A politikuslét és a szerepjátszás

A politikusok a normális magánélet száműzöttei, véli John Grigg brit újságíró. Volt szerencsém néhány évvel ezelőtt, vezető politikusok körében, a fenti állításra rákérdezni, és általános volt a véleményük, hogy a brit kolléga mondatában sok igazság rejlik. A politikusok sajátos csoportot képviselnek a társadalom egészében. Foglalkozásukhoz hozzátartozik, hogy nap nap után szem előtt vannak. A nyilvánosság elől nem menekülhetnek el, és életüknek alig van olyan mozzanata, amely huzamosan elrejthető volna. A nyilvános megjelenés ugyanakkor lehetőséget ad a köznek arra, hogy megítélhesse viselkedésüket, mondataikat. Láthatjuk, amint politikai rítusokat végeznek, és úgynevezett beszédcselekvésekbe bonyolódnak. Lásd a miniszterelnök mondatok közti gyakori szüneteit vagy az MSZP elnökének sztereotip mosolyperceit. Jó például szolgál a politikusi létforma elemzéséhez az elmúlt napok eseménysorából a leendő köztársasági elnök jelölése is, majd a sok huzavonát követően az interjúk, szóáradatok.
A politikusok csevegnek egymás között, csevegnek másokkal, és végül, de nem utolsósorban hozzánk beszélnek, akik a tömegkommunikációs eszközök révén halljuk a szavaikat. A politikus beszéde az esetek többségében üres. (Tisztelet a kivételnek.) Nélkülözi az eredetiséget, a gondolatot, és a közhelyekre épít. A beszéd szavai nem vonatkozhatnak a politikai cselekvésre mint tárgyra, csak annak kontextusát idézhetik fel. A politikusszerep paradoxona ugyanis, hogy miközben éjjel-nappal látjuk és halljuk az ehhez a csoporthoz tartozó személyeket, nem látjuk őket akkor, amikor valójában politikai tevékenységet fejtenek ki. A politikuslét lényege a közönség számára hozzáférhetetlen. A hatalom nem érezhető, csak a hatalom képviselője látható. Amit a politikus közönsége lát, az nem a hatalom, amit a politikus érzékel és lát, azt nem látja a közönség.
A hatalom nagyfokú szabadságtudatot sugall, amelyet azonban korlátoznak a demokratikus intézmények, behatárolnak kemény történelmi, társadalmi és gazdasági körülmények. De legyen bármilyen korlátozott, a hatalom révén a politikus mindenképpen kilép a mindennapiságból, amely létezését a létezőből meríti, és egy olyan szférába lép, amely létezését a lehetőből nyeri. És ezért a nagy tülekedés.
A politikus és a hatalom közötti viszonynak ez a különleges volta természetesen visszahat a politikusra, miként minden foglalkozási szerep visszahat arra, aki műveli. Minden foglalkozásnak vannak ártalmai. Az ügyész gyanakszik, az üveges ablakokkal álmodik, a susztert zavarják az emberek piszkos cipői, a hajós tengernek hiszi a szárazföldet, a költő reménytelenül szeret. A politikus… Nos, a politikusfoglalkozás ártalma, hogy a tömegek sorsát meghatározó cselekvés során megváltozik igazi énje határa, tudniillik cselekvésének negatív rugói, céljai, motívumai nemcsak belőle magából, hanem az általa látott, vélt, rajta kívül eredeztethető társadalmi várakozásokból, nyomásokból, ráhatásokból is származnak.
Annak érdekében, hogy a politikus énjének határai ne mosódjanak el teljesen, arra kényszerül, hogy énjét nagyra növessze, határait kényszerűség okán meghúzza és védelmezze. Mondhatjuk, hogy a politikus valóságos akrobata, és úgy igyekszik megtartani az egyensúlyt, hogy az ellenkezőjét mondja annak, amit tesz. Vagy egyszerűen nem tesz semmit, csak beszél. A jelenlegi kormány tagjai közel sem olyan erényesek, ahogyan magukról állítják. Valódi énjük elé helyezik a politikát, eltorzítják a tényeket, leegyszerűsítik a dolgokat, felelőtlenül ígérnek és – urambocsá! – hazudnak.
