Mégis, kinek a földje?

Finnország autonóm tartományában, a 96 százalékban svédek által lakott Aland-szigeteken különös becsben tartják a földet. Aland autonómiastatútuma kimondja: földet, illetve ingatlant csak alandi állandó lakhellyel rendelkező személyek vásárolhatnak, az állandó lakhelyhez pedig öt év hivatalos ott-tartózkodás, illetve svéd nyelvtudás szükséges. A „diszkriminatív” rendelkezésből Finnország uniós csatlakozását megelőzőn természetesen támadtak bonyodalmak. Végül mégis sikerült megegyezni: a csatlakozási szerződés II. pontjának első cikkelyében rögzítették, hogy a szigetcsoport megőrizheti a föld vásárlására vonatkozó korlátozásait.
A föld – szülőföld – identitásőrző szerepével, illetve a benne rejlő gazdasági erővel persze nemcsak az alandiak voltak tisztában. Tisztában volt vele például Eduard Benes csehszlovák köztársasági elnök is, amikor hírhedt dekrétumában elrendelte a magyar és német nemzetiségű személyek összes földtulajdonának elkobzását. S hogy Benes megérzései mennyire megalapozottnak bizonyultak, annak igazolására elég körbenéznünk a mai Szlovákiában: a legelmaradottabbak, legszegényebbek éppen – az egykor leggazdagabb – magyarlakta déli régiók, ahol a dekrétumok annak idején lesújtottak. Ahhoz pedig, hogy a két jelenség – a benesi vagyonfosztás és a mai gazdasági visszamaradottság – közt bizonyos ok-okozati összefüggést feltételezzünk, talán nem szükséges túlzottan nagy vakmerőség. S talán – hogy még tovább merészkedjünk – még annak is van némi köze a Benes-érában történt vagyonfosztásokhoz, hogy a szlovákiai magyar kisebbségnek a mai napig nem tudott kialakulni igazi, alulról szerveződő, anyagilag független, de életképes intézményrendszere. Hiányzik a kisebbségi civil szféra, a különböző, biztos gazdasági háttérrel rendelkező egyesületek, szervezetek, amelyekből például a finnországi svédeknek nemcsak hogy bőséggel van, de – Markku T. Hyyppä és Juhani Mäki a Health Promotion International 2001. márciusi számában publikált tanulmánya szerint – elsősorban az általuk szavatolt „társadalmi tőkének” köszönhető, hogy Finnországban a svédek, ugyanolyan életkörülmények közt, lényegesen tovább élnek, mint a finnek (nők esetében közel 5, férfiaknál pedig csaknem 9 év a különbség). De engedjünk meg egy hipotézist magunknak: vajon akkor is ugyanilyen tartása lenne a finnországi svéd kisebbségnek, ha korábban teljes körű vagyonelkobzással sújtják őket? Vajon akkor is divat volna Finnországban – ahogy ma az –, hogy a vegyes házasságokban született gyermekek többségét a szülők svéd iskolába adják? Vagy inkább a felvidéki „modell” érvényesülne, ami szerint ma az egyenes ági, magyar nemzetiségű (!) gyermekeknek húsz százaléka nem magyar iskolában tanul? Okkal feltételezhetjük, hogy Finnországban azért is jár ki a tisztelet a svéd kisebbségnek, mert a balti államban a mai napig rendkívül jelentős a gazdasági erejük. Ideje volna, hogy végre valaki tudományosan is mérleget vonjon, milyen gazdasági-szociális következményei érezhetők ma Szlovákiában a Benes-dekrétumoknak.
S hogy miért jó mindezzel tisztában lenni? A magyarázat egyszerű. Az 180/1995. számú, jelenleg hatályos szlovák földtörvény értelmében azok az elhagyottnak tekintett szlovákiai földek, amelyekért tulajdonosuk 2005. szeptember elsejéig nem jelentkezik, állami, majd önkormányzati tulajdonba kerülnek. Más szóval: a szlovák állam eltörli magántulajdonukat. A jelenlegi adatok szerint a rendelkezés összességében 580 ezer hektár – mintegy két magyarországi megye – földet érint. Olyan elhagyottnak tekintett, úgynevezett „nevesítetlen” földekről van szó, amelyek az utóbbi évtizedekben nem estek át tulajdonosváltáson, vagyis – hihetetlen módon – sem a Benes-dekrétumok, sem a kommunista földpolitika nem érintette őket, tulajdonosuk azonban – miután úgy hiszi, tulajdonjogát évtizedekkel ezelőtt elvesztette – „nem jelentkezik” érte. A jogszabály jelenlegi formájában úgy rendelkezik, hogy az államosítást követően a községek tíz évig nem adhatják el a földet, ám ez a szabályozás gyakorlatilag bármikor módosítható.
