Az eltűnt olvasók nyomában

Aczél elvtárs, gyere vissza! – kiáltott fel egy szép tavaszi kora este egy költő barátom, aki annak idején mindent megtett, hogy Aczél elvtárs és baráti köre eltűnjön ebből az országból. Fröccsöztünk, néztük, hogy úszik el a délután (az írófélék dolgoznak ilyenkor, csak nem látszik), és beszélgettünk, a könyvkiadásról, mint ahogy a tőzsdeügynökök a BUX indexről, a politikusok meg a közvélemény-kutatások aktuális állásáról szoktak talán, mert mindenki másból él.
Legfőképpen az író – a magyar – él másból, mert a könyvírásból még szűkösen sem lehet, és a magyar író emiatt ideges lesz, amikor ünnepelnie kellene valamelyik könyves rendezvényt, mint a holnap megnyíló XII. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivált. Ennek nem az az oka, hogy a magyar író korlátolt, vagy nem szereti a könyveket, sőt kifejezetten örül annak, hogy olvashatja magyarul Austert, Borgest, a türelmesebbje még Coelho-nak, a díszvendégnek is örül, és le sem teszi az új Márquez-kötetet, üdvözli az első könyvesek fesztiválját, azt mondja: na végre, legalább ez van – csak éppen naponta a bőrén tapasztalja azt, ami nincsen.
Megőrültél? Pont te mondod ezt? – kérdeztem a költő barátomat, mert arra gyanakodtam, hogy elérte az életközépi válsággal együtt járó obligát Kádár-nosztalgia, holott ennél többre tartottam. Nem a rendszer. Csak a rend – mondta csöndesebben, amíg valami borzalmas dohányból cigarettát sodort. Aztán belevágott.
Számontarthatatlan mennyiségű kiadó van. Mindenki mindent kiad. Ha szerzel pénzt valamelyik macskaeledel-gyártótól, kereskedelmi banktól vagy alapítványtól, egész bizonyosan lesz köteted, honoráriumként kapsz húsz példányt, szórd szét vagy halmozd fel az előszobádban. Vagy házalj vele, könyörögj a könyvesboltokban, hogy bizományba vegyenek át ötöt abból a száz-kétszázból, ahány példányban egy verseskötet megjelenik, amit aztán elraknak valamelyik polcra, míg az újdonságok között keresve sem találsz irodalmat, annál inkább lakberendezési kézikönyvet, jógafüzetet, stíluskalauzt, albumot a Seychelles-szigetek csodáiról, egy médiaszemélyiség világmegváltó gondolatait bőrbe kötve, ötvenféle szakácskönyvet, a self-made man bibliáját, közgazdaságtant, ezotériát és lebutított keleti filozófiát, boszorkányszaktankönyvet és Harry Pottert (a Harry Potter jó, vetettem közbe, de nem figyelt oda), ott van az összes külföldi író, akiket expressz fordítanak, csak a kortárs magyar irodalom nincsen sehol.
A kortárs magyar irodalomnak ugyanis nincs PR-ja. A kortárs magyar író nem foglal el egy egész kirakatot a körúti könyvesboltban, mint Paulo Coelho, aki folyik a tévéből, az internetről, a metróplakátokról, és hovatovább ciki, ha valaki nem tud egy oldalt fejből Az alkimistából.
Annak a kiadónak, amely igényes hazai irodalmat jelentet meg, nincs pénze és eszköze arra, hogy médiahírré tegye egy-egy kötet megjelenését. Nem tud felületet vásárolni a metróban és az interneten, ezért kiadja a könyvet, aztán a sorsára hagyja. Egy-egy Esterházy-, Nádas- vagy Závada-mű megjelenése értelmiségi körökben téma egy ideig, megírják a szaklapok a kritikákat, egy szűk réteg megveszi a könyvet, egy még szűkebb réteg pedig szomorúan felismeri, hogy Nádas Péternek több joga lenne elfoglalni egy egész körúti kirakatot, mint a brazilnak. De hova tűntek az olvasók? A nem szakmabeli, nem irodalmár, nem bölcsész olvasók? És leginkább: hova tűnt a többi író?
