Nemrégiben jelent meg Boszorkány a forgószélben című könyve, amelyben az alföldi Szank és Móricgát néphitét, népi gyógyászatát dolgozta fel gyűjtéseiben. Manapság hajlamosak vagyunk inkább Erdély meg Csángóföld izgalmas peremvidékeire figyelni, holott a jelenlegi Magyarország is rejt még kallódó néprajzi kincseket.
– Számos kutató, művészember, így Bartók és Kodály is leginkább az erdélyi, felvidéki magyarság kultúráját kutatta, noha a szellemi központ valójában régen is a Duna–Tisza köze volt. Bács-Kiskun megyében csak a legutóbbi évtizedekben vették észre, hogy itt is nagyon érdekes régi stílusú népzenei anyag lapul. Jómagam kollektív néprajzi kutatás közben kerültem Szankra 1965-ben. Mostani könyvemben az akkoriban felvett anyagot frissítettem fel egy pécsi néprajzos hallgató segítségével, aki elvállalta, hogy a kérdőívem alapján gyűjt. Érdekes, hogy az alapgyűjtés után negyven évvel még mindig új elemeket talált, pedig azok az adatközlők, akiket én kerestem föl annak idején, már régen a temetőben feküdtek.
– Hogyan csöppent a szanki expedícióba?
– Néprajzi érdeklődésem középiskolás koromban, a népi írók, elsősorban Kodolányi János hatására kezdett kialakulni. A főiskolán tanított Vajda László professzor, aki a Móra-sorozatot szerkesztette; egyszer óra után megkérdezte tőlünk: volna-e önök közül valaki, aki a néprajz iránt érdeklődik? Él Szegeden egy tanárember, aki el van tiltva a katedrától, de szívesen beszélne vállalkozó szellemű fiatalokkal. Bálint Sándor, Tömörkény utca 2. Elmentünk hozzá. Sándor bácsinak olyan volt a szobája, mint egy múzeum: mindenfelé néprajzi tárgyak hevertek és rengeteg könyv egymás hegyén-hátán. Barátságosan fogadott bennünket a maga jovialitásával, ö-ző dialektusával, majd leültetett, s mint egy kollokviumon, valósággal vizsgáztatott bennünket. Meg volt elégedve feleleteinkkel: na, azt mondja, most már csak az a feladatunk, hogy ki a nép közé. Bálint Sándor igen nagy hatással volt ránk.
– Megfogadta a professzori ukázt: kiment a nép közé…
– Először nem önként. A tanárképző főiskola után a kalocsai Sárközbe helyeztek: Bátyán magyar–ének szakos tanárt kerestek. Kétnyelvű faluba kerültem, ahol magyarul és rácul beszéltek. Ezek az emberek magukat magyarnak vallják, nyelvüket rácnak mondják. De a rác felszín alatt hihetetlenül archaikus és mély magyar hagyományt fedeztem föl. Megtalálható ebben a községben például a dunántúli pentatónia, a felemelt terc, amely legarchaikusabb rétege népzenénknek. Családom körében sokat gyűjtöttem: feleségem és rokonsága nagyon jó adatközlők voltak; nagymamája a lakodalomban még úgy táncolt, hogy fejére tette a borosüveget. Tőlük hallottam például ezt a találós kérdést: mi az, tenger közepén pacsirtafészek? A válasz pofonegyszerű: köldök. Ez az asszociáció megindítja az ember képzeletét. Olvasom a Kalevala teremtésmítoszát: vízben úszik az ősanya, köldöke kint van, amelyet egy madárka fészeknek néz, reá száll, oda tojja tojásait; aztán az ősanya megmozdul, a tojások összetörnek, és az egyik részéből lesz az ég, a másik részéből a föld, a sárgájából pedig a nap. E tudás találós kérdésben marad fenn. Legénykoromban mondták, mit keresel te annál a lánynál, rég leverték már előled a harmatot. Ilyen költőien, jelképesen beszéltek. Feleségem nagymamája azt magyarázta nekem, nem szabad ám akárkinek gyógynövényt szedni, hanem csak olyannak, aki még nem virágzik vagy aki már nem virágzik. Tehát kislánynak vagy öregasszonynak. Aki virágzik, az nem szedhet gyógynövényt. Micsoda költői képzelet!
– Ma ezt trágárabban fogalmaznák meg…
– A folklóralkotásoknak sajátosságuk, hogy gyermekjátékká, paródiává vagy szólássá, találós kérdéssé válnak, kisepikai műfajokba szorulnak. Az adatközlő már nem tudja, hogy valójában milyen értéket őriz és tesz közzé, amikor efféléket megoszt a gyűjtővel.
