Felebarátaim (1.)

Mondták, hogy egyszer az életben ne furfangos formákkal töltsem a drága időt, csak üljek le és meséljek. Majd máskor. A Farkaskalandban, istenemre, így lesz. (Ez egy gyerekkönyv, amellyel régóta tartozom a magam gyerekkorának, de még inkább Dani fiamnak és a többi azóta felnőtt gyereknek.) Vagyis úgy teszek, mint régen az óvodában, amikor kiültettek a kör közepére mesélni.
Most a barátságokról írok, melyek sokszor fontosabbak, mint a szerelmek. Hogy ez is a kisgyermekkorban kezdődik, az természetes. Az első barátom egy kis kerek fémkályha volt, akit át is öleltem talán kétéves (?) koromban. Kancsal kisfiú voltam, szemüvegtelen – most sem értem, hogyan nem vétettem el a kályhát. Pedig jó lett volna. Első barátom olyan forrón szeretett, hogy a kórházban kötöttem ki. Optimizmusom mégis megmaradt.
A cím onnan van, hogy legalább a fele barátunkat, cimboránkat, kománkat, haverunkat, társunkat, szövetségesünket, atyafinkat, bajtársunkat, játszótársunkat, kebelbarátunkat, második énünket, testi-lelki bratyónkat, kenyeres pajtásunkat, spanunkat, szesztestvérünket elfelejtjük. Nem kell hozzá, hogy elszakadjon a madzag, kibomoljon a csomó – elég, ha az élet elsodor egymástól.
Nemrég kezembe került két kép: egy kiscsoportos (1953-ból való, négyéves se voltam) meg egy nagycsoportos. Ennek hátuljára ákombákom, iskolás betűkkel már én írtam rá:
Avar útcai állami, napközi othonos ovoda.
A döbbenet az, hogy a fiúk kilencven százalékának emlékszem a nevére. Legalább a vezetéknevére. A lányok közül egyére sem. Ezt nem hittem volna. Pedig biztos, hogy szerelmes voltam egyikbe-másikba. Ezt a dada lánya – már felnőttként – a szemembe is vágta. De én még annak a harmadikos (?) lánynak a nevére se vélek, aki óvodás korom legnagyobb szerelme volt. Amint hazajött az iskolából… Milyen szép, milyen csúnya lányok! De nem ők adják meg ennek az írásnak a szerkezetét, hanem a barátok. Akiket elvesztettem, akik elvesztettek. És az a kevés, aki megmaradt.

Tonka
Ő áll az első helyen a dada mellett a kiscsoportos fényképen. A magasabbak közül való volt, mint én. Az Avar utca és a Csongrádi sugárút sarkán laktak, egy legalább kétméteres palánkkal körülvett, titokzatos ház melletti bérházban. Ide csak átlógtunk, mert a lovas kocsik és a néhány motor meg teherautó miatt (személyautót hónapokig nem láttunk) tilos volt a körútra kilépni.
Tonka beceneve az Antalból jött. Tonkáék szegények voltak; pajtásom tavasztól őszig mezítláb járt, de sokszor még a tél elején is. Ez már a nagycsoportos fényképen látszik, ahol ül. Kantáros nadrágot visel, mint a legtöbb kisfiú, a haja belelóg a szemébe. Hideg, zöld szeme volt. Az egyik legerősebb fiúnak számított. Egy kis kakaskodás után úgy döntöttünk, inkább barátságot kötünk. Vagyis ő döntött úgy: mindig az erősebb dönt. Hogy milyen szíve volt, csak én tudhattam – nekem megmutatta a galambjait.
Az általános iskola első osztálya után veszettem el a legtöbb kisgyerekkori cimborámat: nem járhattam tovább abba az intézménybe, ahol a segédmunkássá avanzsált édesapám tizenkét évig, 1957-ig igazgató volt. Így csak gimisen láttam újra a Szent István téren, a Búza kocsma ajtajából nézve: ott ült a fal mellett, a kétkerekű talyigások, kordésok között. Alma nem esik mesze a fájától: az apja kubikos volt.

