Magyar Nemzet: Már a kortársak is második Sztálingrádként írták le Budapest ostromát, amelyet a hadtörténészek az egyik legvéresebb második világháborús városharcnak tekintenek. Kétféle totalitárius rögeszme csapott össze a főváros birtoklásáért, részben a magyarok feje fölött. Mivel magyarázható a hadműveleteknek ez a kíméletlensége és a pusztítás mértéke? Stratégiai vagy ideológiai jelentősége volt a város bevételének?
Szabó Péter: A szovjetek arra törekedtek, hogy biztosítsák hegemóniájukat Közép-Európában, illetve hogy Magyarországot, ha már korábban nem sikerült, most kiléptessék a háborúból. Budapest elfoglalása kimondottan ezt a célt szolgálta. A németeknek is fontos volt a város megtartása, illetve ezáltal a mögötte fekvő dunántúli terület védelme, amelyen a német hadsereg még rendelkezhetett bizonyos nyersanyagforrásokkal. A kis teljesítményű zalai kőolajlelőhely akkoriban igencsak felértékelődött számukra. Védeni kívánták a bécsi irányt is, a Bécs közeli kőolaj-finomítókat, és a Duna vonalánál akarták megállítani a szovjet előrenyomulást.
Stark Tamás: Mind a harcok intenzitását, mind a stratégiai jelentőségét tekintve Budapest bevétele valójában nem olyan hangsúlyos a második világháború nagy városostromai sorában. Jóllehet Hitlernek olyanynyira rögeszméjévé vált e térség védelme, hogy bár január elején megindul a szovjet offenzíva északon, Kelet-Poroszországnál, Varsó alól egyenesen Berlin irányába, és bár ez bizonyult a döntő szovjet támadásnak, az úgynevezett halálos csapásnak, ennek ellenére az ottani frontról vonja el a IV. SS-páncéloshadtestet, amely részt vállal a budapesti felmentési kísérletekben.
Magyar Nemzet: Az elképesztő szovjet veszteségek ismeretében – Budapesten 320 ezer, míg Berlinben 352 ezer fős veszteséget jeleznek a történészek – elmondható, a támadó fél is megszállottan küzdött a magyar fővárosért. Mintha ezek a számok azt igazolnák, hogy a keleti fronton a közvetlen stratégiai érdekeket sokszor fölülírták az ideológiai célok.
Stark Tamás: Átkelve a Kárpátokon a szovjetek villámháborúra készültek Magyarország ellen. Tökéletesen megfelelt volna nekik az, hogy a magyarokkal fegyverszünetet kötnek, s ugyanaz a forgatókönyv zajlik le nálunk is, mint Romániában. Ez az elképzelés politikailag megbukott azzal, hogy a fegyverszünet, illetve a kiugrás nem jött létre Magyarországon, és katonailag is megbukott a debreceni páncéloscsatával, amelynek során a védők lelassították a szovjet előrenyomulást. A 2. Ukrán Front ekkor olyannyira meggyengült, hogy hiába rendelte el Sztálin Budapest elfoglalását menetből, erre gyakorlatilag már nem maradt elég erő. Ugyanakkor ebben az időben, október 9–14. között tárgyalt Churchill Sztálinnal: ekkor került szóba az elfoglalt területek százalékos felosztása is. Először 50–50 százalékban állapodtak meg Magyarországgal kapcsolatban, utána szovjet kérésre 25–75 százalékra módosították ezt a felosztást – szovjet dominanciát jelölve ki.