Gyakorlatilag gőze sincs senkinek arról, hogy a rendszerváltozás után valójában mit produkáltak a magyar írók és költők. Tíz-tizenkét név forog a mindenható médiában – és ezzel a tíz-tizenkét névvel az égvilágon semmi baj nincs, mielőtt valaki félreérti, sőt már az is jó, hogy legalább ők lehetnek –, a többiek meg kiszorultak a nyilvánosságból. A köteteik a boltok raktáraiban állnak, vagy még ott sem, nincs semmilyen kiadvány, amelyben utána lehetne nézni, hogy mi jelent meg, a kötelespéldány-szolgáltatás akadozik, szinte egyáltalán nincsenek olyan rendezvények, ahol az irodalom megjelenhetne (nincs rá pénz, soha nincs rá pénz, a kultúra mindig az utolsó a költségvetésben, akárki kormányoz), a kortárs művészetek házába pedig, amit egykor a Fiatal Művészek Klubja helyett hoztak létre, inkább csak a tánc és a zene fér be, az írók legfeljebb akkor, ha letévednek egy koncertre, és van pénzük belépőre.
Gyakorlatilag valamiféle underground tevékenység lett prózát és verset írni, mint annak idején olyan furcsa zenét csinálni, mint az Európa Kiadó és a Bizottság – azzal a különbséggel, hogy egy jó együttes vagy koncert híre bemérhetetlen csatornákon ma is azonnal behálózza a városokat, míg egy jó kötet megjelenésének híre legfeljebb száz olvasóhoz ér el, aztán megakad, annál is inkább, mert amikor az ember valamiféle furcsa kötelességérzettől vonszolva bemegy egy nagyobb könyvesboltba, és kortárs magyar prózát – sőt verset – akar vásárolni, nemhogy az újdonságok között, de a polcokon sem találja, a raktárba meg mégsem mehet be. (És ki tudja, egy mostani Hamvas melyik raktárban üldögél.)
És nem gondolod, hogy ez az írók hibája is? – vetettem közbe a csikkekkel teli hamutartó felett. Mert elvadították maguktól az olvasókat, mert olvashatatlanul írnak, mert nem történetet mesélnek, mint a brazil, hanem az egójukkal meg az asszociációikkal vannak elfoglalva, mert gőgösek, és azt hiszik, hogy jár nekik a siker, és sértődöttek, hogy nem sikeresek. Ráadásul nem képesek fellépni a közös érdekeikért, jobban utálják egymást, mint bárki mást, és többet foglalkoznak a politikával, mint az irodalommal.
Ezek is csak sztereotípiák. Túl könnyű lenne megmagyarázni velük mindent – válaszolta a költő barátom, aki mellékesen egyáltalán nem ír olvashatatlanul és nem politizál.
Nem hiszem azt, hogy egy olyan országban, ahol tömeg tolong a kongresszusi központban minden tavasszal, ahol sikeres Paul Auster és Borges, Pelevin és Kundera, ahol napok alatt fogy el Mario Vargas Llosa és Márquez, ahol az emberek szemmel láthatóan valamit mindig olvasnak a metrón, és megél ezer kiadó, épp a magyar irodalomnak ne lenne helye. Csak nem jut el az olvasókhoz, akik gyakorlatilag le is szoktak róla. Elfelejtették, hogy van. És nem juttatja az eszükbe senki.
Beesteledett.
Azért Aczél elvtársat mégse – mondtam csendesen, és rákoppant az asztalra a kiürült borosüveg.
Persze hogy ne. Nekünk kellene végre rendet tennünk. Vagy legalábbis félretenni a húszféle szövetséget és a gyűlölködést. A féltékenységeket. A gőgöt, hogy egymást se olvassuk. A letargiát. Az elefántcsonttornyokat. A politikai oltárokat. Az élhetetlen közéletet, amiben jobb híján részt veszünk, mert ott még hallatszik a hangunk. Ideje felismerni, hogy csak magunkra számíthatunk, és nincsenek menekülőutak, azt, hogy minden magyarul író felelős minden magyarul íróért. Ha ez megtörténik, akkor talán lesz kulturális közélet, és lesznek olvasók. Addig meg jó, hogy van nemzetközi könyvvásár.