Kiskarcsi
Ha jól emlékszem (minden mondatot így kéne kezdeni), amilyen kicsi volt, olyan szemtelen. Tejszőke, barna szemű ördögfióka volt (akárcsak én, akit szegediesen „túrúszőkének” mondtak), de két fejjel kisebb nálam. Az apja szobafestő volt, egyszer nálunk is dolgozott. Borzalmas csíkot festett a még borzalmasabb ezüst- meg aranymintás (kék és rózsaszín) színű falakra, fél méterre a plafontól. Onnantól fehér volt az egész mennyezet. Én persze azt szerettem volna, ha padlóig fehér a fal. Az ajtók meg börtönszürkék lettek, mert az maradt az iskolai ajtók festékéből. Utáltam a Kiskarcsi apját. A fia is ott volt, anyám még suhajdával, saját készítésű csokicsemegével is kínálta.
A Kiskarcsi mégis azt merte mondani az óvodai vécé ajtajában:
Ide be nem jössz, Temesi!
És a lábával, kezével nekitámaszkodott az ajtófélfának. Túl sokan látták az esetet. Meg aztán az is dolgozott bennem, hogy engem, a banda fejét ez a seggdugasz!…
Teljes erőmmel nekifutottam, és elsodortam a srácot. Neki nem lett nagyobb baja, de én nem tettem le időben a két kezem: az állammal landoltam a betonon. Nem is a fájdalomtól ijedtem meg: a ruhám tiszta vér lett.
Óvó néni, óvó néni!, kiáltottam; a vér, mint egy negyven évvel később megismert és megkedvelt, nagyon híres és nagyon hiú francia író (Alain Robbe-Grillet) által fölöttébb szeretett, három méter hosszú piros sál húzódott végig mögöttem a járdán. A dadus megijedt, mert azért mégiscsak az igazgató úr fia voltam (apám iskolájához tartozott az óvoda, de nekem erről fakó fogalmam se volt).
Gyorsan kimosták a sebet, és azonnal elvittek az orvoshoz. Nem tudom, már hány kapoccsal fogta össze a doki a sérülést, de a heg ma is látszik az állam alatt. Ki gondolta volna, hogy tokám lesz egyszer?

Csengeri
Afféle alvezérem volt ez a jó kiállású, sűrű legény, akit, mint engem, minden kora nyáron nullásgéppel kopaszra nyírtak volt. Bizony, nem butaság: ma is hajjal leplezem a kopaszságom.
A szomszéd keresztutcában laktak, és néha elvitt hozzájuk az istállóba. A két szép ló (a nevükre már nem vélekszem) ott abrakolt nagy nyugodtan, csak a legyeket hajkurászták a farkukkal. Az egyik kesely volt, a másik hódas. Vagyis az első sötét, de a bokáján, hátán fehér foltokkal, a másiknak a homlokán volt egy jókora fehér folt. Csengeri rengeteget tudott a lovakról, de vissza kellett mennünk az Avar utcába, nehogy feltűnjön a hiányzásunk.
Az ördög is akart luvat terömteni, de mikó’ elindú’tt, porrá lött, magyarázta visszafelé Csengeri.
Ahogy visszaértünk az öreg, kiszáradt, szuvas kerítés elé, elkiáltottam magamat:
Mindönki a helyire!
És elkezdtem tekergetni a kerítésből kiálló nagy, görbe, rozsdás szögeket mint óramutatókat. Ez volt a vezérkari központ, innen indultak a támadások. Elég hamar visszavettem a fővezérséget. A lovakról még csak annyit, hogy volt olyan fiú, aki lónak számított. A rövidnadrágjuk kantárát hátul összefogva hajtottuk őket. És voltak katonák. Persze a Csengeri is az volt. De erről, miként a halálról is, majd máskor.

Hollós
Jóképű, barna hajú gyerkőc volt. Túl gyorsan beszélt. A gyerekek azért kerülték, mert fröcsögve, a beszélő társának arcába köpve nyomta a sódert. Különben Herzfeldnek hívták. Egy nap bejött az oviba, és azt mondta, hogy őt mostantól Hollósnak hívják. Senki nem szólt semmit. Ki tudta volna közülünk, hogy Hollós egy zsidó kisfiú.

