A végeken

Magyarkanizsa. A világatlaszon nagyítóval is nehezen fedezem fel. Aztán mégis meglelem a „külföldre szakadt magyar kisvárost„, Kanji¾a név alatt. Ha nem láttam volna néhány felejthetetlen dokumentumfilmet tehetséges szülötteirõl, festõmûvészeirõl, muzsikusairól, a világhír mellõl minden évben hazatérõ táncmûvészérõl, azt se tudnám, hogy van ilyen nevû település. Bezzeg a jazz szerelmesei, õk számon tartják Magyarkanizsát az Egyesült Államoktól Oroszországig, Franciaországtól Lengyelországig, és tovább. Töltekezni járnak ide s a helyi bandákkal együttmuzsikálni, évrõl évre, több mint egy évtizede immár. Bõrszínüktõl, vallásuktól és etnikai hovatartozásuktól függetlenül ámulva fedezik fel itt a zenészek a közös gyökereket, a népzene és a jazz egyazon eredetét, beszélgetnek róla, s mire véget ér a magyarkanizsai nemzetközi jazz-fesztivál, a néger muzsikus is, az orosz is felveszi improvizációiba a hagyományvilágát zseniálisan kitalált rendezvények révén õrzõ s népszerûsítõ vidék dallamait. A magyarkanizsai jazz-fesztivál tizedik évfordulójáról filmet forgattak a mozgóképmûvészettel is szoros barátságban levõ helybéliek. A háromnegyed órás riportdokumentum, ifj. Apczi Jenõ munkája bármelyik nagy televízió mûsorán megállná a helyét. Sõt, megmutatná a sok önelégült nagymenõnek, hogyan lehet belelopni egy „szimpla” fesztiváltudósításba a rendezvénynek helyet adó település történetét, kulturális adottságait, és az ott élõk büszke s konok ragaszkodását a szülõföldjükhöz. A légvonalban Magyarkanizsához oly közel levõ Szegedet nagyító nélkül, szabad szemmel is megtalálni a földabroszon, és azt is tudjuk e Tisza- parti nagyvárosról, hogy több televíziós stúdió is dolgozik falai közt. Arról a kis csapatról azonban nemigen volt idáig tudomásunk, amelyik A legkisebb sziget címmel a dévai ferences szerzetesrõl, Böjte Csabáról forgatott filmet. A Románia leginkább szánalomra méltó kicsi polgárainak, árva s éhes gyermekeinek otthont biztosító katolikus pap nagy népszerûségnek örvend mostanában. (2002 decemberében, amikor Magyar Örökség-díjjal jutalmazták, nem is egy ember hitetlenkedve olvasta a vele készített beszélgetést. Ilyen alak nem létezik, mondogatták, legfeljebb a szentekrõl fennmaradt legendák világában…) Profi és amatõr egyaránt róla akar filmet forgatni, s Böjte Csaba nem mutat ajtót egyiknek sem. Egy esztendõ alatt legalább három filmet láttam róla, egyet a szombathelyi televíziósok készítettek, egyet a nemzetközi tekintélyt szerzett rendezõnõ, Fekete Ibolya, e legutóbbit pedig a szegedi Bálint Csaba és csapata. A „filmdömping„ különössége, hogy, noha mindegyiknek ugyanaz a témája, hogyan szervezi meg szeretetotthonait szinte a semmibõl Szent Ferenc követõje, voltaképpen mindegyik különbözik a másiktól. Változatosságuk titka magában az interjúalanyban keresendõ. Böjte Csaba ugyanis, akit – látnunk kell – egyetlen pillanatra sem szédít meg, hogy sztárt faragnak belõle a kamerás emberek, mindig tud újat mondani. A nyomorúságról is, amit közvetlen környezetében nap mint nap tapasztal, és a segítségnyújtás módozatairól is, amelyekkel a szegénység és a szeretetlenség kiszolgáltatottjait védelmébe veheti. A filmeseknek nincs más dolguk, mint összeszerkeszteni, amit a dévai szerzetestõl – történetként, életfilozófiaként, korrajzként – kaptak. A szegediek igen ügyes szerkesztõnek bizonyultak. Megkeresték, és meg is mutatták Böjte Csaba szavainak és cselekedeteinek a társadalmi igazolását. A fûtés és világítás nélkül maradt tömbházakban felnõtt felügyelete nélkül tengõdõ gyermekeket, az Európai Unió felé menetelõ Románia sorstalanjait, akiket senki nem vesz oltalmába, csak a krisztusi szeretet. A veresegyházi tavat már egy a XV. század elsõ felében írt oklevél is említi, az írás szerint eleink mesterséges halastónak szánták, akként is használták. Állóvizét azonban az idõk folyamán párját ritkítóan gazdag növény- és állatvilág kerítette hatalmába. Ha nem is országosan ismert e táj, a környék lakói, a flóra és a fauna szerelmesei s a szakemberek örömüket lelték benne. Ki a botanikai ritkaságait kutatta, ki vadregényes szépségét csodálta s használta. A környezetszennyezésben élen járó 90-es évek azonban a hol Lábas-tónak, hol Malom-tónak nevezett ökológiai egységnek sem kedveztek. Akik pusztulását felfedezték, sõt tenni is szerettek volna ellene – akár a hazai környezetvédelem tanmeséje is lehetne a veresegyházi eset – szinte akaratlanul is ártottak a tónak, nem használtak. Voltaképpen errõl szól a veresegyházi illetõségû Bereczki Barna Zoltán filmje, az Elpazarolt értékeink. Kilenc perc, húsz másodperc alatt olyan szûkszavúan, olyan lényegre törõen és olyan képi dokumentációval tudósít e szomorú históriáról ez a filmecske, hogy fikarcnyi kétség sem marad a nézõben, azt adta az egyszemélyes forgatócsoport munkája, amit a címével ígért: helyzetjelentést elpazarolt értékeinkrõl. Méghozzá azok egyikérõl, amelyrõl, ha nincs ez film, tán soha nem szerezhettünk volna tudomást. Azt mondhatják erre kedves olvasóim, így sem szerezhetünk, hiszen ugyan mikor vetítenek országnyi nézõközönségnek olyan mûveket, mint az Elpazarolt értékeink, vagy a magyarkanizsai jazz-fesztiválról összeállított filmtudósítás, vagy a szegediek Böjte Csaba-filmje, A legkisebb sziget. Igazuk van, e sorok írója sem valamelyik nagy televízió mûsorában fedezte fel õket, hanem a kistérségi és kisközösségi televíziók szemléjére beküldött munkák között, több más, érdekes filmes dokumentum társaságában. Ez az immár hatodik alkalommal megrendezett mustra jóval szerényebb, mint a Kamera Hungária vagy más hazai mozgóképes fesztiválok. Rendezõi, a Lakiteleki Népfõiskola, a Szent István Egyetem és a Dunaversitas Egyesület, mondhatni, foggal-körömmel õrzik egyszerûségét. A tehetséget kutatják e televíziós találkozók alkalmával, és a tehetséget síppal, dobbal, médiaricsajjal nemigen lehet tetten érni. A hol évente, hol kétévente Lakiteleken megtartott szemle egyetlen „fényûzése”, hogy minden alkalommal a magyar filmmûvészet egyik klasszikusának az emlékére hirdetik meg. Az idén: Huszárik Zoltán emlékére. Hogy legyen kihez felnõnie a kis közösségébõl, kis térségébõl a nagyobb nyilvánosság elé lépõ, ígéretes televíziósnak, határon innen és túl. Aki ugyanis az egyszerûség, a szerénység szemléjén díjat kap, helyezést ér el, elvben bemutatkozhat munkáival az országos adók mûsorán. A Duna Televízióban legelébb. Ha rajtam múlna, a magyarkanizsai, a szegedi s a veresegyházi filmet, mindazt, ami a végekrõl érkezik, már holnap levetíteném…