Ötmillió koldus országa

Nem csupán a szabadságharcot ünneplem március idusán 1937 óta, hanem egyetemi éveim egyik meghatározó élményét is. Ekkor szólították meg ugyanis az ország fiataljait, közöttük bennünket, a cívisváros egyetemi hallgatóit is a népi írók (Erdei Ferenc, Féja Géza, Illyés Gyula, Kovács Imre, Sárközi György, Veres Péter) a Márciusi Front közös mozgalma ürügyén. A mozgalom élére Debrecenben olyan baloldali érzelmű fiatalok állottak – Losonczy Géza, Szilágyi József, Újhelyi Szilárd, Zöld Sándor személyében –, akik akkor a Turul Bajtársi Egyesület kereteibe beilleszkedve kerestek és találtak politizálásukhoz szervezeti formát. Később azonban kommunista párttagként politizáltak és váltak ismertté, majd – Újhelyi Szilárd kivételével – életükkel fizettek, mire rájöttek, hogy sokkal nehezebb a kommunista párt tagjaként diverzáns nézeteket vallani, semmint az lehetséges volt a Turul Bajtársi Egyesületben. Mindvégig probléma volt a szellemi vagy politikai mozgalom dilemmája, ami már 1938. év végén a Márciusi Front felbomlásához vezetett. Hangsúlyozni kívánom azonban, hogy a lelkes fiatalok tömege inkább a partvonalról drukkolt, és távol állott szándéka a kommunista mozgalomban való részvételtől. Vonzó volt viszont számunkra a Márciusi Front 12 pontba foglalt programja, – többek között – a nagy birtok kisajátítását, földbirtokreformot és a monopoltőke korlátozását sürgető követelések, amelyek manapság, közel hetven év múltán, a gazdák tiltakozó demonstrációja tükrében, újólag sajátos aktualitást nyertek.
Aktualitást nyertek pedig pontosan olyan módon, mint az Seszták Ágnes Grófok a szérűn című szellemes novellájából kitűnik, amikor a szerző a keserűen cinikus Ady-versből vett idézetek segítségével teszi az olvasó számára mondanivalóját érthetővé, egyben élvezetessé. Abból a célból, hogy az általam kedvelt publicistának ezt a munkamódszerét magam is kövessem, – közel hetven év múltán – újból elolvastam hát Illyés Gyula remekművét, A puszták népét, amely e népréteg lelkületét és életét ábrázolja szociográfiai, önéletrajzi meg szépirodalmi elemek művészi összeszövésével. És akkor arra a következtetésre jutottam, hogy Illyés Gyula mondanivalója ma időszerűbb, mint valaha. Hiábavaló volt a percéletű, 1945. évi földbirtokreform, mert azt szinte nyomban követte a mezőgazdaság kollektivizálása; de ugyancsak hiábavaló volt az 1991-ben hozott, kárpótlásról szóló törvény is, mert az inkább a (poszt)szocialista elit, semmint a „parasztok, zsellérek és cselédek” meg a valóban „igazságtalanul kárt szenvedettek” helyzetbe hozására volt alkalmas.
„A kármentesítés kérdését sose oldotta meg forradalmi kormány. (…) A parasztságnak szabadságot és földet eddig még senki nem szerzett. (…) A felosztott közös legelők jó részét a főurak kapták. (…) A zselléreknek abból legfeljebb egy-két holdacska jutott” (im. 89–90. oldal). Nem új jelenség hát az sem, hogy manapság számosan vannak, akik visszasírják a „régi szép” Kádár-korszakot. A gyermek Illyés Gyula is csodálkozott már azon, hogy számadó juhász nagyapja visszasírja a jobbágyvilágot, ezzel együtt az elnyomatás nehéz éveit.
