Hogy mióta jelenik meg a hajléktalanság a gyermekotthonok környékén, arra Drozsdják Erikának 1987 óta van rálátása. Mint említi, ekkor még ez nem volt jellemző, de úgy 1992-től már tudtak olyan gyerekekről, akiknek szülei az utcán éltek. Megtörtént, hogy az otthonban lakó gyermek adott ételt a szülőnek, vagy becsempészte őket az intézménybe, hogy tudjanak tisztálkodni. Részben az 1997-es gyermekvédelmi törvény tágabb körű és személyesebb utógondozási, valamint családegyesítési felfogásának tulajdonítja, hogy abból a környezetből, ahol majd’ húsz esztendeje dolgozik, nem váltak hajléktalanná a fiatalok.
Iványi Gábor utalt azokra a perifériára szorult társadalmi rétegekre, amelyekből az elmúlt két évtized alatt a hajléktalanok kikerültek. Noha az utóbbi tizenöt évben a hajléktalanok társadalmában is lényeges változások történtek, a hajléktalanná válás alapvető oka a kapcsolatok elveszítése, s ez mindig is így volt. Noha az egyéni történetekben a szegénység, a lakás nélküliség is jelen van, de a perifériára sodródásban mindig fellelhető az, hogy „senkinek sem kellő” emberekről van szó. A rendszerváltozás előtt, az állami gondozásból kikerült fiatalok között szép számmal voltak, akiket munkásszállások fogadtak be. Amikor ezeket bezárták, átalakították, ők szintén az utcára kerültek. A hajléktalanok első csoportjainál, akik a pályaudvarokon, a különböző melegedőkben vertek tanyát, feltűnően sok volt a válás után a közös lakásból kitett vagy azt elhagyó férfi. A későbbiekben megjelentek ugyan a családi konfliktusok elől az utcára menekülő fiatalok is, de – mint hallhattuk – az 1997-es családvédelmi törvény óta egy kedvező folyamat érzékelhető. Ugyanakkor a szociális munkások ismeretei szerint ezres nagyságrendűre tehető azoknak a gyerekeknek a száma, akik otthonukat elveszítő szüleikkel együtt a főváros körüli zöldövezetben, összetákolt viskókban élnek. Ők nyilvánvalóan nem járnak iskolába, így elszakadnak attól a világtól, ami esélyt adhatna nekik az emberibb életre.
A jelenlegi karitatív szervezetek által fenntartott, anyát és gyermeket vagy családot befogadó szállók igazából akkor tölthetnék be feladatukat, ha az érintetteknek az érzelmi, fizikai „lábadozás” után lenne hova menniük. Külföldi minták alapján e célt jól szolgálja az állami szociális bérlakásoknak az a része, amelyet kifejezetten ennek a rétegnek tartanak fenn. Nálunk a perifériára szorulóknak vagy válsághelyzetbe kerülteknek az állami bérlakások alig öt százalékát tartják fenn. A szociális kérdésekkel, az elszegényedés tömeges jelenségével s az utcára kerülőkkel foglalkozó szakemberek, a civil szervezetek képviselői évek óta sürgetik e tekintetben is az állam nagyobb szerepvállalását. A riasztó számok ellenére: hiába.
Vannak olyan élethelyzetek, amelyek megoldása lehetetlen anyagi eszközök, megfelelő intézményi háttér hiányában. Turányi Hajnalka – aki részt vett a fővárosi hajléktalanok összeszámlálásában – tapasztalatai szerint azoknak a fedél nélküli fiatal pároknak, akik gyermeket akarnak, sokszor az egyetlen élethez kötő kapaszkodójuk, ha szülővé lesznek, tehát óvni, segíteni kell őket. Egyre többen ismerik fel, hogy a hajléktalanná válást ma már nem lehet azzal azonosítani, hogy valaki felelőtlenül él, nem tud gazdálkodni, alkoholista vagy lumpen életvitelű. Noha az egyéni sorsokban ezek a gyengeségek is jelen vannak, de az utcára kerüléshez vezető utak között az egyik előzmény a családok eladósodása, kilakoltatása a ki nem fizetett közüzemi díjak és más hátralékok miatt. A résztvevők itt két körülményre hívták fel a figyelmet: az energiaárak utóbbi időben történt és várható növekedésére, valamint a szolgáltató magáncégek mindenhatóságára. Még annyi könyörület sincs, mint amit az önkormányzat, az állam gyakorol olykor – hangzott el a hallgatóság köréből.