Számvéber Norbert: A szovjetek Budapestet minél előbb birtokba akarták venni, hogy ezzel támogassák azokat az erőket, amelyek már szovjet oldalon, de az új magyar államiság érdekében szerveződtek. A fővárost négy nap alatt szerették volna elfoglalni. Hogy ez miért nem sikerült, az elsősorban katonai okokra vezethető vissza: a német Déli Hadseregcsoport saját kevés tartalékát a szovjeteknél sokkal gyorsabb ütemben csoportosította át a Duna–Tisza közére. Az első szovjet támadási kísérlet 1944. november 4-én kudarcba fulladt, s megszilárdult az arcvonal csaknem két hónapra; de a szovjetek nem adták föl, mert Sztálin számára presztízskérdéssé vált, hogy Budapest minél előbb a kezükre kerüljön. Malinovszkij marsall több kísérletet tett a város bekerítésére, s végül 1944. december 26-án a 3. Ukrán Fronttal közösen sikert ért el, de addig a szovjetek négyszer próbálták meg – mindhiába – a bekerítést, illetve a birtokbavételt. A német felmentési kísérletek csak elnyújtották a folyamatot. A budapesti csata legnyomatékosabb pontja kétségtelenül az a 49–52 nap, amely a bekerítéstől a német–magyar védelem felszámolásáig tartott. Noha a német koncepcióba még az is belefért ’44 novemberében, hogy a főváros kérdésében két részletben gondolkodjon, a pesti hídfőben és Budában. A pesti hídfőből Hitler több alkalommal is támadást tervezett egyrészt a Tisza-vonal visszavételére, másrészt Szeged irányába a szovjet csapatok visszaszorítására annak érdekében, hogy a későbbiekben Románia, az elvesztett ploiesti-i olajmezők irányába előretörhessenek a német csapatok.
Hingyi László: Negyvennégy októberében kijelölték a birodalom védelmi vonalát, amelyet Ausztria előtt húztak meg, és ehhez tartozott Budapest mint fő csomópont, valamint a Balatonig az országút keleti fele. Hogy mennyire nem ismerték az oroszok a helyzetet, mutatja az is, hogy volt, ahol száz vagy akár húsz kilométerre is megközelítették a zalai olajvidéket – de nem foglalták el. Budapest valójában e védelmi vonalnak lett az áldozata. Ugyanakkor hatalmas orosz erőket kötött le a város méretei és a védelem hatékonysága miatt. A sztálingrádival már csak az erőviszonyok miatt sem lehet összehasonlítani ezt az ostromot: itt modern fegyverekkel szerelték fel a németeket, és tízszer kevesebben voltak, mint az orosz városban.
Stark Tamás: Hitlernek nem Budapestet, hanem a kelet-poroszországi arcvonalat kellett volna megerősítenie, mert Németország szempontjából ott volt katonailag a legsúlyosabb a helyzet. Ennek ellenére mégsem azt a vonalat erősítik, még csak nem is a magyarországi hadszínteret: Hitler döntése értelmében az utolsó nagy német offenzíva nyugat felé az Ardennekben indul meg, hogy esetlegesen javíthassák a későbbi alkupozíciót a nyugati hatalmakkal.
Számvéber Norbert: Ez nem így van. Ugyanis az utolsó nagy offenzíva itt indul, Magyarországon, sokkal nagyobb erőkkel, mint az Ardennekben. Hitler azért helyezett egyre nagyobb súlyt a magyarországi hadszíntérre, mert úgy vélte, a Budapest–Bécs hadászati irányban hosszabb ideig tudják föltartóztatni a szovjeteket, mint a fő hadászati irányban. És ez olyan téves következtetésre vezette őt, hogy ezen a hadszíntéren meg lehet verni a szovjeteket annyira, hogy a fő irányból legyenek kénytelenek erőket elvonni. Ám ez a folyamat a visszájára fordult. 1944 szeptemberétől folyamatosan terveznek támadást a szovjetek ellen, ám ezt az ellenség egy-két nappal mindig megelőzi. Ezért indítanak három Konrad hadműveletet, a felmentésen kívül másodlagos feladattal is: hogy a Vértestől keletre álló szovjet csapatokat semmisítsék meg. Amikor egyik kísérlet sem sikerül, akkor vetítik ki az egészet az úgynevezett Tavasz Ébredése hadműveletre március elején, amely az ardenneki offenzívánál is kisebb sikereket elérve összeomlik. És így indul meg március 16-án a szovjetek bécsi támadó hadművelete, amely szintén úgy zajlik, hogy a szovjetek tudják, milyen tervezési folyamatok mennek végbe a németek körében, és egyszerűen megelőzik őket.
Magyar Nemzet: Guido Knopp német történész írja Breslau 1945-ös ostromáról, hogy a város a „kitartás tébolyának áldozata” lett. Budapesten már az első puskalövésnél megindult a mítoszképzés: a német–magyar propaganda „a hősi kitartás városáról” zengett dicshimnuszokat, miközben Hitler valójában leírta az általa máskülönben olyannyira csodált magyar fővárost. Veesenmayer német birodalmi megbízott azt sem átallotta kijelenteni: „nem törődünk azzal, ha Budapest tízszer is elpusztul, ha ezzel Bécset védeni tudjuk”. Valóban elkerülhetetlen volt az ilyen mértékű pusztulás?