Amikor Tanka Ferenc Gazdatüntetés és nemzeti agrárstratégia című dolgozatában a kormánynak a különböző agrártámogatások terén tanúsított álságos magatartását az úgynevezett nemzeti agrárstratégia következményeként taglalja, amely a kis és középgazdaságokat nem tekinti életképeseknek, és azok 90 százaléka fölött kimondta már a halálos ítéletet (ugyanakkor az EU elvárásait meghaladó módon megkönnyíti a külföldiek ingatlanszerzését), arra is rámutat: ez az agrárstratégia 600-700 ezer kis- és középüzemi gazdától elveszi az életesélyt, és legalább kétmillió vidéki embert a kitaszítottak sorsára juttat. Már hetven évvel ezelőtt is hárommillió koldus országa voltunk, és ezt a helyezést azóta is szilárdan tartjuk. Nem lehet vonzó számunkra az a jövőkép, hogy rövidesen ötmillió koldus országává lépünk elő. Igaza van Tankának abban is: ha ezt hatékony érdekérvényesítéssel nem sikerül megakadályozni, úgy nem a gazdatüntetés bukik el, hanem a magyar társadalom. A puszták népe sorainak olvastán akár úgy is érezhetném magam, hogy ismét húszéves vagyok, aminek ilyen áron mégsem tudok igazán örülni. Illyés Gyula ugyanis akkoriban megjelent remekművében, amit ezúttal forrásmunkaként vagyok bátor hasznosítani, a következőket írja: „…a magyar történelem tehát a nagybirtokosok története, a főurak veszekedéseié (…) a föld magántulajdonosai kezdetben s később is szinte kivétel nélkül idegenek voltak…” (im. 81. oldal). S a nagybirtokok csillapíthatatlan étvággyal olvasztják magukba nemcsak a jobbágyok és a parasztok, hanem a köznemesek földjeit is. Számosan akadtak azonban nálam gyorsabb felfogású emberek, akiknek nem kellett Illyés Gyula sorait egyszer sem elolvasniuk, hisz maguk is a parasztok, zsellérek és cselédek közé tartoznak. Nyomban felpattantak hát féltett traktoraikra, hogy heteken át a Felvonulási téren dideregve várakozva vagy útelzárásokhoz csatlakozva a puszta létükért harcoljanak, hogy a még kezükben lévő gazdaságok felszámolása ellen tiltakozzanak. Mindeközben Gyurcsány Ferenc erre fittyet hányva Dél-Koreába utazik, hogy Seszták Ágnes novelláját folytatásos rémregénnyé alakítsa át. A kormányfő a kommunista ifjúgárda-képzés mintaértékű, génkezelt példánya. Amikor Orbán Viktorra ráförmed, hogy fogja be a száját, Révai Józsefnek a magyar írók első kongresszusán, 1951-ben elhangzott felszólalására emlékeztet, amelyben az „Illyés-probléma” harcos megoldására szólítja fel hallgatóságát. Nem akárkivel kell tehát a jelenlegi ellenzéki pártoknak a várható országgyűlési választáson megküzdeni. Nem tudom, hogy létrejön-e a tüntetőkkel folytatott tárgyalások eredményeként a felek között valamilyen egyezség. Nem is ezt tartom lényegesnek, hanem azt, hogy a gazdademonstráció résztvevői a puszta létükért folytatott küzdelem során olyan fegyelmezett egységet mutattak fel, mint a Petőfi Sándor vezetésével a Rákoson tanyázó 40 ezer paraszt, aminek látványa a méltóságos főrendeket az úrbér feudális intézményének az eltörlésére késztette.
A választási küzdelemben ismét számolni kell azzal, hogy a jelenlegi koalíciós pártok, miként azt a 2004. december 5-i, kétigenes népszavazás alkalmával, de a mostani gazdatüntetés alkalmával is tették, a jövőben is az irigységeffektusra alapítanak. Világossá kell tenni tehát Kádár népe számára, hogy ha a hárommillió koldus országa ötmillió koldus országává züllik, úgy a földönfutóvá vált kétmillió paraszt eltartásának gondja a közre hárul, holott eddig adót, és társadalombiztosítási járulékot fizettek, így ők is fedezetet teremtettek a nyugdíjak, a bérek megfizetésének, az egészségügy működtetésének a biztosításához.
Nem szabad kétséget hagyni tehát afelől, hogy csak kormányváltástól lehet remélni falurombolás helyett vidékfejlesztést, a gazdatársadalom kifosztása helyett pedig a családi gazdaságok megóvását és fejlesztését.

A szerző nyugalmazott ügyvéd