Félmillió a végzetesen eladósodott családok száma, és tévhit az, hogy általában nem akarnak fizetni. Legfeljebb öt-tíz százaléknál tehető fel, hogy „ügyeskednek”. Többször felvetődött a javaslat, hogy a végzetes helyzetbe került családoknál el kellene törölni az adósságot, a kilakoltatást. Nem csupán a humánum miatt, de praktikus okokból is. Kiszámították ugyanis, hogy egy ily módon fedél nélkül maradt család intézményes ellátása, ami még nem jelenti sorsuk rendezését, négyszer többe kerül, mint az említett „adósságkezelés” – hangoztatja nem először Iányi Gábor.
A piacgazdaság feltétlen hívei először igyekeztek elhitetni velünk, hogy a „páriák” maguk tehetnek sorsukról. Majd a közönyt próbálták belénk plántálni. Még később azt, hogy mindez így törvényszerű, a kapitalizmus velejárója. A nálunk jóval gazdagabb országokban régóta felismerték, hogy mindig lesznek a társadalomban olyan rétegek, akik személyiségüknél és adottságaiknál fogva nem képesek azt a „sebességet” felvenni, amit az egyre keményebb piacgazdasági körülmények megkövetelnek.
Az elmúlt években számos civil és egyházi szervezet, önkéntesek százai oltalmazzák a kitaszítottakat. Nagy Nikoletta, az Utca embere elnevezésű szervezet kampányának vezetője elmondta: a hozzá hasonló gondolkodású fiatalok arra szövetkeztek, hogy kikényszerítsék a megfelelő állami intézkedéseket és anyagi forrásokat a hajléktalanság mérséklésére. Úgy vélik, a kialakult helyzetért az összes eddigi kormány felelős. A hajléktalanság hazai mértékét erkölcsi, szociális és emberjogi szempontból is felháborítónak tartják. Nem akarják elfogadni, hogy hétköznapi életünk része, amint embertársaink az utcákon vegetálnak, vagy éppen meghalnak. Az Utca embere igen jól szervezett. Már van akció-, érdekérvényesítő és közvetlen segítő csoportjuk. Az oktatással és a kreativitással foglalkozó csapatuk pedig a közösségi helyszíneken próbálja ráébreszteni emberi értékeikre azokat a hajléktalanokat, akikből még nem veszett ki a méltóság és a remény. Ha valaki azt hinné, hogy múló lelkesedésről és a racionalitást nélkülöző idealizmusról van szó, az téved. Fiatal jogászok és joghallgatók tételesen sorolják, hogy mely nemzetközi és európai egyezmények mondanak ellent a hazai joggyakorlatnak, az Alkotmánybíróság 42/4000-es határozatának, amely csak az emberi életet közvetlenül fenyegető veszélyhelyzet esetén teszi állami kötelességgé a szálláshelyhez való jogot. Leszögezik, hogy a Magyar Köztársaság még az előbbi kötelezettségnek sem tesz eleget, hiszen kevés szállást tart fenn. Ugyanakkor az ENSZ idevágó nemzetközi egyezményében hazánk elismerte minden ember megfelelő életszínvonalhoz való jogát, ami lehetővé teszi a társas kapcsolatok fenntartását, a tisztálkodást, a munkavállalás és a pihenés lehetőségét – érvelnek a szervezet munkatársai. Véleményük szerint mindehhez nem elsősorban a pénz, hanem a politikai akarat hiányzik.
origo.hu
Ezen a középiskolai kvízen felnőttek is elvéreznek – Ön hány kérdésre tudja a választ?