Stark Tamás: Budapest eredetileg nem készült ostromra. Serédy Jusztinián hercegprímás és Ravasz László, a református püspöki kar elnöke október 30-án felszólította Szálasit, hogy Budapestet nyilvánítsa nyílt várossá. Erre kezdetben maga Szálasi is hajlott, de végül Hitlernek engedve hozzájárult ahhoz, hogy a fővárost erődként használja fel a német hadvezetés. Tehát politikai döntés alapján vált Budapest frontvárossá.
Magyar Nemzet: A német és a magyar seregrészek viszonya az ostrom alatt finoman szólva sem volt felhőtlen. A német hadvezetés általában kifogásolta a magyarok harci szellemét: tömeges a dezertálás, az átállás, a megfutamodás – állították. Másfelől egyes történészek úgy vélik, valójában a magyar tisztikar erkölcsi válságának köszönhető Budapest ilyen mérvű pusztulása, mivel nem ugrott ki kellő időben, és nem hiúsította meg az ostromot.
Hingyi László: Ez nem is katonai, hanem inkább politikai kérdés. A magyar tisztikar annyira félt a kommunizmustól – hiszen az antikommunista szemléletet sokan szüleiktől örökölték, mások pedig első világháborús tapasztalataikra, a hadifogság emlékeire hagyatkozhattak –, hogy nem mertek kokettálni a kommunistákkal.
Stark Tamás: Negyvennégy októberétől a magyar fegyveres erők fokozatosan a felbomlás állapotába kerültek. 1944. szeptember végén még 900 ezerre tehető a magyar fegyveres erők összlétszáma, ám ebbe nemcsak a harcosok értendők, hanem mindenféle pótalakulatok is. Ez a szám 1945 januárjára a felére csökkent, de februárban a harcosok száma már csak mintegy 200 ezer fő, és 200 ezer dezertáltat tartottak számon. A német és a magyar kormány megállapodást kötött: a magyar fegyveres erőt minél nagyobb számban Németországba kell átmenekíteni, merthogy csak ott lesz olyan harci szellem és anyagi lehetőség, hogy ezt a hadsereget újjászervezzék. Legalább 350 ezer főre tehető azon magyar katonák száma, akiket oda szállítottak. A németek valóban minden szempontból gyengének tartották a Budapesten rekedt magyar erőket: bár a létszám harmincezres volt, Karl Pfeffer-Wildenbruch, a „Budapest Erőd” parancsnoka csupán hétezer magyar katona harcértékével számolt. Ugyanakkor léteztek különleges magyar alakulatok: rohamtüzérek, ejtőernyősök, egyetemista- zászlóaljak is, amelyek igen intenzíven részt vállaltak az ellenállásban.
Szabó Péter: A legfrissebb kutatások szerint 92 ezer főre tehető a főváros területén bekerített német–magyar védősereg létszáma. Ebből 41 ezer adta a német, 51 ezer pedig a magyar alakulatok összlétszámát. A védelem terhét természetesen a német kontingens viselte. A magyar fegyveres erő javarészt az ideirányított, a visszavonuló és az itt rekedt, zömében 3. hadseregbeli erősen megfogyatkozott létszámú sereg- és csapattestekből, illetve kis részben az eredetileg is itt állomásozó különféle alakulatokból, parancsnokságukat elvesztett alakulatrészekből, az ostrom idején alakult harccsoportokból, valamint csendőr-, rendőr-, önkéntes, pártszolgálatos és egyéb különleges csoportokból állt. Jóllehet a németekénél és a szovjetekénél sokkal gyengébb harcértékkel rendelkeztek, s egyharmaduk nem harcoló alakulat volt, hadra fogható állományaik a teljes létszámon belül 30-40 százalékot tettek ki, tüzérségük azonban többnyire rendelkezésre állt. A teljes védősereg tábori tüzérségének 65, légvédelmi tüzérségének 85 százaléka tartozott hozzájuk. A magyar tüzérség pedig közismerten hatékony volt.