– Milyen volt Bátyán egy ambiciózus fiatal magyartanár élete?
– Huszonhárom évig tanítottam az általános iskolában; persze a népi írók indíttatása alapján nem egyszerűen tanító akartam lenni, nem pusztán okoskodó civilizátor, hanem – nagy szavakkal fogalmazva – ahogy Gárdonyi mondja, lámpás, vagy ahogy Ady írja: szabadító magyartanító – szóval csináltam én ott mindent. Menyecskekórust, az általános iskolai kóruson kívül néprajzi gyűjteményt, múzeumot hoztam létre, színdarabokat tanítottam be, közben pedig a legfontosabb: néprajzi gyűjtést folytattam.
– Sikerült tehát lámpássá, szabadítóvá válnia?
– Nem volt könnyű. Nemegyszer azt mondták feletteseim, hogy a gyűjtés olyan hobbi, amellyel elvonom energiáimat az iskolai oktatástól. Ráadásul abban az időben a néprajz inkább tűrt, mint támogatott tudomány volt, a pártemberek fölfogása szerint közeli kapcsolatban állott a veszedelmes narodnyikizmussal, nacionalizmussal, ezért mindig mondogatták: vigyázni kell erre a Fehérre, nehogy megfertőzze a gyermekeket. A gyűjtésre inkább csak a lopott időből futotta.
– Új könyve előszavában írja, hogy önmagát amatőr gyűjtőnek tartja. Mit tesz ez a furcsa fogalom?
– A néprajzi gyűjtést, adatfeldolgozást nem tanultam soha. Autodidakta módon sajátítottam el – könyvtáram jelentős része is néprajzi könyvekből áll. Úgy vagyok mai napig a könyvekkel, hogy ha megszerzek egy példányt, ha elolvasom, s felteszem a polcra, azzal a könyv témájának birtokosa lettem. Tehát hogy ha én Kalotaszegről olvasok, akkor enyém Kalotaszeg, mert megismertem annak történetét, szellemét, népművészetét. A magamévá vált. Ezért is gyűjtöttem. Amit összeszedtem, az olyan, mintha összehordtam volna az országot. A történelmi Magyarországot. Persze az amatőr gyűjtőket hivatalosan önkéntes néprajzi gyűjtőnek titulálják. Hajdanán virágzott ez a mozgalom, amelynek ma Halász Péter a vezetője. Még cserkész koromból ismertem Morvai Regős Pétert, aki a cserkészújságban próbálta olvasóit rábeszélni arra, hogy gyűjtsenek néprajzi anyagot. Rajta kívül még számos neves néprajzkutatóval kerültem igazán jó barátságba, Diószegi Vilmos, a nagy sámánkutató is többször megfordult nálunk. Manga János rádióműsort készített gyűjtéseim alapján… Évente voltak néprajzi gyűjtőtalálkozók az ország különböző pontjain, akkor találkoztunk hasonszőrű nem hivatásosok, de a szakma iránt érdeklődők, és eljöttek közénk az igazi szakemberek, akikkel érdekes beszélgetéseket folytattunk. Valahogy így tágult az ismeret- és látóköröm.
– Ha vannak amatőr gyűjtők, nyilván vannak amatőr gyűjtemények is. Mi lett ezek sorsa? Beépültek a „profik” munkáiba? Vagy nagy részük feldolgozatlanul porosodik a padlásokon?
– A Néprajzi Múzeum etnológiai adattárában minden anyag kikereshető a gyűjtő neve vagy a téma szerint.
