Ősi mozdulat

A világ nem normális, mert szenvedés van benne. Nemcsak a születés és a halál okoz szenvedést, de a légellenállás, a gravitáció, a munka, az ölelés is, mert ott a szenvedés a dezoxiribonukleinsavunkban, félrecsúszott nyakkendőinkben, a mozdulataink között, a tányérunkon; ez a zenében a szubdomináns, a fizikában az entrópia, a szerelemben a féltékenység, a gyermeknevelésben az aggodalom. Az emberi életút passiónak is nevezhető. Nem apró boldogságokra vágyunk, az öröm hártyái könnyen meghasadnak; a szenvedéstől szeretnénk szabadulni. A fájdalomcsillapítás és az ergonómia korát éljük, ám ha elnyomjuk itt a szenvedést, előjön amott; aki nappal kikerüli, felriad rá éjszaka.
A szenvedés a leggyakoribb érv Isten léte ellen. Logikátlan, hogy Isten is legyen és szenvedés is. Ott volt-e Ábrahám, Izsák és Jákob Istene Auschwitzban? Ott volt-e a beszlani iskolában, ahol élve csonkítottak meg gyerekeket? Miért nem segít a názáreti gyógyító a pestis-, kolera-, AIDS-járványok idején? Észreveszi az irgalom atyja az afrikai éhínségeket? Hallja-e földrengések idején az úttest repedéseibe zuhanók sikoltását? Miért nem segített a szökőár sújtotta térségben az, aki a Vörös-tengert ketté tudja választani? Ha én lennék az Isten, segítenék. Ha az Isten mindenható, én irgalmasabb vagyok nála.
A másik lehetőség: a Jóisten nem mindenható. Be van zárva saját jóságába. Kozmikus lúzer, valamit elrontott, ezért egymást falják az állatok és a sejtek, nem is szólva a fák néma küzdelméről, a gyökerek lassú élethalálharcáról. De ez a melegszívű, süket nagybácsi mégis szerethető. Megbocsátunk neki a napsütésért, Mozartért és a franciakrémesért cserében.
A rossz és mindenható, illetve a jó és korlátolt Isten egyaránt nagyon emberi. Mikor az ember alkotta őket, önmagát vette mértékül. A vallások istenei szépek, lokálisak, logikátlanok, esendők. Fölösleges kérdés, hogy melyik az igazi. A vallásos ember számára az istene olyannyira igazi, hogy kész az életét adni érte.
A nem vallásos ember ezt gejl pátosznak tartja. Pedig az ateista is készít istent, de nem azért, hogy imádja; könnyen cáfolható istent, istenkarikatúrát rajzol, aztán vörös filccel áthúzza, és azt mondja: ennyit erről. Csakhogy így a szenvedés értelmének az illúziója is elvész. S mert senki sem képes értelmezni a szenvedését másként, mint egy önmagát meghaladó – transzcendens – rendbe ágyazva, a legkeményebb ateistának is van istene: önmaga. Befelé próbál transzcendálni, azt gondolva, bent valami abszolút jó található, de legalábbis jobb, mint ami kint van. A vallásokban, a misztikus irányzatokban, a humanizmusban és a történelmi ideológiákban közös az a remény, hogy az ember – a benne rejlő jót megvalósítva – istenné lehet.
Mikor befejezte a teremtést, látta az Isten, hogy „minden, amit alkotott, igen jó”. A paradicsomkertben nem volt szenvedés. Az ember ismerte a légellenállást, a gravitációt, a fájdalmat is, de a szenvedést nem. Kedvére szakíthatott az élet fájáról. Boldog volt és szabad. Ez után az állapot után nyüszít a világ. Isten és az ember: szerették egymást, és bíztak egymásban. Az emberpár feladatot kapott, hogy szaporodjon és sokasodjon, töltse be és tegye paradicsomkertté a földet. Ádám szabad volt, de nem önálló. Nem mosolygó masina, hanem istenképmás; csak még gyermek. Az Atya majd megmutatja neki, mi a jó és a rossz, s mindig lehet a jót választani. Ehhez kell az alázat.
