Első reakció: az örömé és a csodálaté. Az örömé, hogy Pethő Sándornak, a Magyar Nemzet alapítójának – s megannyi ezred végi és ezred eleji divergens sajtótörekvés hivatkozottjának – publicisztikai életműve bő válogatásban, majd ezer nagyalakú könyvoldalon, az Akadémiai Kiadó jóvoltából immár hozzáférhető, széles körben tanulmányozható. S a csodálaté, hogy akadt a nemes ügy iránt kitartó elkötelezettséget, a már-már sziszifuszi munka iránt pedig példás alázatot mutató avatott tudósember, aki évek kitartó, lankadatlan munkájával hozzásegített bennünket ehhez a nem remélt szellemi örömhöz. Závodszky Géza A magyar Capitoliumon című tekintélyes gyűjteménnyel nem csupán az átgondolt válogatásnak, az aggályos sajtó alá rendezésnek, a segítő jegyzetelésnek és a leglényegesebb összefüggéseket megvilágító kísérő tanulmány megírásának aprómunkáját végezte el, de egyúttal megteremtette annak a lehetőségét a bulváron és a vulgáron túli régiókba emigrált, rejtőzködő magyar értelmiség számára, hogy visszataláljon a nemzeti önismeret egyes elfeledett útjelző karóihoz. Ez a tájékozódás nem a délutáni ejtőzés, az elalvás előtti levezető olvasgatás terepe: elszánt intellektuális erőfeszítést és (ön)kritikus hozzáállást igényel. Ha a hajdani lapalapítóhoz írásai által közelebb kerülünk, az az ő kései utókorának, a mi kuszának tetsző jelen időnknek a megértésében is segít.
A XXI. századi publicista második reakciója a sárga irigység. Irigység Pethő Sándor komótos, letisztult közírói stílusa iránt, amelyben természetesen ötvöződik egyrészt az évtizedek során felhalmozódott műveltséganyag, másrészt az európai politikai és kulturális újdonságok úgyszólván percre kész ismerete. Irigység továbbá Pethő polgári életmódja és szakmai lehetőségei iránt: ezek a publicisztikai írások ugyanis javarészt nem a mai értelemben vett „publik” – inkább esszék, sőt tanulmányok. Hol az a kor, amely nem szorította diktatórikus terjedelmi korlátok közé azt, ami valóban fontos? Hol az a világszemlélet, amely a politikát – a napi politikát is – a történelem szerves tartozékának tekintette, s magától értetődő természetességgel mozgott rendszerek, filozófiák és múlékony országhatárok fölött? S hol az a történelemfelfogás, melynek anyaga – a közös história – nem valamiféle intakt, kívülről szemlélendő szoborcsoport, hanem képlékeny, lélegző szellemi massza, amelynek gyúrása, alakítása a kotnyeleskedő publicistának nem csupán veleszületett joga, hanem veleszületett kötelessége is?
Pethőnek persze könnyű volt – vethetnénk ellen. A kor, az a néhány termékeny évtized, amelyben léteznie, gondolkodnia és írnia adatott, visszatekintve egyszerűbb erővonalakkal rendelkezett, mint amelyben mi élünk. Csakhogy a dolgok mindig utólag egyszerűsödnek le, az összefüggések rendre utólag világosodnak meg. Az igazán nagy bravúr az, ha a közgondolkodó mindig az adott helyen és időben tudja kidugni a periszkópot a pillanat lövészárkaiból, és a lejegyzett kép emberöltők múltán sem szenved különösebb torzulást. Pethő Sándort – a történészi rutinja mellett – épp a történelemalakító szándék mentette meg az aktuálpolitikai szólamok szajkózásától, a kényelmes leegyszerűsítésektől. Az az eltökélt vállalás, hogy nem hagyhatja a hazát ebek harmincadjára, önjelölt politikusok és rövid szavatosságú eszmék martalékául. Ki választja meg demokratikus értelemben a vezércikkírót? Nyilván senki. Viszont minden héten, olykor minden áldott nap választják – elfogadják vagy elutasítják – az újságosstandoknál. Pethő kiválasztottságtudata, már-már prófétai szerepvállalása (bár az általa képviselt mentalitás taszítja ezt a jelzőt) épp ezért a megharcolt tekintélyre alapozódik. A tekintélyre, amelyet a következő évtizedek honi újságírása – mint gyanús polgári, konzervatív csökevényt – következetesen elutasított a diktatórikus érában csakúgy, mint a posztdiktatórikus átmenet idején. Ezzel az elutasítással az úgyszintén tekintélyelvű politikai szféra messzemenően egyetértett, mondván: a közösen kiizzadt elvek hirdetésének, az üzenetátvitel hatékonyságának nem használ a túlzott egyénieskedés. A publicista helyettesíthető és helyettesítendő lett, és sok tekintetben – tisztelet a kisszámú kivételnek – az ma is. Ez a fejlemény voltaképpen érthető a kicsinyes hatalomgyakorlás szemszögéből: a pethői formátum, a pethői méretű autonómia a globális monotónia világában nem csupán formai, de tartalmi kontrollt is jelentene.