Az egész ügyben a legvisszatetszőbb mindazonáltal a tájékoztatás elmaradása. Hiszen a probléma – az 580 ezer hektár föld felgyülemlésének – lényege, hogy az emberek túlnyomó többségének fogalma sincs róla, hogy potenciális földtulajdonos (ne feledjük, a listák csak néhány hónapja elérhetők az interneten, s több mint negyven évvel ezelőtti telekkönyvi állapotokat tükröznek), miközben a szlovák állam éppen az emberek hanyagságára (!) hivatkozva akarja megvonni tulajdonjogukat.
A nevesítetlen földek tulajdonosainak első listáját tavaly augusztusban tette közzé a Szabad Újság című hetilap, ezt követően került fel a Szlovák Földalap internetes honlapjára a teljes, mintegy 780 nevet tartalmazó jegyzék. Ám sokan – főleg az idősek – egyáltalán nem jutnak internethez, s így talán sohasem fogják megtudni, hogy a szülők, nagyszülők, dédszülők féltve őrzött parcellái sohasem estek át államosításon.
Arra, hogy a szlovák földtörvény tulajdonmegvonó intézkedéseinek – a hírhedt és alkotmányellenes 15. paragrafusnak – milyen beláthatatlan következményei lehetnek, többen és többször felhívták a figyelmet. Mint például Faludi Sándor, a Fidesz gazdatagozatának elnöke, Peter Vojtko, a szlovák kataszteri- és kartográfiai hivatal alelnöke, Ernest Valko, az alkotmánybíróság korábbi elnöke, vagy Milan Stefanovic, a nagyszombati egyetem jogi karának professzora, aki a Sme című napilap tavaly november 5-i számában szó szerint azt mondta, hogy a nevesítetlen földekre tulajdonképpen „kisajátítás, konfiskáció, tulajdonmegvonás, államosítás” vár.
További kérdés, hogy vajon az Európai Unió szervei tudnak-e a jogszabályról? Tudják-e, hogy a Szlovák Köztársaságban 2005. szeptember elsején mintegy 780 ezer személy magántulajdonban lévő földjét fogják államosítani?
Az éremnek azonban lehetne egy másik oldala is. Mégpedig, ha a földeket nem tulajdonba, hanem használatba kapnák meg az önkormányzatok, a tulajdonosok ennek következtében bármikor jelentkezhetnének értük. A községek így is tudnának velük gazdálkodni, sőt bérbe is adhatnák őket. (Hasonló mechanizmus működik a szomszédos Ausztriában is: ha a tulajdonos elhagyta földjét, s elérhetetlen, a földre pedig – például útépítéshez – szüksége van az államnak, kisajátítási eljárást kezdenek, majd a vételárat a tulajdonos számára letétbe helyezik, aki bármikor jelentkezhet érte.)
Arról nem is beszélve, hogy – mivel eddig nem volt valódi kampány, s az emberek nem tudják, hogy jogos földtulajdonuk van – valószínűsíthető, hogy egy igazán komoly tájékoztatási hadjárat hatására sokan kapnának észbe és indulnának meg földjeikért. A földtulajdon tényleges birtokba vétele pedig előbb-utóbb egy gazdasági megerősödésnek is kovásza lehetne, ami feltételezhetőleg bizonyos szemléletváltást is eredményezne a – jelenleg rendkívüli ütemben asszimilálódó – felvidéki magyarságon belül. (Gondoljunk csak bele: vajon mennyi pénz kerülne összesen a 780 ezer földtulajdonos zsebébe havonta – különösen uniós telekárak mellett –, ha ki-ki bérbe adná saját földjét?)
Azt a társadalmi státust, valamint önbecsülést és méltóságot, amit a felvidéki magyarság a Benes-dekrétumok következtében vesztett el, a mai napig nem sikerült visszanyernie. Mert bár Magyarországon nem tudják, de szép számmal voltak és vannak olyan felvidéki magyarok, akiket annak idején – a szlovák szomszédok éljenzése mellett – kopaszra nyírt fejjel kergettek ki az utcára, majd miután mindenüket elvették és porig alázták őket, az orruk elé tették a csehszlovák államhoz való hűségnyilatkozatot: ám ők azt sohasem írták alá. Nekik, gyermekeiknek és unokáiknak nagyon fájt december 5-e. És nagyon fájt az is, hogy Magyarország néhány napja megakadályozta, hogy a Benes-dekrétumok ügyével az Egyesült Nemzetek Szervezetének emberjogi bizottsága foglalkozzon. Talán nem járunk messze az igazságtól, ha azt mondjuk: ezeknek az embereknek a szlovák földtörvény a 2005. szeptember elsejei államosítással a kegyelemdöfést fogja megadni.