Korcsog
A neve alapján orosznak gondolhatta volna, aki tud oroszul. De ő sem tudott. Hát még mi. Olyan mélyen ülő, mongol redőjű, húzott szeme volt, mint egy tatárnak. Virágmintás előkéjű napozója volt. Akkoriban a legtöbb ruhadarabunkat mindannyiónknak az édesanyja varrta. Korcsog: semmi egyébre nem emlékszem a nevén kívül.

Sárkány
Neki is csak a neve maradt meg jóformán. Fekete hajú, csinos, pitykés lajbis fiú áll a fényképen két lány között. A magasabbnak és csúnyábbiknak ismertem a bátyját: kopasz fickó volt, és a nővéremet hógolyózta, mert intőt kapott apámtól, vagy mert tetszett neki a nővérem. A nevüket nem tudom.

Görbedi Pista
Na, róla egy egész elbeszélést meg lehetne ereszteni. Majd máskor. Félig paraszti, féli iparosi életet éltek a Tündér utcában, tőlünk három házra. Sokat fejeltünk (ez egy labdajáték), pingpongoztunk a magunk által lombfűrésszel furnérlemezből (préselt farost) kivágott ütőkkel egy kiszámíthatatlan lyukakkal teli asztalon. Na meg persze a foci. (Az öccséről majd máskor.) Vélek rá, hogy írtam már róla, de majd előjön megint. A disznók moslékkal való ellátása, az árokparti fű sarlózása és még száz dolog otthon az ő dolga volt. Nem is volt tagja az utcabeli galerinak, a nagyobb balhék közelébe se mert menni, mert félt az apjától, aki az egyetlen ortopéd cipész volt Szegeden, és az volt az elve, mint a kínaiaknak: verd meg jól a fiad mindennap. Ha te nem is tudod, miért, ő majd tudni fogja.

Kiskőfalvi
Sárgás, vízkék szemű, kajla fülű tót gyerek volt. Se a fivéreit, se a nővéreit nem vette be az utca gyerekbirodalma, mert a nagyapjuk, a Labdaéhes szurkálta ki a labdáinkat. Az egyik nővérét Gorkijnak csúfolták, mert Gorkij, ki egy író volt, írt egy Anya című regényt. A Gorkij meg imádott kisgyerekekkel játszani. A másik nővérét Kecskének hívták, mert volt egy kecskéjük (a szegények tehene), azt kellett legeltetnie. Egyszer valaki kiírta a falukra, hogy „Deske + Kecske szerelmesek”. Erre a Deske elverte a Kecskét meg a Nagy Marit is. Aprófával a lábukat. Valószínűleg a Nagy Mari írta föl asztat. A Kiskőfalvival egyszer verekednem kellett. A bátyja folyton azt kiabálta:
Bikásodjál! Bikásodjál!
De én félelmemben megvertem. A Kőfalviékat nem állhattam, mert azt hazudták, hogy a rokonaiknak aranyszobájuk van Csehszlovákiában.

Sisa
Róla is írtam már az biztos. Sápadt, beesett arcú, girnyó, szilvakék szemű fiú volt. Amikor a sikertelen öngyilkosságom után (kilencéves voltam), kétheti iskolakerülés miatt (megint beírtak az ellenőrzőmbe), világgá mentem, rám tapadt. Követett, hiába próbáltam elűzni. Végül beletörődtem, hogy velem jöjjön. Sándorfalvánál (tizenöt kilométer) éjszaka visszafordultam. Engem a kutyám árult el otthon, őt meg nem kereste a kutya se.

Bogár vagy mi
Mennyit ültem a műhelyükben, bámulva a csodákat! Az apja nagydumás, nők kedvence autószerelő volt. A fia viszont dadogott, amiért sokat gúnyolták. Én nem hagytam. Az apja készített neki egy golyóscsapágyas, nagy kerekű rollert (később én örököltem, amikor már autót [!] is csinált neki a fater, amely kb. 5 km/óra sebességgel repesztett). Mire a Bogár nagy lett, kinőtte a dadogását. Azt hiszem, gépipari technikumba járt, aztán követte a maszekságban az apját. Aztán eltűnt.
Folytatjuk