Félisten volt-e Pethő Sándor? – tehetnénk fel a szimplifikáló kérdést; de rögtön el is háríthatjuk: nem, a mitológiai lépték még e kivételes szakmai teljesítmény esetében sem indokolt. Munkáinak válogatása – a finom szerkesztői szándékkal összhangban – azt is dokumentálja: tévedései kardinális (a nemzet sorskérdéseit érintő) dolgokban is kimutathatók, sőt a korrekció is csupán nyomokban lelhető fel. (Könnyű persze utólag okosnak lenni – de hát az idő természete már csak ilyen: akkor is az utókornak van igaza, ha ez amúgy méltánytalan.) Pethő sem léphetett ki korának és saját gondolkodásának korlátai közül – ám például a mai, enervált és dekadens értelemben vett „politikai korrektséget” számon kérni rajta messzemenően történelmietlen volna. Érdekes módon nem is igen kérik rajta számon. Ebben ritka kivétel, hiszen az ideológiai fűnyíró gép körülötte amúgy senkit nem kímélt. Pethőre szükség van mint zászlóra, mint felmutatható (és nívós) kivételre – ám egyébként ennek a lobogónak meglehetősen szivárványosak a színei, s akként játszanak a napfényben, ahogy a zászlórúdra tűző éppen kívánja. Ez a vadonatúj vastag kötet ezeket az értelmezési lehetőségeket viszonylag szűk utcába szorítja. Nem mondja meg, kicsoda vagy micsoda Pethő Sándor – de azt könnyű cáfolni általa, hogy kicsoda és micsoda nem.
Talán alkati oka van, hogy a számos kínálkozó részletkérdés közül jómagam leginkább Pethő „indulatosságát” emelném ki, amely véleményem szerint erős és szilárd meggyőződésre támaszkodik. Nem előítéletesség ez, hiszen nem áll ellen az új hatásoknak; mint ahogy az emlegetett indulat sem írható le korunk stílradikalizmus-vitáinak sekélyes érv- és fogalomkészletével. Pethő Sándorban változó intenzitású, de teljesen soha le nem csillapodó szenvedély lakott. Kevéssé ismerve magánéletének részleteit (ám elfogadva hitelesnek fia, Pethő Tibor emlékezéseit) azt kell gyanítanom: természetének szenvedélyessége elsősorban publicisztikáiban nyilatkozott meg. (Sőt feltételezhetően az írás volt a valódi életterepe – a háromdimenziós élet ezt a nyilvános, mégis titkos szenvedélyt szolgálta.) Megtéveszthet-e bennünket a hangvétel úriemberi kimértsége? Aligha. A fortyogó intellektus láváját a publicisztikai lenyomatokban nem láthatjuk, csupán a megszilárdult kőzetet – de attól még a tüzes magma nagyon is létezik.
Legszívesebben hosszan és bőven idéznék tőle, hogy e helyütt is megosszam olvasóimmal azt a visszatérő „aha!”-élményt, amelyet a kötet némelyik karakteres írása kiváltott belőlem. Ha a hetven–nyolcvan évvel ezelőtti időkbe tudománytalan visszavetíteni korunk aktuális jelenségeit, bizonyára tudománytalan a hetven–nyolcvan éve leírtakban is aktuálpolitikai tartalmakat felfedezni. A publicisztika azonban a definíció szerint határsértő műfaj: bizonyos színvonal fölött fittyet hány a tudományosságra, a rendszerelméletekre, s legnagyobb szellemi gyönyörére, a szabad asszociációra támaszkodik. Pethő képzettársításai megdöbbentően időtállóak, noha ez megint csak afféle szűkkeblű céhbeli megjegyzés. Ám ha csalárd módon behelyettesítjük a behelyettesítendőket, borzongató párhuzamba kerül például Pethő eltökélt németellenessége a mai kritikai euroszkepticizmussal; a szellemi honvédelem svájci mintájú kultusza pedig az ezredelő formálódó intellektuális antiglobalizmusával. Ami minden értelemben zavarba ejtő ebben az organikus rendszerré összeálló világszemléletben, az a kontinuitás és a diszkontinuitás egyidejű jelenléte közíró és utókora között. A folytatás paradox módon épp ezért lehetséges, akárcsak a folytathatatlanság: a nyilas és a kommunista diktatúra nem csupán az organikus társadalmi folyamatokat függesztette fel, tette zárójelbe hosszú évtizedekre, hanem az organikus kulturális és szellemi folyamatokat is. Pethő manapság sok tekintetben azért nem korszerű, mert a történelem rostáján kihullott majd fél évszázad múltával nem lehetett mindent ott folytatni, ahol abbamaradt; ugyanakkor Pethő számos vonatkozásban meg éppen azért égetően aktuális, mert az általa felvetett problémák nem oldódtak meg, csupán elnapolódtak. Tizenöt év alatt lassan sikerül feltennünk azokat a kérdéseket, amelyeket Pethő jobbára már a harmincas évek felemás trianoni keretei között megfogalmazott. Talán itt-ott át kell hangszerelnünk a kor kívánalmainak megfelelően, de alapjában véve használható a kotta.
