Via crucis

A hagyomány szerint Jézus feltámadása után Szűz Mária és egy-egy tanítvány újra meg újra végigjárta Jeruzsálemben a Megváltó szenvedésének állomásait az utolsó vacsora termétől a Szent Sírig. Korabeli forrás erről nem számol be, csak a későbbi zarándokok keresztútjárásáról, de a hagyomány hiteles lehet, és még az ezerháromszáz évvel később élt Szent Brigitta misztikus látomásaiban is előfordul ez a motívum. A szenvedés szemtanúi valószínűleg igyekeztek minél jobban megérteni, mi történt valójában. A húsvéti örömből vált értelmezhetővé Jézus halála, és a brutális kivégzéshez vezető történések minden kis mozzanata lassanként jelentést, értelmet nyert. A Krisztus-követők már nagyon korán meg is jelölték az események főbb helyeit egy-egy kővel, majd kápolnával.
Ezeket a stációkat keresték fel később a Jeruzsálembe látogató zarándokok, akik, nem törődve a megpróbáltatásokkal, saját szemükkel vágytak látni Jézus földi életének helyszíneit. A keresztútjárás e korai szokásáról Szent Jeromos is beszámolt. Később a Szentföld őrei, a ferencesek már a XIV. századtól ezen az úton vezették a messziről érkező vándorokat, és imádkozták végig velük a keresztutat. A XV–XVI. századtól kezdve egyre több európai városban állítottak fel keresztutakat, eleinte szabad téren, később a templomokban is. A korai keresztutakat sokszor a római stációs templomok számából következően hét részre osztották. Magyarországon az esztergomi Szent Tamás-hegy keresztútja ilyen különös: nem a megszokott módon, vagyis Pilátus ítéletével kezdődik, hanem az Olajfák hegyén imádkozó Krisztussal, és több más eltérés is van a tizennégy stációs változathoz képest.
A stációk számának ingadozása a XVIII. századig elég természetes volt, az itáliai Varallóban például az ezerötszázas években egy 43 stációból álló „maratoni” keresztutat készítettek. Mivel 1731-ig minden stációnál hat miatyánkot és üdvözlégyet imádkoztak az elmélkedéseken kívül, ezért a varallói keresztút egész napi áhítatot jelenthetett az azt lelkiismeretesen végzők számára.
Leonardo da Porto Maurizio (1676–1751) viszont a tizennégy stációs keresztutat használta, és hamarosan ez vált egyeduralkodóvá nemcsak Itáliában, hanem az egész világon is. Pedig az 1796-ban boldoggá, 1867-ben szentté avatott Lénárd nem volt ügyes szónok vagy jól képzett hittudós, kortársai mégis a nagy hatású lelkipásztort tisztelték benne, hiszen hatalmas tömegeket tudott mélyebb buzgóságra késztetni lelki gyakorlataival és saját vonzó személyiségével, életszentségével. Ötszázhetvenkét keresztutat állított fel, többek között a híres colosseumbelit Rómában, amelyet 1874-ben ugyan eltávolított a szabadkőműves kormány, ez azonban túl nagy befolyást nem tudott gyakorolni a keresztutak végzésének népszerűségére. Az egyszerű, aszketikus Szent Lénárd Közép-Itália kisebb-nagyobb településeinek népmissziós vándorszónoka, a szegény emberek lelki támasza, bíborosok és pápák gyóntatója is volt. Megérezték a nagyságát. Nem is csoda, hogy különféle búcsúkiváltságok adományozásával a Szent Lénárd által terjesztett tizennégy stációs változatot erősítették meg. XII. Kelemen pápa 1731-ben aprólékosan szabályozta a keresztút végzését, és ez a rendelet vált a tizennégy stációs keresztutak elterjedésének fő előmozdítójává.
Az első európai keresztutakon nem jelölték meg az összes stációt szoborral vagy domborművel, csupán az elsőt és az utolsót, ám a devotio moderna, majd a barokk jámborság látás- és láttatásigénye hamarosan minden egyes eseményt képileg is a hívek elé tárt. Mindez nagy lehetőség a művészek számára, hiszen a történtek pontos megjelenítésén túl érzékeltetniük kell az üdvtörténeti jelentőséget is. A keresztút az áhítat különleges formája: nem pusztán lelki és intellektuális erőfeszítés kell a végzéséhez, hanem fizikai fáradság is; a hívek stációról stációra vándorolnak, ott letérdelnek, hogy minél jobban átélhessék Krisztus szenvedését. A megértést és az átélést segítik elő a keresztút állomásainak ábrázolásai is.
A keresztutat ábrázoló első metszet Guillaume de la Noue 1516-ban Párizsban kiadott könyvében látható. Később világszerte népszerűek lettek a keresztút képeivel illusztrált imakönyvek. Többek között nálunk, Magyarországon is. Dominkovits Modeszt (1701–1770) mariánus exprovinciális 1726-ban Nagyszombatban a jezsuiták sajtóján kinyomtatott könyvecskéje, a Via Sacra, seu exercitium Viae Crucis nem az első és nem is az utolsó a sorban. Viszont alighanem a legtöbbet használt. 1743-ban újra is nyomtatták Kassán, majd magyarra fordítva Vácon és Kassán is megjelent.