Az igazolás színtere a nyilvánosság terepe, amely azonban nem a cselekvés helyszíne. A politikusnak tehát ott kell igazolnia saját magát, ahol eredendően mást tesz, másként viselkedik, mint amire szakosodott, és ott nincs lehetősége saját személyének megmutatására, ahol voltaképpen tevékenységét végzi. A kettő összehangolására csak nagy formátumú egyéniségek képesek.
Eközben a polgárok egy része, amelyik bizalmat szavazott a balliberális kormánynak, egyfelől elvárja a kormányon lévő politikusoktól a hatalom akarását, másfelől hataloméhesnek bélyegzi az ellenzék prominens tagjait, ha bírálnak, ha kemény véleményt fogalmaznak, ha kimondják, hogy tönkreteszik az országot. Arthur Miller amerikai drámaíró mondotta volt, hogy: „Vannak vezetők, akik azért akarják a hatalmat, mert már megtalálták önmagukat. Aztán vannak vezetők, akik azért akarják a hatalmat, mert még keresik önmagukat.” Ezek után egyáltalán nem meglepő, hogy a nyilvánosság előtt megmutatkozó politikusok személyiségének megítélése nemegyszer a pszichopatológia határát súrolja. A nyilvánosság színpadára lépő politikusok az őket figyelő polgárok szemében sokszor őrültnek vagy legalábbis lelki zavarok hordozóinak tűnhetnek.
Túlpolitizált életünkben a politikusra kénytelen-kelletlen figyelnek az emberek. Ami pedig egyenesen abnormálisnak tetszik, az még inkább a figyelem középpontjává válik. Elég csak egyetlen zavaros beszédű, bogaras, a mindennapi érintkezési normákat semmibe vevő politikus a képernyőn, hogy megbélyegződjön az egész foglalkozás, kialakuljon az a kép, miszerint a politikusok többsége hibbant, bolond, értelmileg visszamaradott. Szó, ami szó, akad közöttük, akire ráillik egyik vagy másik jelző.
Jó néhány politikus pszichés habitusára az érzelmi visszahúzódás, a melegség hiánya és az excentrikus viselkedés jellemző. Ha meginterjúvolják őket, hiányzik belőlük a keresetlenség, az emberi hang, a természetes viselkedés, nemegyszer hűvösnek és rosszindulatúnak tűnnek, mert érzelmeiket palástolni igyekeznek. S ha mégis kinyilvánítják érzelmeiket, hiteltelennek érezzük őket. Rendszerint nincsenek tudatában affektáló, hamis tónusú viselkedésüknek. Általában emocionálisan labilis vagy szélsőséges érzelmi reakciókat mutatnak. Az interjú során folyamatosan beszélnek, de amit mondanak, gyakran zavaros, tele van ellentmondásokkal. Médiaszakértők azt javasolják nekik, hogy ne a kérdésre válaszoljanak, hanem azt mondják, amit akarnak. Pedig az őszinteség és világosság gyakorta a legjobb módszer, ha el akarják rejteni gondolataikat, és össze akarnak zavarni másokat. Ők azonban inkább a viselkedésükkel, a megjelenésükkel igyekeznek jó benyomást kelteni, semmint problémáik vagy kínlódásuk őszinte feltárásával.
A parlamenti televíziós közvetítésekkor, valamint a különböző esti televíziós és rádiós interjúkban a közönség nagyon sok politikussal találkozhat. Így volt ez a napokban is. Sajnálatos módon azonban úgy tetszik, hogy a figyelem meghódítására a „zavartaknak” előnyük van a „normálisokhoz” képest. A logikusan és világosan gondolkodó, racionálisan érvelő, árnyalt érzelemvilágú politikusokhoz képest a személyiségzavar megállapítására alkalmat adók behozhatatlan előnnyel indulnak a közfigyelem meghódításáért indított versenyben. Döntse el az olvasó, hogy ez utóbbiak emlegetésével kiket vettünk célba.
Semmilyen törvény nem írhatja elő, hogy a kormányon lévő politikusokat intelligenciatesztnek és pszichiátriai vizsgálatnak vessék alá. Félő azonban, hogy amennyiben a magyar politikai életből nem kopnak ki a pszichopatológiai megbélyegzésre alkalmat adó politikusok, akkor eltorzulnak a normalitásra és az abnormalitásra vonatkozó köznapi fogalmak.