Pető Andrea: Fontos kérdés, hogyan használta ki a propaganda a közelgő szovjet veszélyt. Szekfű Gyulától kezdve minden értelmiségi és egyszerű polgár ázsiai hordáról vizionált, a Horthy-rendszer mindvégig hangsúlyozta, hogy minden, ami a Szovjetunióval kapcsolatos, ördögi, szörnyű és elviselhetetlen. Érdekes ugyanakkor, hogy szinte mindegyik visszaemlékezésben makulátlan külsőt tulajdonítanak a német katonáknak. Lényeges propagandapont volt, hogy ők nagyon szervezett és tiszta hadviselők. Magyarországon parancsba foglalták, hogy amikor a front hullámzik, az első dolog felvenni a szovjetek által okozott károkat. Amikor kiűzték egy adott faluból a szovjeteket, rögtön megjelentek a hatóságok, hogy összeszámolják, milyen károkat okoztak, kiket és hogyan erőszakoltak meg. Ezen a téren kettős logika működik. Az egyik a háború igazságossága, a másik, hogyan működik az igazságosság a háborúban. Vannak persze bizonyos konvenciók, de a genfi egyezmény csak Genfben volt érvényes, sehol másutt a frontokon. Ugyanakkor bizonyos háború igazságosságát nem volna szabad megkérdőjelezni.
Számvéber Norbert: Leginkább a Dunántúlon hullámzott ennyire a front, hogy egy települést többször is el-, illetve visszafoglaltak a felek. Viszont a Magyar Királyi Rendőrség nemcsak a szovjet atrocitásokat, hanem a németekét is jelentette.
Pető Andrea: És milyen német visszaéléseket találtak? Ma is vita tárgya, hogy ők követtek-e el például nemi erőszakot.
Számvéber Norbert: A német katonák nem erőszakoltak meg nőket, viszont részegen összezúztak kincstári birtokokat. A tiszttartó még azt is kinyomozta, hogy melyik páncélgránátos SS-ezred katonái voltak oda beszállásolva, akik fölhasogatták a bútorokat, elégették a képeket a kandallóban. Más kérdés, hogy ezeknek a katonáknak a 80 százaléka két nappal később, a pilisi áttörésnél elesett. De voltak magyar–német egyezmények, amelyek szabályozták, hogyan kell a katonának viselkednie Magyarországon. Amikor a harci cselekmények még magyar területen kívül folytak, és a német bevonulást követően a Dunántúl számos településén beszállásoltak kiképzés alatt lévő alakulatokat, elsősorban az egyházi historia domusokban maradtak meg olyan feljegyzések, amelyekben tömegével esik szó német katonák randalírozásáról, SS-bakák vallásgyalázásáról. Tehát nem csak arról van szó, hogy az állami propaganda kihasználta a szovjetekről kialakult hol indokolt, hol kevésbé indokolt képet. Hiszen még Beregfy Károly – Szálasi honvédelmi minisztere és vezérkari főnöke egy személyben – is rengeteg feliratot intézett az elöljáró német parancsnokokhoz, hogy szüntessék meg a katonáik által elkövetett önkényeskedéseket. Érdekes módon nemi erőszakról ezekben a felterjesztésekben sem esik szó. Igaz, általában a németekre sok rosszat mondanak a visszaemlékezők, ám annyit bizonyára nem, mint például a Dunántúlon a szovjetekre. Az is érdekes kérdés, hogy a németekre a Tiszántúlon panaszkodtak sokat, a Dunántúlon kevésbé.
Pető Andrea: Magyarországon senki nem kutatta a német megszállás után született gyerekek történetét. Kérdés, mennyire nevezhető egyenlő fél kapcsolatának a megszálló férfi és a megszállt országban élő nő viszonya. Ezt megkérdőjelezném: a nőnek ez nem őszinte, tiszta szerelem, hanem kiszolgáltatott helyzetben a túlélési stratégia része lehetett. Másfelől amikor Közép-Ázsiában kutattuk a háborút megélt nők történeteit, az egyik lány azt mondta, hogy a családjában élt egy történet arról, hogy neki van egy nővére Magyarországon, akit szeretett volna megkeresni. Ezek szerint a szovjet hadseregben az a mítosz működött, amely szerint a megszállt országokban szovjet katonák gyermekei maradtak.
Számvéber Norbert: Miért lenne ez mítosz?
Pető Andrea: Én a budapesti adatokat ismerem, itt nem nőttek meg a születési arányszámok. Ez a tömeges abortusznak vol
origo.hu
Több fa is az útra vagy házakra dőlt Veszprém vármegyében