Az eredetileg latin nyelvű kis könyvecskében a szerző először összefoglalja a keresztút történetét és a keresztút végzésével elnyerhető búcsúkat; tanácsokat ad a keresztút végzéséhez, kottát közöl az énekhez, majd következnek az egyes stációk imákkal, könyörgésekkel, elmélkedésekkel és az énekek szövegével együtt, négy különböző módon. Ezt a részt illusztrálják a kötet képei, vagyis ha a keresztútjáró művészileg nem díszített, egyszerű fakereszteknél végezte ájtatosságát, a magával vitt, kinyitott imakönyvében láthatta a stációknál történteket.
Dominkovits Modeszt keresztútjának barokk metszeteit alighanem Elias Schaffhausen, az augsburgi születésű, de Nagyszombatban tevékenykedő művész készítette. Egyszerű, sok tekintetben elnagyolt, ormótlan alkotásokat láthatunk a könyvben, amelyek azonban éppen a maguk együgyűségében meghatók, éppen az anakronizmusok miatt érdekesek. Kétszáznegyvenkét esztendővel a könyv nyomtatása után persze elsősorban nem a szenvedéstörténet megjelenítésének pontossága vagy pontatlansága a szembeszökő, hanem mindaz, ami a XVIII. századból, a rézmetsző mester korából szüremkedett be az alkotásokba. És ilyen momentum akad bőven. Mintha valami barokk iskolai passiójátékot látnánk teátrális mozdulatokkal, egyszerű, de harsány díszletekkel, elnagyolt jelmezekkel és kellékekkel.
A könyv nyitóképén Jézus épp Jeruzsálem kapujához közeledik. A katonák fegyverei valószerűtlenül aprók és vékonyak, a kapu is jobban hasonlít egy lécből összetákolt díszletre, mint valóságos, erős városkapura. A ház (várfal, bástya?) ablakából kíváncsiskodó polgárok néznek le a keresztvivő Megváltóra, fejükön különös alakú sipka, a képkészítő korának divatja szerint. Barokk élőkép.
A következő metszeten, az első stációnál a Jézust halálra ítélő Pilátus mint valami vidéki szolgabíró jelenik meg a háttérben, szolgái is hamisítatlan XVIII. századi alakok. Ráadásként – a kompozíció arányai érdekében – jobboldalt egy kitárt karral, térden állva imádkozó ferencest is odarajzolt a művész. A 11 x 7 centiméteres metszeten szabad szemmel nehéz apró vonásokat felfedezni, de ha a barát kezét nagyítóval megnézzük, felfedezhetjük a stigmákat, tehát minden kétséget kizáróan Szent Ferenc alakja utal a rendalapítónak és követőinek a keresztúttal való bensőséges kapcsolatára. Ugyanilyen teátrális, elnagyolt mind a tizennégy stációkép. De ma éppen ezek a kis tévedések, tévesztések, anakronizmusok az elgondolkoztatók; a mai szemlélő számára talán éppen ezek tudják megjeleníteni az örök tartalmat.
Ezek az együgyű képek a maguk korában jó szolgálatot tehettek nem csupán a latinul is tudó, iskolázottabb keresztútvégzőknek – akik Dominkovits Modeszt könyvét olvasva elmélkedhettek Jézus szenvedéséről és haláláról –, hanem főként azoknak, akik tanulatlanok voltak, esetleg kifejezetten analfabéták. Ők a képek segítségével kapcsolódhattak be az áhítatba. Hallgatták az előimádkozót, a „directort”, a hívek válaszait pedig bizonyára fejből tudták, Elias Schaffhausen metszetei segítségével pedig igyekeztek elképzelni a történteket.
A Via Sacra egyik, hajdanában a simontornyai ferences rendházban őrzött példánya bejegyzései egy írni-olvasni épphogy tudó egykori felhasználó keze vonását őrzi. Nagy ákombákom betűkkel, komoly igyekezettel próbált minden üres papírfelületet öszszefirkálni. A feljegyzett szövegnek nem sok értelme van, de alighanem a kötet tartalmához próbált kapcsolódni a saját nevét meg nem örökítő hajdani tulajdonos. A könyv első szennylapján például ezt olvashatjuk: „Nagy Isten az kedveben a Jesus Kristusnak az annyanak Marianak kys mindeneket tud es hal es ert hat azert az nagy Istenek az kedveert” – s itt vége szakad az írásnak, mert elfogyott a papír. Talán egy írni tanuló gyerek, talán a betűvetést épphogy csak elsajátító felnőtt volt a „tettes”. Aki a latin imakönyv képeit nézegetve akart megfogalmazni egy fohászt a keresztútjárás előtt.