Csepeli gyorsvasút

Az Irodalmi Újság 1956. november 2-i, történelmi nevezetességű számában hét vers jelent meg. A mindössze négy lap terjedelmű hetilapszám első kolumnáján, a vezércikk helyén Petőfi Sándor Ismét magyar lett a magyar… című és kezdetű költeménye. A második kolumnán egymás alatt négy vers: Kassák Lajos A diktátor, Tamási Lajos Piros vér a pesti utcán, Kónya Lajos A magyarokhoz és Fodor József Viharban. A velük szemközti oldalon, a régi tipográfiai szokás szerinti tárcatördelésben Illyés Gyula nagy verse: Egy mondat a zsarnokságról. A negyedik lapon Jobbágy Károly verse: A rádió mellett.
Ezek közül kettő vált máig emlékezetessé, sokszor idézetté: Illyés Gyuláé és Tamási Lajosé. A Rákosi-korszak jellemzésére hányszor idézték Illyés hatalmas költeményének zseniális megfogalmazásait, az október 23-i fölkelés történelmi levegőjének érzékeltetésére pedig a Piros a vér a pesti utcán sorait. Különösen a változatban ismétlődő költői kérdést: belügyminiszter, kit lövetsz?
Milyen kár, hogy ’56 e hat kortárs költőjének éppen a fele hűtlen lett a forradalom eszméjéhez és saját akkori hitvallásához. Fodor József (1898–1973) november 4-e után rögtön szembefordult költőtársaival, átállt a Kádár-féle ellenforradalom táborába: a hallgató írókkal, költőkkel szemben szerepet vállalt, támogatta az írószövetség fölszámolását. Kónya Lajos (1914–1972) 1956-ban ezt írta:

Verje meg az Isten, veretlen ne hagyja,
lobogó hitünket ki lábbal tiporta,
s az idegen fegyvert ölésünkre hozta!
Két év sem telt el, és Kónya Lajost is megtörte a megszilárdult Kádár-rendszer. Az Élet és Irodalom 1958. október 3-i számában magányára panaszkodott. Új versének címe: Egyedül. Kirekesztődött az irodalmi életből, s ezt nem tudta elviselni: önbírálatra – öngyalázásra – kényszerült. „Elszakadtam valahol a seregtől” – keseregte, és fájt neki, hogy mások megelőzik: „Már messze járt, s új utat tört a had.”
Aki azokban a nehéz napokban nem tudta elviselni, hogy másodrendű állampolgár legyen; hogy ne érvényesülhessen tehetsége, képessége, szorgalma szerint; hogy mindenhol szegény Lázárként az asztal végére szoruljon – az betört, megalázkodott, megtagadta önmagát. Szegény Kónya Lajos is:

Szégyen sütötte arcomat. Szívemből
sisteregve ki-kicsapott a kín.

Tudtam, valahol mégis át kell törjek,
el kell érnem a messzetűnt hadat…

Elérte-e? Megérte-e, hogy hamut szórt a fejére? Tőle már nem kérdezhettük meg.

De Tamási Lajostól (1923–1992) még igen. Csakhogy ő a rendszerváltoztatás után hallgatott; besöpörte a Piros a vér a pesti utcán erkölcsi s tán anyagi előnyeit, de nem beszélt arról, hogy ő is megalkudott. A Magyar Nemzet 1990. október 21-i számában Marafkó Lászlónak azt nyilatkozta: „Én ezt teljes hittel és szívvel írtam meg.”
Valóban: nagy vers volt ez is, történelmi vers. De szintén nem kellett hozzá két év sem, az Élet és Irodalom 1958. szeptember 26-i számában A csepeli gyorsvasúton című versében a pisztolytáskás, pufajkás munkásőr borostás arcában a saját apjáét vélte fölismerni. Múltjának megtagadását a Kádár-huszár ihlette vers csattanójaként ható utolsó strófába sűrítette:

– Bizony, apám, én sok vitában,
botlásban vergődtem nemegyszer,
azt hiszem mégis, az a lényeg,
hogy jó helyen van ez a fegyver.

Mikor botlott nagyobbat Tamási Lajos?

Amikor Varga Domokos (1922–2002) szerkesztésében megjelent Tamási Lajos posztumusz verseskötete (Hazatérés, 1993), s benne a híres vers, elküldtem neki, régi cserkésztestvéremnek, barátomnak A csepeli gyorsvasúton fénymásolatát. „Köszönöm, ha fáj is” – nyugtázta levelében. Ő akkor, 1958-ban börtönben volt. Költő barátját így mentegette: „még ilyet is írnia kellett, ha élni akart, s nem halni éhen, holott nekünk, bent levőknek ezt elengedték”.
Sinkovits Imre (1928–2001) 1999. október 23-án a televízióban szavalta a verset. Neki is megküldtem az ellenverset. Képeslapon válaszolt: „Ez a szomorú, de teljes igazság. Talán éppen ezért kell még nekünk őrködnünk a forradalom tisztaságán, hogy ne a »költészet«, de a megtörtént igazság maradjon fenn az utánunk jövő nemzedékeknek kovászul is!”

Most megint azt olvasom a Magyar Nemzet április 20-i számában, hogy a Hét Krajcár Kiadó Keserves fáklya címmel ismét kiadta Tamási Lajosnak az ötvenhatos forradalommal és szabadságharccal kapcsolatos költeményeit.
Ez akkor lesz teljes, ha közhírré tétetik benne A csepeli gyorsvasúton című vers is. Megértem, ha Varga Domokos módjára a rendszer kíméletlenségével magyarázzuk, és megbocsátjuk a költő megalkuvását, de az utókor hiteles tájékoztatása akkor is megköveteli, hogy többé ne hallgassuk el.