia volt 1943 augusztusában. Ennek az volt a célja, hogy nagy nyilvánosság előtt tisztázza a népi mozgalom társadalmi és gazdasági alapelveit. Ekkor azonban, a történelem különösen feszült pillanatában már élesen polarizálódtak a nézetek. A két pólust Erdei Ferenc és Németh László nézetei jelentették. Erdei Ferenc álláspontja szerint a magyarság számára nincs más út, mint a szocializmus a fasizmussal szemben. Németh László viszont sem a fasizmust, sem a bolsevizmust nem fogadta el, hanem egy harmadik út koncepcióját fejtette ki.
A harmincas évek közepéig a parasztság helyzetéről főleg szépirodalmi munkák, regények, novellák, színdarabok és versek tudósítottak. Aztán megszületett a két sajátos népi műfaj: az önéletrajz és a szociográfia. A népi írók legtöbbje korai önéletrajzot írt. Belső szükségletből szólaltak meg ezek az önéletrajzok, s valamennyi fölrázóan új önismereti tartományokkal formálta a nemzet tudatát. A szociográfiák is döbbenetes tényeket tártak a nemzet elé. Elsüllyedt falvakról, a nép önpusztító, néma forradalmáról, a paraszti életforma kilátástalanságáról, a magyarság alsóbb néprétegeinek pusztulásáról adtak számot. Ki-ki annak a vidéknek az életét rajzolta föl irodalmunk térképére, ahonnan származott, amelyiknek a mélyvilágát legjobban ismerte. Így jött létre szinte kollektív alkotásként a két háború közti ország hatalmas szociográfiai körképe. Illyés Gyula Puszták népe című műve az önéletrajz és a szociográfia szintézise. Tamási Áron novellái és regényei a székely világot rajzolták rá a magyar irodalom térképére. Ábel a magyar irodalmi mítosznak éppoly maradandó alakja, mint János vitéz vagy Toldi Miklós.
Az 1948-as kommunista hatalomátvétel után a népi írók nemzeti törekvései ellenségesnek minősültek, szociális elképzeléseiket pedig alapvetően eltorzítva kompromittálta a diktatúra, s ez magát a népi írói tábort is megosztotta. A népi írók legjobbjai műveikkel kezdettől fogva szemben álltak a diktatúrával. Illyés 1950-ben írt verse, az Egy mondat a zsarnokságról a zsarnokság természetének világirodalmi mértékkel nézve is kiemelkedő szintű leleplezése. Bartók című versében pedig 1955-ben, a kötelező optimizmus idején mondta ki a szállóigévé vált igazságot: „Csak növeli, ki elfödi a bajt.” Németh László 1953-ban írt Galilei című drámája az inkvizíció módszereiben a kommunista diktatúra természetét is bemutatta. Rákosi Mátyás Kállai Gyulával olvastatta el a Galileit. Kállai véleménye az volt róla, hogy „a darab irodalmilag jó, de számos célzás van benne, amit a fasizmus alatt a fasizmusra értettek volna, de minthogy népi demokráciában élünk, arra értenének”. A Galileit végül csak 1956. október 20-án mutatták be.
Az 1956. októberi forradalomban a népi írók a harmadik út megvalósulásának lehetőségét látták, a nemzet újjászületéseként köszöntötték. A forradalom leverése után a kommunista hatalom a népi írókat tekintette egyik fő ellenségének. 1958-ban párthatározatban ítélte el őket az „ellenforradalom” előkészítésében vállalt szerepük és a szocialista öntudat kialakulását veszélyeztető „nacionalizmusuk” miatt. A népi mozgalom és az 1956-os forradalom célkitűzései valóban közösek voltak. Az idők folyamán változott az az eszme, az a közvetlen társadalmi-nemzeti feladat, amelyik a népi írókat akkor is összefogta, amikor már nem használták a népi író kifejezést, mert szűkítő értelműnek érezték. A második világháború után összetartó erő volt a bolsevizálás elleni védekezés, a demokratikus és nemzeti hagyományokhoz való hűség, majd a forradalom idején a nemzeti függetlenség iránti igény kifejezése. Az 1950-es években végrehajtották Magyarországon a mezőgazdaság erőszakos kollektivizálását. Ennek a drámája ösztönözte a népi írók örökségét tudatosan vállaló fiatal tollforgatókat arra, hogy megújítsák a szociográfiát. Az új szociográfiai hullám országos visszhangot kiváltó darabja Csoóri Sándor Tudósítás a toronyból című könyve volt. A szociográfiát a szépirodalomba emelte Sánta Ferenc Húsz óra című könyve, amelynek riporter hőse egy 1956-ban elkövetett gyilkosság okait nyomozva ad széles társadalmi körképet. Az újabb erdélyi magyar irodalom első remekműve, Sütő András Anyám könnyű álmot ígér című könyve is a népi irodalom, elsősorban a Puszták népe ösztönzését hasznosította.