Tévesen azt szokták mondani, az ember a tudás fájáról szakított. Nem, a Biblia a jó és a rossz tudásának fájáról beszél. A kígyó azt sziszegte: „egyetek, és olyanok lesztek, mint az Isten”. És az ember kinyúlt a fán csüngő gyümölcsért. Ez a mozdulat az ember tragédiája, s minden bűn lényege azóta is. Ezután én döntöm el, mi a jó és a rossz. Olyan leszek, mint az Isten! Az embergyerek kalimpáló lábbal a világ trónjára ült. Istenre és az általa teremtett rendre többé nem tartott igényt. És elszakadt az élet fájától, megismerte a halált és a szenvedést. Miért engedte ezt az Isten?
Nem engedte, tiltotta. „Arról a fáról ne egyél!” Miért engedi a háborút? Nem engedi, tiltja. „Ne ölj!” A háborúra készülő ember nem kérdezi Istent. A világban, amelynek mértéke az ember, a legmagasabb ethosz a „leben und leben lassen”, a „ha te úgy, én is úgy”. Ennyi a mérték, jobbak nem tudunk lenni. Szeretünk, ha szeretnek. Adunk, ha kapunk. Olyan mértékben, hogy az én javam csorbuljon, sajnos nem engedhetek. Eldöntöm, számomra mi jó; döntse el a másik is. Rég tudjuk, hogy ez a gyakorlatban nem működik: ami az egyiknek jó, a másiknak rossz, s végül az erős leigázza a gyengét, és ez a háború. Ez történik a szervezetünkben is; a sejtek önérvényesítésre törekszenek, és létrejön a rákos burjánzás, következik a szenvedés és a halál. Az egész természet tönkrement attól a mozdulattól. Ádám utolsó szabad döntésével, mikor a maga ura lett, elvesztette szabadságát. És mi, utódai a paradicsomkerten kívül születünk.
Szeptember tizenegyedike után Billy Graham lányát megkérdezték egy tévéstúdióban: miért engedte Isten ezt a szörnyűséget? A lelkésznő válasza megdöbbentette a vallásos Amerikát. „Kitiltottátok az Istent az iskolákból, és csodálkoztok, hogy a gyerekeitek lemészárolják egymást – mondta. – Kitiltottátok a közéletből, és csodálkoztok, hogy a politikusok egymás torkának esnek. Kitiltottátok a Fehér Házból, és azt kérdezitek, miért csapott ide a háború.”
Ecce Homo! – jelenti ki Pilátus, és a megkorbácsolt Jézusra mutat. Íme az ember! Ez a vége minden útnak; a sors vak, igazság nincsen. De Jézus azt mondja a prokurátornak: „az igazság én vagyok”. Jézus talpára állítja a világot, amelyet felfordítottunk. Nem mi alkottuk Istent, hanem ő minket. Az ember nem válik Istenné, de az Isten emberré lett. A világok teremtője, aki a fizikai és erkölcsi törvényeket megalkotta, aki előtt leborulnak az angyalseregek, aki a kozmosz minden porszemét, az élővilág minden sejtjét ismeri és fenntartja, íme, itt áll egy római hadnagy előtt megkötözve, megkorbácsolva, támolyogva a vérveszteségtől.
S akkor két lehetőség van. Az egyik a tragikus erőfeszítés, hogy maradok a magam istene. A másik az alázat. Azt mondja a Példabeszédek könyve: „bízzál az Úrban teljes elmédből, a magad értelmére pedig ne támaszkodjál”.