Részrehajló módon citáljunk itt a történelmi léptékben röpke, ám annál termékenyebb, a cenzúra különös figyelmével kitüntetett Magyar Nemzet-es korszakból (ezt a szűk két esztendőt a válogatás is előnyben részesíti), s figyeljük, miként rezonál Pethő a mi időnkre. Egy kis nép nagy gondjai című írásában (1938. szeptember 18.) például a hatalomgyakorlás mibenlétéről értekezik. „A régimódi kormányzás ideje lejárt a demokráciáknál is. Ma sokkal, de sokkal nehezebb az ár ellen úszni – márpedig a nemzeti érdek szolgálata többször jár a nyakcsigolya kockáztatásával, mint a közhangulat meleg áramlásában való elheverés politikai szibaritizmusával –, mint mikor néhány miniszter, udvaronc és kancellista intrikái vagy néhány nagyszabású államférfi lelkiismerete és felelőssége szabott irányt a politikának. De szinte embertelenül súlyossá vált a helyes és reális politikai elgondolások valóra váltása a tömeguralom évadján az igazi államvezetés számára minálunk, ahol minden elvétett lépés, minden hibás mozdulat, minden helytelen akció s minden téves elhelyezkedés magának a nemzetlétnek kockáztatásával jár. Minden hamis vagy vakvágányra állítása a nemzeti politikának minálunk azt az idegtépő felelősséget zúdítja az államvezetők vállára, mint annak a sakkjátékosnak, aki lovasainak, bástyáinak és parasztjainak ledöntésével minden kombinációjában már csak a királlyal léphet előre-hátra ellenfelével szemben.” Ne időzzünk túl sokáig annál a kitérőnél, hogy ha Pethő kora a tömeguralom évadja volt, vajon miként vélekedne a miénkről; s ne mélázzunk el azon se, hogy a közhangulat meleg áramában való elheverés miként jutott tökélyre a politikacsináló szerepbe került közvélemény-kutató ipar jóvoltából. Inkább koncentráljunk arra: Pethő mindent tudott – vagy legalább sejtett – az „újmódi kormányzás” természetéről és buktatóiról. Ha mindez évtizedek óta ilyen nyilvánvaló, sőt fehéren feketén írva vagyon, hogy létezik az, hogy folyton-folyvást képesek vagyunk belelépni ugyanabba az örvénylő, zavaros folyóba?
A példaidézet arra is jó, hogy Pethő Sándor – s a meggyőződésem szerint a ma is létező országos napilapok palettáján egyetlen, történelmi léptékben vállalható sajtóhagyományt jelentő Magyar Nemzet – ars poeticáját („küzdünk azért, hogy Magyarország magyar ország maradjon”) az idő mérlegére tegyük. Van-e létjogosultsága (sajtóban és politikában) ennek a csökönyös, nyakcsigolya-kockáztató, ár ellen úszó mentalitásnak? Helyezhetjük-e piedesztálra „a nemzeti érdek szolgálatát” akkor, amikor a legitim politikai szféra egyes szereplői (egyelőre ékes magyar nyelven) azt sem átallják kinyilatkoztatni, hogy ők a nemzet fogalmát már értelmezni sem tudják? Mond-e még számukra bármit is Pethő, kinek zászlóra tűzött arcmását időről időre tüntetően meglobogtatják, de eszméit alapjaiban tagadják, írásait pedig – jóllehet most már minden nehézség nélkül hozzáférhetőek – szemlátomást nem ismerik? S vajon mi maradna Pethő varázsából, ha célirányosan angolul kivonatolnák? E lehetőség hallatán maga is megborzongana a magyar Capitoliumon…
origo.hu
Főhősök nyomában – itt a legnehezebb irodalmi kvíz, csak a legjobbaknak sikerül hibátlanul kitölteni!