A magyarság népesedési gondjait először Illyés Gyula Pusztulás című drámai esszéje vitte be a köztudatba 1933-ban. Ez a szempont azóta mindig jelen van a nemzeti felelősségtől áthatott népi irodalomban. A magyarság létszámának drámai fogyatkozása az 1960-as évek elején Illyés Gyulát is, Veres Pétert is foglalkoztatta. Ezt a súlyos nemzeti problémát az 1960-as évek elejétől Fekete Gyula művei vizsgálták a legmélyebben. Ő nemcsak a magyarság fogyásának drámai következményű tényeit tárta fel, hanem a politika cinikus felelőtlenségét is leleplezte.
A második világháborút követő békediktátumok a kisebbségeket a többségi ország belügyének hatáskörébe utalták. Ez a szomszédos országokhoz csatolt kisebbségi magyarságot teljesen kiszolgáltatta a többségi nemzetek nacionalista törekvéseinek. Magyarországon viszont a nemzeti gondok említésére is a nacionalizmus bélyegét sütötték. Így aztán az országban nemzedékek nőttek fel anélkül, hogy hallottak volna a határainkon kívül rekesztett több mint hárommillió magyarról. A hivatalos Magyarország sem a kisebbségi, sem a nyugati magyarokat nem tekintette a magyar nemzet részének. Lemondott a magyarság egyharmadáról. Ezzel a képtelen politikával és nemzeti felelőtlenséggel Illyés Gyula már a hatvanas évek elején szembeszállt. Ahol csak tehette, nemzetközi fórumokon is szót emelt a nemzeti kisebbségek védelmében. Ebben a munkában legfontosabb társa, sok esetben ösztönzője, majd legkövetkezetesebb, legbátrabb és legnagyobb hatású folytatója Csoóri Sándor lett.
Ha azt vizsgáljuk, hogy az 1948 utáni irodalmunk miként segítette a nemzeti szabadság eszméjének az ébrentartását és a magyarság nemzeti önismeretének a mélyítését, akkor szembetűnik, hogy a népi íróknak és az újabb nemzedékek hozzájuk szorosan kötődő tagjainak ebben kiemelkedő szerepük van. A népi irodalom legfontosabb öröksége az, hogy az irodalmat a nemzeti önismeret és történelemalakítás felelősségével gazdagította. Sokféle érték van egy nemzet irodalmában. Ezek az értékek nem ellenfelei, hanem kiegészítői egymásnak. A népi irodalom szemléleti öröksége ma is időszerű és nélkülözhetetlen számunkra, hiszen az európai történelemnek nemzetként leszünk alakítói vagy áldozatai.
*****
A fenti szöveg a február 24-én Debrecenben elhangzott előadás rövidített változata. Megtekinthető március 19-én (szombaton) 9.40-kor a Duna Televízió és 20-án (vasárnap) 13 órakor az MTV, valamint 23 órakor az M 2 műsorán. A következő előadást 21-én 19.30-kor a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Kozma László termében (Budapest XI., Magyar tudósok körútja 2.) Fodor Zoltán tartja A világ keletkezése és az elemi részek fizikája címmel. A részvétel ingyenes, az előadások teljes szövegét a hozzászólásokkal és a vitával együtt a www.mindentudas.hu weblapon találják meg az érdeklődők.
origo.hu
Csak a legokosabbak érnek el 7 pontot ebben a vegyes műveltségi kvízben