– Tehát részben feldolgozatlanul porosodik…
– Így van. De hát az amatőr néprajzi gyűjtők elsődleges feladata az anyaggyűjtés. Nekünk az a hallatlan előnyünk a szakemberekkel szemben, hogy teljesítjük a kodályi intenciót: gyűjteni az tud igazán, aki ott él a terepen. Mert a budapesti néprajzi gyűjtő kiszáll egy napra, egy hétre, akár hosszabb időre is, de ő mégsem odavalósi. Bármennyire elfogadják is, azért nem nyílik meg annyira a falusi emberek szíve, mint olyasvalakinek, akiről tudják, hogy az ő levegőjüket szívja, az ő kenyerüket eszi, ott él a mindennapjaikban. De van ellenpélda is. A falunkban éldegélt a hajdani iskolaigazgató-helyettes, kántor, minden őse bátyai volt. Az ötvenes években jött az utasítás, hogy az iskolában tanítani kellene a falu hagyományait. Akkor sebtiben, gyerekkori emlékei alapján azt írta le ez az ember, hogy Bátyának jelentős népköltészete, népművészete nincsen. E jelentéktelen népköltészet nálam kötetekre rúg. A népmesékből könyvem jelent meg, de háromszor annyi a ki nem nyomtatott meseanyagom, a hiedelmekből a válogatást pedig 1975-ben adtam ki. Ugyanez a helyzet a népművészettel: amikor odakerültem, még nagyon sok bátyai ház kapujában ott állott az ember alakú kapufélfa. A pogány eredetű kapubálvány, amelyek már föl sem tűntek ennek az embernek. Friss szem kell ahhoz, hogy észrevegyük, ami az ott élők számára megszokott, érdektelen.
– Hogy értékeli a magyar amatőr mozgalmat? Beteljesítette a célját? Van-e még igény ezekre a gyűjteményekre?
– Az amatőr néprajzi mozgalom nem speciálisan magyar kezdeményezés. A finneknél, a balti államokban már régóta kitűnően működik – erre példa a körorvos Elias Lönnrot Kalevala-gyűjtése. A mozgalom együtt járt a nemzeti öntudat ébredésével, a nemzeti hagyományok megőrzésének igényével. Németh László mondja, hogy ha meg akarunk maradni, hagyományaink belső udvarára kell visszahúzódnunk. Itt biztosan megvethetjük a lábunkat. Ezt tesszük mi is. Önkéntes gyűjtők voltak mozgalom nélkül is: az etnográfia eszmélkedésétől kezdve s még korábban lelkes tanítók, ügyvédek, papok küldözgették be az akadémiára leleményeiket, általában vérbeli amatőrként csodálkozva rá olyan hagyományelemekre, dalokra, mesékre, amelyek nemcsak az adott faluban voltak fellelhetők, hanem az ország más részein is – de jó, hogy leírták őket. Szerencsés lett volna, hogyha nem a XIX. század végén kezdődik ez az adatolási szenvedély, hanem mondjuk már a XVIII. században. Voltak azért előzmények: például Csokonai Vitéz Mihály, Berzsenyi Dániel. A mi mozgalmunk pedig a második világháború után bontakozik ki.
– S mikor zárult le?
– Nem zárult le.
– Mikor kezdett hanyatlani?
– A rendszerváltás körül. Korábban azért nagyobb becsülete volt egy önkéntes néprajzi gyűjtőnek, jobban „sztárolták” azokat, hogy így mondjam, akik kiemelkedő teljesítményt nyújtottak. Ma egyre kevesebb a pályázati lehetőség, gondolom, a díjazásra szánt összeg is, de talán a terepen sem találnak már olyan könnyedén anyagot a helyben lakók, mint ezelőtt harminc-negyven évvel. Próbáltam a főiskolán a hallgatókba oltani némi néprajzi érdeklődést, volt fakultatív szakkollégiumunk. Törekedtem rávezetni őket arra: ne úgy tanítsák a népballadát, hogy csak a székely változatokat elemzik, hanem vegyék elő az Alpáron vagy Tiszaújfaluban is közismert Bogár Imrét is. És ha már megtanítanak egy kvintváltó, régi stílusú népdalt, nézzenek körül saját házuk táján, hátha szülőfalujukban is ráakadnak efféle dallamokra. Mert talán így motiválják a gyerekeket, hogy ez a hagyományvilág nem rajtuk kívül álló, idegen dolog, hanem náluk is megvan, az ő apjuk, nagyapjuk is énekelte e dalokat.
– Kik tartják életben a mozgalmat?
– Én egyre inkább kifelé megyek már belőle, meg az életből is, nemigen találkozom a mozgalom mai résztvevőivel, de gondolom, kicserélődött a tagság. Az én nemzedékemből már kevesen élnek, pedig mi voltunk a zászlóvivők.
– Van utánpótlás?
