Anyai szeretet

Nincs hatalmasabb és csodálatosabb az anyai szeretetnél: ez a jóságból, aggódásból, segíteni akarásból szőtt háló az, ami a világot összetartja. Olykor nincs is hallható szava, csak meleg sugárzása világít. Mutatja az utat. Nélküle szürkévé válna az élet és hiábavaló minden gyönyörűsége.
Emlékszem, diákkoromban egyszer ellátogatott a mama az újvidéki gimnáziumba. Szünet volt, az udvaron zsivajogtunk, amikor a kis Balla futott hozzám a hírrel: „Keres az anyád!”
A piacra szállította be a hízott kacsákat, és utána eljött, hogy meglátogasson. Abban az időben délcegen járó, kemény parasztasszony volt, sokan utánafordultak.
Kézen fogtam és bevezettem a tanáriba, mert az osztályfőnökömmel szeretett volna beszélni. Az osztályfőnök egy szerbiai tanárnő volt. Kedvesen fogadta a mamát, az egész szünet alatt beszélgettek, nevetgéltek. Aztán kikísértem a kapuig.
Gyakran hivatkozott rá később: csupa jó dolgokat hallott rólam, hogy közepes tanuló vagyok ugyan, de szorgalmas. És amikor ezt mondta, mindig megsimogatta a fejemet. „Igyekezz, hogy ember légy!” – adta a jó tanácsot, amely egész életemben iránytű maradt a számomra.
Jóval később, felnőtt koromban eszembe jutott az a régi iskolai jelenet, és eltűnődtem: vajon hogyan is beszéltek ők ketten? A parasztasszony és a tanárnő? A mama ugyanis egy szót sem tudott szerbül, a tanárnő pedig magyarul. És lám, mégis megértették egymást. Egy szemvillanás, egy mosoly, egy mozdulat. Két anya. Minek ehhez nyelvtudás? Csak szív kell hozzá.
Mostanában gyakran elüldögélek az erkélyen, ahol hunyt szemmel hallgatom a gerlék búgását. Ötször rian az egyiknek a hangja, a szomszéd kertből nyomban válasz is érkezik rá, hét jajdulás. A gerlék beszélgetnek egymásnak tavaszról, nyárról, vizekről, szelekről. Nem értem. Tavaszi illatokat terelget felém a lágy szellő.
A napokban szemtanúja lehettem annak is, hogy egy szürke veréb a fiókáját röptette hangos csiviteléssel. A kert csendben figyelte, egy percre a gerlék is elhallgattak. A kismadár bátran szárnyra kelt, de aztán elfáradhatott, mert egyszer csak a kőkerítésünk tetejére huppant. Onnan meg szinte lezuhant a kerti pázsitra.
És ekkor kezdődött el a drámai küzdelem. Lélegzet-visszafojtva figyeltem. Félméternyire vergődött az ott lustálkodó nagy fekete macskától. Az fel is ugrott, mozgatta a farkát, kunkorított, és megindult a kismadár felé.
Ebben a drámai pillanatban az anyamadár a macska elé ugrott, szétterpesztette a szárnyát szinte védőpajzsként, és éktelen visításba kezdett. A cica megtorpant a merészségét látva, s mintha elmosolyodott volna: elegendő lenne egy gyors mozdulata, és a kicsinyét védő mama a karmai között pusztulna el.
Ösztönösen vártam is ezt a mozdulatot. Ekkor a veréb felröppent a kőfal tetejére, és szívet tépő perlekedésbe kezdett, miközben folyton verdesett a szárnyával.
Mit mondhat a cicának? Talán fenyegeti? Mocskolja? Bizonyára elmondja mindennek. Riherongynak, lusta kényeskedőnek, csúszómászónak. Mit akar egy ilyen elkényeztetett macska, hiszen még szárnya sincs? Miről is szólhat ez a kétségbeesett csivitelés, rikácsolás, amelyet az egész kert döbbent csendben hallgat?
A cica fél szemmel felsandít a kétségbeeséstől toporzékoló madárra, nyal egyet a száján. Csak félméternyire van tőle a fióka. Elegendő lenne, hogy kinyújtsa felé a lábát, és a kismadár sose ismeri meg a szárnyalás gyönyörűségét, a felhők simogatását, a távoli vizek csillogását, az alkonyt, amikor csivitelni illik, s a hajnalt, amely bíborköpenyben érkezik. Elegendő ehhez egy mozdulat.
De elmarad. A cica megáll a fióka előtt, mintha szaglászná, aztán elsompolyog a szomszéd kertje felé. Megértette az anyamadár kétségbeesett jajgatását? Megijedt? Nem. Én is értem már, miért osont el. A lomha járásáról megsejtem, hogy ő is anya. Cicamama.
És a kertben ekkor ismét énekelni kezdtek a madarak.