Színes zománcberakással díszített, mívesen megmunkált fémkeresztek, hátukon cirill betűs felirat: a keresztet dicsőítő ima. Fatáblára helyezett fémikonok, szentek, köztük Csodatévő Szent Miklós, Szent Borisz és Szent Gleb bibliai jelenetek, ünnepek képeivel, istenszülő-ábrázolásokkal. Az orosz élethez elválaszthatatlanul hozzátartoztak ezek a tárgyak. Hitéleti, kultúrtörténeti és művészeti jelentőségük óriási, a klasszikus orosz irodalomban folyamatosan jelen vannak, tudományos feldolgozásuk mégis csak mintegy tizenöt éve kezdődött meg – tudtuk meg Ruzsa Györgytől, a kiállítás ötletadójától, egyik kurátorától.
A kijevi fejedelemségben és később is, egészen 1917-ig készítettek rézötvözet ikonokat, de ez a művészet különösen a XVII. században lendült fel, mert az óhitűek (ószertartásúak vagy raszkolnyikok) szertartásaikban jobban ragaszkodtak a hagyományokhoz, mint egyes ikonfestők. A fémikonokat azért is kedvelték, mert az öntvény jól megőrizte a régi formákat. A tenger mellett, északon felépült Vig kolostor volt a fémikonkészítés egyik legfontosabb központja. Olykor utólag is megmunkálták az ikonokat, néha mesterjegyek is felfedezhetők rajtuk. Zománcozásuk különleges technikáját a mai restaurátorok is csodálják. A régi megkopott, tönkrement faikonokat sem dobták ki, tisztelték és felhasználták őket, fémikonokat dolgoztak rájuk.
Ezek a remekbe készült tárgyak egész életükben elkísérték az orosz hívőket. Haláluk után sem váltak meg tőlük: családtagjaik vagy eltemették az elhunyttal, vagy a fejfájára rögzítették, amint Perov 1859-ben készült híres festményéről vagy Puskin Postamester című elbeszéléséből is kiderül. Egy Csehov-novellából tudjuk, hogy voltak, akik még a gőzfürdőben sem vették le a nyakukba akasztott keresztet. A szobában külön sarokba állították az ikonokat, tisztogatták, kőporral csiszolták fényesre őket (ezért némelyiken már csak nehezen lehet felismerni, kit ábrázol). Olykor még a ház alapjába is beépítették őket, hogy védjék a lakhelyet és a benne élőket, amint arról egy Jepifanyij nevű szerzetes beszámol önéletírásában: „Amikor Krisztus segedelmével készen lettem az épülettel, tetőt húztam rá, lesimítottam a falait, leraktam a kemence alapozását, akkor bevittem a házba a Szentséges Szűzanya rézből öntött képmását a Jézus Krisztussal, a fehér falhoz állítottam, és imádkoztam… oltalmazza ez a képmás az én cellámat is meg a tieteket is…” Dosztojevszkij Bűn és bűnhődés című regényének főszereplője, Raszkolnyikov számára a rablógyilkossággal megszerzett rézkereszt „mintegy jelképe lett annak, hogy vállalja a bűnhődést és a megtisztulást” – olvassuk a katalógusban.
A kiállítás időrendben, a nagy központok köré csoportosítva mutatja be a Rubljov Múzeumból kölcsönzött anyagot, áttekintve a fémikonművészet ezeréves történetét. A jóval kisebb magyarországi gyűjteményt ikonográfiai szempontok szerint rendezték el.
A kiállításnak számos magyar vonatkozása van. A XI. századtól léteztek diplomáciai és dinasztikus kapcsolatok Magyarország és a Kijevi Fejedelemség között. Anasztázia, a kijevi fejedelem lánya I. András magyar király felesége volt, tehát magyar királyné. Szent Magyar Mózes a kijevi barlangkolostorban élt a XI. században. A tatárok elől nyugat felé menekülő kijeviek is hozták magukkal Magyarországra ereklyetartó keresztjeiket, ezért került elő hazai ásatásokból viszonylag sok jellegzetesen kijevi tárgy. A XVII–XVIII. században számos ikont hoztak be Magyarország pravoszlávok által lakott vidékeire. A katalógus kiemeli az 1987-ben Pilismaróton egy régi ház bontásakor előkerült tizennyolcadik századi Szent Miklós-ikont, amelyet az esztergomi Keresztény Múzeum kölcsönzött erre a kiállításra. Az 1848–1849-es szabadságharc idején az itt harcoló orosz katonáktól is maradtak nálunk ikonok. A tanítónő-írónő Karacs Teréz mondja el naplójában, hogy 1849-ben a csatamezőn holtan fekvő katonák nyakában rézkeretbe foglalt Kossuth Lajos-arcképeket találtak. Magyarázattal is szolgál: a felvidéki városokban kereskedők árultak Kossuth Lajos-arcképeket, a szakállas arcú férfit az oroszok föltehetőleg szentnek gondolták, megvásárolták az érmét, keretbe foglalták és védelmezőként viselték.
Az orosz szakrális fémtárgyakat régen ismerik Magyarországon, hiszen az itt élő ortodox keresztény nemzetiségek – mindenekelőtt a szerbek és a románok – évszázadok óta kapcsolatban álltak az orosz kereszténységgel, és gyűjtők is felfigyeltek a zománcberakásos orosz fémművességre. Ezeknek a kapcsolatoknak köszönhetően kerülhettek be az országba a Kijevben, Lembergben készült, ezüst- és bronzveretekkel díszített liturgikus könyvborítók és egyéb tárgyak, köztük egy zománcdíszes gyertyatartó, amelyet az Ernst Múzeum aukcióján vásárolt meg valaki a harmincas években.
Hamarosan megjelenik angol nyelven a fémikonművészetet bemutató nagy tudományos monográfia. A nagyközönség tájékoztatását szolgálja a Bronzba zárt imák című katalógus.
Büszkék lehetünk rá, hogy Budapestre került ez a gyönyörű anyag, versengett érte más ország is. Még szerencse, hogy nem annak a minisztériumbeli tisztviselőnek lett igaza, aki két hónappal a megnyitó előtt kijelentette, hogy erre a kiállításra nincs pénz.
origo.hu
Így alázzák meg segítőiket a Tisza központjában – mutatjuk a botrányos szavakat