– Nemrégiben kértem a bátyai iskolaigazgatót, rendezzünk honismereti vetélkedőt, amelyen a falu népe is részt vehetne, és beszélgetnénk a település történetéről, néprajzáról, sajátosságairól. Azt felelte az igazgató: nem érdekli ez a gyerekeket! Mondom neki, ha a tanítót nem érdekli, akkor persze a gyerekeket sem fogja. Amikor én tanítottam, mindig azt kérték a gyerekek, meséljek gyűjtéseimről, a babonás szokásokról. Ez mindig lekötötte őket. Látták, hogy nem kötelességből, hivatalból mesélek, hanem a szívemből jön mindez. Hogy ez a lelkesedés megvan-e ma a tanítókban, azt nem tudom. Pedig kellene a néprajz. Sógorom kislánya falusi gyerek; mikor életében először tehenet látott, felkiáltott: hű, de nagy kutya! Ha más mondaná, nem hinném el. Vajon a Toldit meg lehet érteni néprajzi ismeretek nélkül? „Ösztövér kútágas hórihorgas gémmel” – mi az a gém? Ismeri-e a mai gyerek a gémeskút részeit? Az ostorfát? A teljes magyar költészet érthetetlen a gyerek számára, hogyha ezekkel a fogalmakkal nincs tisztában. Nem tudja, mi a kazal és az asztag között a különbség, mi a kéve meg a sarló. Falusi gyerek sem tudja. S önfeledten kiabálja társára: te bunkó paraszt! Annak a gyereknek, akinek a nagyapja még önállóan gazdálkodott, és minden őse parasztember volt! A paraszt a médiumokban a Göre Gábor-i figuránál is sokkal hülyébb fickó, akivel normális ember nem azonosulhat. Torzképet kapunk.
– Kérdés ezek után, hogy kinek és mit érdemes ma gyűjteni…
– A babona halhatatlan. A transzcendencia igénye az emberi lélek sajátossága, az örök vadember bennünk van, aki a világot nem szűkíti le az anyagi létezőkre, hanem a világ teljességét látja. Olyan emberek kellenek, akik a sokszor a kabaré céltáblájává tett küldetéstudattal indulnak útnak. Akik tudják, hova akarják vezetni közösségüket, amelybe a sors vetette őket. Ha ezt tudják, akkor az utat is megtalálják ahhoz, hogy kiket kell megfogni, milyen közösséget kell kialakítani. Valójában az történik a néprajzzal, ami a klasszika-filológiával. Elmúlt a latinság, a latin kultúra, de még kétezer év múlva is él a klasszika-filológia tudománya. Elmúlik a magyar népi kultúra is, s jó volna, ha fölszívódna műveltségünkben, elérne értelmiségünkhöz, ahogy Kodályék is szerették volna; de amit a néprajz megőrzött, rögzített, abból még évszázadokig megélnek a kutatók.
– Pedig úgy tetszik, a néprajzi tudományok egyre inkább kimennek a divatból, s áttevődik a hangsúly a kultúrantropológiára.
– A német egyetemeken már az ötvenes években kijelentették, hogy Nyugat-Európában megszűnt a parasztság, megszűnt a népi kultúra, tehát a falusi populációt nem a néprajz, hanem a szociológia módszereivel lehet kutatni. Ma már a falfirkákat gyűjtik meg az obszcén metróföliratokat, az aluljárók, a honvédség nyelvét, szólásait jegyzik. Mindez kultúra alatti jelenség.
– Nyilván ezt is érdemes vizsgálni, csak közben nem szerencsés elhanyagolni a néprajz területeit sem.
– Tudatosítani kellene, hogy ezek semmiképpen sem a magyar népi kultúra hajtásai. Magasztalják manapság a félnépi vőfélyverseket, amelyeket lakodalomban mondanak, pedig azokat tanítócskák meg kántorok írják, nyögvenyelős rímeket kalapálva. Nagyon kevés igazi gyöngyszem található közöttük. Ez maradt. Szóval ez volna a tiszta forrás? Amiről Bartók beszélt, ma hol van? Nem tiszta már a forrás, ez a baj. Szegény budapesti egyetemistáknak fölcipelnek egy palóc parasztasszonyt, aki az egyetemi klubban elénekli kedvenc nótáit: tizet dalol, abból kilenc magyar nóta. A megtévesztett egyetemisták meg ájuldoznak: jaj de érdekes, jaj de szép. Ne higgyék már, hogy ez a népköltészet – ezeknek a parasztembereknek már halvány fogalmuk sincs a népköltészet mélyrétegeiről. Még véletlenül sem.
Dr. Fehér Zoltán 1931-ben született Jászapátin. A Szegedi Pedagógiai Főiskolán magyar–ének szakos általános iskolai tanári diplomát szerez. 1952-től 1975-ig a bátyai általános iskolában tanít. 1975-től ’91-ig a bajai Eötvös József Tanítóképző Főiskola taná