Pilátus ott ül a világ trónján, előtte áll az Isten. És Jézust kitiltják Jeruzsálemből. Úgy végzik ki, mint a szökött rabszolgákat szokás, a városfalon kívül, a Koponya-dombon. Szakítani a fáról, fölemelni a korbácsot, fölemelni a kalapácsot: ugyanaz az ősi mozdulat. „Éli, éli, lámmá sábáktáni?” „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” Jézus a huszonkettedik zsoltár kezdő sorait zokogja a kereszten. „Távol tőlem a segítség, pedig jajgatva kiáltok… szétfolytam, mint a víz, kificamodtak csontjaim, szívem, mint a viasz, megolvadt bensőmben, torkom kiszáradt, mint a cserép, nyelvem az ínyemhez tapadt, a halál porába fektettél. Mert kutyák vettek körül engem, gonoszok bandája kerített be, átlyukasztották kezemet, lábamat. Megszámlálhatnám minden csontomat, ők pedig csak bámulnak rám. Megosztoznak ruháimon, köntösömre sorsot vetnek.” Krisztus minden fájdalom kelyhe és foglalata. „Fájdalmak férfia, betegség ismerője” – mondja a Biblia. Amikor meglátta Jeruzsálem városát, sírva fakadt. Ott volt a beszlani iskolában is és sírt. Ismeri a bennünk vonító félelmeket.
Jézus feje a mellére billen. Függ a fán, áldott, véres gyümölcs.
Ő akarta így, a mindenható.
A kereszt a szenvedés csúcsa, de egyúttal a szenvedés vége. A világ legmélyebb pontja, az abszolút krízis. A Biblia úgy beszél róla, mint a mindenség metszéspontjáról. „Amikor felemeltetem a földről, mindeneket magamhoz vonzok” – mondta Jézus. Ez a szeretet. A mindenható Isten utánunk jött az édenkertből, csak nem vettük észre, mert magunkkal voltunk elfoglalva, és mikor felismertük, már a kereszten függött.
Ahogy az ősbűn következménye a szenvedés és a halál, a kereszt következménye a feltámadás és az öröm. A kereszténység a szó szigorú értelmében nem is vallás, hanem visszatérés az élet fájához. Az evangélium azt jelenti: örömhír. A Biblia szerint akik a megfeszített és feltámadott Krisztusban hisznek, visszataláltak a paradicsomba. Megnyílt a bűnbocsánat útja, a létgörcs kiengedett: „Aki hisz a Fiúban, örök élete van, sőt ítéletre sem megy, hanem átment a halálból az életre” – mondja János apostol; létezik még fájdalom, de nincs kilátástalan szenvedés.
A kereszténység bevezetett valamit, amit az ember alkotta vallások és ideológiák nem ismernek: a kereszt ethoszát. Nem mondja azt, hogy az ember jó. Pál, akinek Isten diktál, írja: „nem lakik bennem semmi jó”. Tudja, hogy bűnös, ezért alázatos; tudja, hogy az Atya Jézusért megbocsátott, ezért boldog. A Krisztus-hívő emberben van anynyi öröm és szabadság, hogy képes vállalni a fájdalmat Isten ügyéért és a másik emberért. Jézus azt mondja: szabad vagy az ősi mozdulattól, már nemcsak a tieidet s bennük magadat tudod szeretni, de az ellenségeidet is. „Vegyétek magatokra az én igámat, és megnyugvást találtok a lelkeiteknek. Mert az én terhem könnyű, és az én igám gyönyörűséges.”
Erről szól a húsvét. Aztán dolgozunk tovább hitetlenül és keserűen. Építjük a vallás, a kultúra, a társadalom gyönyörű Bábel-tornyait, hogy feljussunk az égig – és a tornyok a saját súlyuktól rogynak kérdőjelekké. Izzadva araszolunk a gondolkodás keresztútján, de a legnagyobb erőfeszítések árán is csak a kérdéseinket fogalmazzuk újra. Az önistenítő ember iszonyatosan egyedül marad, erre legkésőbb a halálakor döbben rá, mikor látja átszakadni a létezés határát, és látja az odaát tátongó üreget.
Jaj, vacog Babits, én vagyok az ómega s az alfa.
Hívj segítségül a nyomorúság idején – szól a zsoltárban az Isten –, és én megszabadítalak téged.